A Parabellum-lőszer üzenete

Mélyülnek az árkok. A varsói gyors sebességével közelítenek a két-három évtizeddel ezelőtti módszerek. Csak ötven nap kellett az új hatalomnak, hogy nem a szakmai, hanem a politikai megbízhatóság szempontjai szerint megrostálja a diplomáciai kart, megyei szintig lecserélje a köztisztviselői kar vezetőit, leváltsa az állami tulajdonú bankok, vállalatok vezérkarát, a közalapítványok vezetőit, a közszolgálati sajtó szerkesztőit és prominens újságíróit. Ez a majdnem a hajdani B-listázáshoz hasonlító folyamat még nem fejeződött be. Még hátravannak az önkormányzatok. Készül már erre is az újabb ötvennapos csomagterv. A párthűségre kell építeni ott is mindent. A múlt, a jelen s a kiszámítható jövő körvonalai iránt érdeklődők, a társadalom és a közélet folyamatait hosszú távon figyelők már 1990-ben sejthették, 1994–1998 között megtapasztalhatták, 2002-ben pedig tudományosan is elemezhetik, hogy a langyos diktatúrát felváltó gyenge demokrácia előbb-utóbbi visszarendeződik, s folytatódik minden ott, ahol abbamaradt. Valahol Grósz Károly fehér terrorral fenyegető szemöldökráncolásánál.
Sejthettük ezt már a választási hadjáratban. Csak Rákosi és holdudvara becézte annyiszor tolvajnak, fasisztának, antiszemitának és nacionalistának a magyarságot, mint 2002-ben az SZDSZ és az MSZP a regnáló kormányt és társadalmi bázisát. Csak a csasztuskabrigádok szajkóztak olyan bugyuta állításokat kulákok, feketézők, áruhalmozók megfélemlítésére, mint amilyen agyalágyult módon riogatták az MSZP prominens politikusai az ország lakosait huszonhárommillió román munkavállalóval. Az összes sztálinista történetíró nem volt képes annyira befeketíteni Horthy Miklóst, mint amennyire emberi méltóságában is gyalázta Orbán Viktort Kende Péter az MSZP választási gyűléseken dedikált borzadályirata által. Márpedig, ha a forma, a módszer összefügg a tartalommal, feltételezhette bárki, a hatalomgyakorlás eszközrendszere sem lesz másféle, mint a választási hadjáraté volt. Nem lett más. Talán még annál is mélyebbre szállt.
Az, hogy Magyarország regnáló miniszterelnöke 2002-ben büszke arra, hogy a Brezsnyev-doktrína korából ideragadt, „szakmailag is magasan képzett” kémelhárító tiszt volt, még lehetne az egyéni karrier építgetésének mocsárízű kisiklása. Százról ötvennaposra zsugorított programjai még lehetnének a szociális porhintés vigalomnapjai. A nagyváradi barátok bevásárlóközpontjának építéséhez nyújtott burkolt állami támogatás még lehet sikeres üzleti vállalkozás is. Az viszont, hogy kormányának tagjait és az állami tulajdonú cégek párthűségű vezetőit zömmel a Grósz Károly idejében regnáló Központi Bizottság volt tagjaiból s a hozzájuk tartozó holdudvarból toborozta, valamint az indokolthoz képest többszörös mennyiségű tárcát, pozíciót engedett át az agresszív gyűlöletkeltésben leginkább jeleskedő magyarországi minipártnak, már figyelmeztető. Balga lelkek ráfoghatják erre, hogy kormányzati szükséglet, hogy véletlen…
Egyebet is ráfoghatnak. Ettől még nem lesz halkabb az Internacionálé, legfeljebb színtelen, kappanhangzású dallamok fogják csúfítani. A dobhártya talán még nem reped bele. Az előjelek azonban előrevetítetten a Grósz-éra mintáját ígérték. A hatalomból anno kicsúszottak restaurációs tombolását, mint az angol forradalom után a Stuartokét vagy a francia forradalom után XVIII. Lajosét.
A történelmi példát persze lehet vitatni. Az azonban már mindenképpen meggondolkoztató, hogy „a szakmailag is magasan képzett” kémelhárító múltjára büszke miniszterelnök olyan rendőrfőkapitányt választott ötvennapos programokban megvalósítandó uralmának biztosítására, aki arra büszke, hogy a III-as ügyosztály minden szintjét, fokozatát végigpróbálta. Akik egy kicsit is jártasak a világ dolgaiban, jól tudják, hogy minden rendszernek és minden uralomnak talán a mozgósítható tőkénél is fontosabb létalapja a kapcsolati tőke. Annál erősebb, titkosabb és az országlakosok közül bárkit megfigyelni, kifürkészni, kilesni, aljasul kiszolgáltatni képes kapcsolati tőkéje, mint amilyen a magyarországi III-as ügyosztályoké volt, talán csak Hitlernek, Sztálinnak és Honeckernek volt. Ennek az ügyosztálynak az egyik prominens személyisége most miniszterelnök lett, másik személyisége rendőrfőkapitány…
Már Machiavelli tudta, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azóta nem a cél, csak az eszközök tökéletesedtek. A hatalom megszerzésénél és megtartásánál aligha ismer a történelem átfogóbb és erőszakosabb célt. Ezért pedig elkerülhetetlenül mozgósítani fogják, mint eszközt, azt a kapcsolati tőkét, ami a III-as ügyosztályokon felhalmozódott. Horn Gyula tudja – egyik parlamenti vagdalkozásában meg is mondta –, hány besúgó, titkos ügynök, III/III-as volt. Ha már ország-világ előtt kikiabálta, biznyára megsúgta Medgyessynek is, Salgó Lászlónak is. Ha ezeknek fele ki is öregedett „a magasan képzett” szakmából, vagy őszintén megbánta kényszerű vagy önként vállalt botlását, a másik fele még mindig hadra fogható. A damaszkuszi utat őszinte bűnbánattal végigjárók is zsarolhatók… Van hát bármikor hadra fogható ötödik hadoszlopa a Medgyessy-kormánynak. Nem kell hozzá intézmény. Nem kellenek jegyzőkönyvek. Fizetési listák sem kellenek. Írásos jelentés sem. A memória is megteszi meg egy mobiltelefon. A regnáló hatalomnak kárpótlásul a lelkiismeret elaltatására pedig mindig futja majd egy szóbeli simogatásra, egy elnyerhető pályázatra, egy kitüntetésre, egy külföldi kiküldetésre, egy fizetésemelésre…
Mindez rémálom? Demokrácia van!
Igaz! Demokrácia van. Telefonálni szabad. Információt gyűjteni szabad. Kitüntetni szabad. Pályázatot megítélni, elutasítani szabad. Közalkalmazotti, köztisztviselői munkakört megszüntetni, létesíteni, dicsérni, elmarasztalni, fizetést emelni szabad… És az emberi gyarlósággal élni, visszaélni is szabad. Polgári erényekkel ékeskedni is szabad, de ahhoz mindenekelőtt polgárság kellene. Független polgárság, amilyenről Kölcsey, Deák és Kossuth álmodott, akik éppúgy lehettek volna besúgók, az osztrákoknak kémkedők, mint jeles miniszterelnökünk tette, elképzelhetően a KGB-nek. Ők azonban inkább Csekére, Kehidára vonultak gazdálkodni. Belerezdül a lélek, ha arra gondol az ember fia, hogy húsz-harminc év múlva harmadik vagy hetedik gimnáziumi osztályban Kölcseyt, Széchenyit, Deákot, Batthyányt tanítja majd a tanár a nebulóknak, negyedik osztályban pedig Medgyessyt. Persze megszokhatták már a tanárok. A hatalmat még hat napra is remegve magához ragadó Peidl Gyulát, a németektől a magyarok nyakára ültetett Szálasit, az oroszok behozta Rákosit is tanítani kell. Medgyessyt pedig mégiscsak az ország választotta, még akkor is, ha Deák és Kölcsey mércéjével csak bokáig fog érni. Polgárság kellene – mondom, független polgárság. Miniszterelnöksége alatt azonban ez a szó nem hagyta el Medgyessy ajkát. Annál gyakrabban a modernizáció, a technikai korszerűsítés, ami társadalomszemléletben és célkitűzésben semmiben nem különbözik a Kádár és Grósz vallotta nézetektől. Ezért érzékelik úgy számosan az értelmiségiek közül, hogy elkezdődött a restauráció. Csak annyit tévedtek, hogy már javában folyik. Még egy ötvennapos csomag – és múlt időben beszélhetünk róla.
Talán sortüzet már nem mernek parancsolni, bár az Erzsébet hídon tüntetőkre pisztolyt rántó rendőr megdicsőülése, a belügyminiszter szentesítette könnygázgránátok dobálgatása, a földre vert újságírók, a véresre gumibotozott tüntetők, a Batthyány-örökmécsesnél noteszba jegyzetelt nevek, lakóhelyek az ellenkező állításnak is teret engednek. Bízunk benne, lövetni talán nem fognak. De jönnek majd a templomfürkészek, a prédikációlesők, és megcsúfolják a hitünket. Jönnek majd a névtelen telefonálók, levélírók hada kikészíteni az idegeinket. Jönnek az indulatos kertrombolók, összetapossák a füvedet, vetésedet, letarolják – a megélhetési bűnözés legalizálásával – a termésedet. Megrongálják majd a kocsidat, rápingálnak a házadra, kerítésedre. Ezeregy módja van annak, hogy kikészítsenek, behódoltassanak. Százezer-egy módja, hogy éreztessék veled: másodrendű állampolgár vagy. Megtűrt, csak azért, mert már Recskre, Kistarcsára, a Hortobágyra, az Urálon túli gulágra mégsem vihetnek… Ezt Európa nem engedi. De mit törődik azzal Európa, hogy posztkommunista hátsó udvarában a demokrácia jegyében milyen életminőséget szavatol egy posztkommunista, hataloméhes párt. Fordulj a bírósághoz! – fogja mondani –, ahol majd évtizedek múltán talán előkotorják az ügyedet.
Sűrűsödnek a jelek, hogy újra rettegtetni akarják az országot. Eljött ismét a névtelen telefonriogatások kora, mint anno 1988–1989-ben. A velük, eszméikkel nem rokonszenvezők „veszetteknek” minősíthetésének kora. A Széchenyi-terv szétzilálásának a kora. A közszolgálati tévé és rádió, a Magyar Nemzet elleni támadás kora. Megsemmisíteni mindent, törvénytelennek bélyegezni mindent, ami nem rózsaszínű vagy vörös, vagy netán nem héjakék.
A legdurvább, a legutolsó eset: Parabellum- lőszerrel üzenni – mint a dél-amerikai diktatúrákban, a szicíliai maffiózóknál – egy képviselőnek, bizottsági elnöknek. Cinikus és a normális gondolkozást megcsúfoló volt Toller László machiavellista vigyorral kísért nyilatkozata: egy lőszerrel pisztoly nélkül nem lehet gyilkolni. Helyesli vagy nem, de tízmillió emberből kilencmillió tudja, hogy ahol lőszer van, ott pisztoly is akad. Éppolyan szándékosan vagy „véletlenül”, mint a lőszer. Ha egy kocsmában vagy egy bárban történik mindez, lehet viccnek vélni, de nem komolyan venni még ott sem illik. A parlament irodaházában egy ennél ezerszer enyhébb figyelmeztetésnek is politikai súlya van. Jellemzi a mindenkori hatalmat gyakorló pártot az is, ha ilyen megtörténhet, az is, ahogyan reagál arra. Toller László cinizmusánál már csak a házelnök, a miniszterelnök és a belügyminiszter némasága a felháborítóbb és riasztóbb. Mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
A szerző egyetemi docens