Az ügynökjelentések természetrajza

iközben a magyar társadalmat élénken foglalkoztatják az ügynökügyek, valójában nem is ismerjük az ügynöki jelentések természetrajzát. Ez vezetett bennünket oda, hogy megismertessük olvasóinkat egy konkrét esettel. Nem kívánunk titkot sérteni, nem a III/I-es, II-es ügynökjelentésekből válogattunk, nem is tudnánk a dokumentumokhoz hozzájutni, és az érvényben lévő törvények sem teszik lehetővé, hogy egyik-másik anyagot nyilvánosságra hozzuk, ezért példánkat az ötvenes évekből merítjük. De ezek a dokumentumok a 60-as, a 70-es, a 80-as években sem változtak, csak a tartalom, a nevek, az idő és a környezet módosult.
A téma látszólag semmitmondó, kis ügyekről van szó, igazi következmények nélkül, a szereplők azonban úgynevezett célszemélyekké válnak, akiknek a környezetében titkos vizsgálatokat folytatnak. Ezt a legtöbb esetben nem a központ, hanem a budapesti és a megyei szervek végzik. A törekvés egyértelmű: fel kell számolni a csoportosulásokat, a gócokat. Egyeseket osztályidegennek tekintenek, kuláknak, tőkésnek, lumpen elemnek, a korábbi rendszer hívének vagy nyugati kapcsolatokkal, rokonsággal rendelkező egyénnek, egyszóval ellenségnek titulálnak, ezért az államapparátus eljárást kezdeményezhet velük szemben, azaz internálni lehet őket, kiragadni a környezetükből, börtönbe zárni stb.
Az első jelentés.
„Budapest, 1951. december 27-én
Kedves Kovács [István; pártmunkás, a szóban forgó időben a PB tagja] elvtárs!
A parlamenti ülésszak alatt igyekeztem az FKGP képviselőitől információkat szerezni a kisgazdapárt esetleges tevékenységéről, valamint a politikai és gazdasági kérdésekkel kapcsolatban véleményeikről. A lényegesebb beszélgetések tartalmát a mellékelt feljegyzésben közlöm.
Elnézésedet kérem, de egyben még egy személyes ügyben kérem segítségedet. Már négy éve, hogy az ifjúsági titkárságon (Fencsik elvt.-nál) beléptem az MKP-ba. Tudom, hogy a körülmények miatt [lásd a magyarázatot később] a tagsági könyvet nem vehetem magamhoz, de legalább a tagdíjfizetést szerettem volna megoldani, erre azonban sem a Fencsik, sem később a Hazai elvtárs nem talált lehetőséget, mivel így alapszervezethez sem tartozom. Nagyon szeretném, ha a párttal szemben ezt a kötelességemet is teljesíthetném.
Elvtársi üdvözlettel: X. Y. országgyűlési képviselő.”
A levél felső részén ez olvasható: „Biz”[almas] Rákosi, Gerő és Farkas látta el kézjegyével.
Részlet a „mellékelt feljegyzésből”:
„Antall József v. miniszter, pártigazgató
Beszélgetés közben elmondta, hogy meglepő a miniszterelnök [a kormányfői tisztet akkor Dobi István töltötte be] beszédében, hogy több ízben is használta az elvtárs szót, mert nemrégen még szemben ültünk a kommunistákkal, és ha együttműködtünk is velük, mégis más politikai programmal. Igaz, hogy ha mi nem ezt az együttműködő vonalat visszük – mint a kisgazdapárt nagy része –, akkor Magyarországon forradalom lett volna. Ez az érdemünk megvan ugyan, de mégsem mondhatjuk magunkat kommunistának. Nagyon nehéz a helyzetünk, ami a Szovjetunióban évtizedek alatt történt, azt minálunk néhány év alatt keresztülhajszolják, s így az események nagyon váratlanul érik az embert.
[…] E. János, Perőcsény (Pest megye)
A mi falunkban nem tudták megszervezni a termelőszövetkezetet, de ez az én érdemem. A kommunisták mindent megragadtak, hogy kényszerítsenek a megszervezésére, de én nem vállaltam, mint ahogy nem vállaltam a tanácstagságot sem. […] A környékben annyira szeretnek a parasztok, hogy még [a] másik faluból is eljönnek, például termelőszövetkezeti tagok, hogy mentsem ki őket onnan, mert ott elpusztulnak. De én csak tanácsot tudok nekik adni, de azt őszintén. Már többen mondták, csoda, hogy még szabadlábon vagyok. [Az utolsó mondat mellett három függőleges vonal és felkiáltójel.]
[…] F. Sámuel orsz. alelnök
Elmondja, hogy csak képmutatást lehet találni mindenütt, azt mondják, hogy az árrendezés jót tesz, pedig a fizetés alig emelkedik, az árak meg mérhetetlenül magasak lettek. Pedig mindenki nagyon jól tudja, hogy a hatalmas háborús készülődés következménye, nem lehet ezt az emberek előtt eltitkolni. Bizony, minden nagyon másképpen történt, mint ahogy mi azt elképzeltük. [A mondat aláhúzva.] Néhány évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy Dobi a parlamenti beszédében »elvtársazni« fog. [A mellékmondat megjelölve.]
K. Sándor (Makó)
Egyszerűen közölték velem, hogy az általános vitában fel kell szólalnom, meg sem kérdezték, hogy vállalom-e szívesen, hát mit tehet az ember mást, mint elmondja, amit kell.
[…] K. Ferenc (Hajdúböszörmény)
Még a nyáron összejöttek a kisgazdapártban, de mindig csak siránkoztak, a nyáron lefoglaltam a helyiségüket, és búzaraktárt csináltunk belőle, még ma is benne van a búza, most nem tudnak összejönni. Nehéz a munka nálunk a tanácsnál, kellene titkár, de nem kapnak, nem vállalja szívesen senki azt a munkát, amit az adóbehajtással és begyűjtéssel végezni kell.
K. Gergely (Vésztő)
Mindenáron el akarnak helyezni, de én ilyen helyzetben nem vállalok beosztást. Ha meg kell oldani valamit a faluban, még a kommunista funkcionáriusok is mind »megbetegszenek«, mert nem vállalják a felelősséget. Én sem értek egyet azokkal az intézkedésekkel és ítélkedésekkel [sic!], amiket ma hoznak.
[…] Dobi István, a Minisztertanács elnöke [egykori kisgazdapárti politikus]
A parlament befejezése után néhány parasztképviselővel megbeszélést tartottunk a dolgozószobájában, és elmondta, hogy az a megbeszélés volt számára igen érdekes, amit az ősszel a Zárda utcában tartottak, de az csak az ő egyéni kezdeményezése volt; úgy vette észre, hogy többeknek nem tetszett, mind az FKGP-n belül, mind kívül, nyilván azért – és itt közénk mutatott – mert nem bíznak meg benned, őbenne, de talán még énbennem sem, fejezte be beszédét.”
Egy ugyancsak a kisgazda politikusokat érintő másik ügynökjelentést 1953. május 20-án vetette papírra Q. Z. bv. százados. Így kezdi:
„Az alábbiakat szükségesnek tartom jelenteni: Az elmúlt hét végén a Sztálin út 1-es autóbusz-állomásnál (Dózsa György út sarok) lévő étterem kerthelyiségében ült F. Sándor, D. János, H., Sz. Ferenc, Sz. és F. képviselő, és söröztek. Miután észrevettek és intettek, én is bementem hozzájuk egy pohár sörre. A beszélgetés valamennyi között a jelölésekről folyt, F. Sámuel leverten, jókedvet színlelve kijelentette, hogy most már minden politikai ténykedéstől visszalép. Felhozta többek között azt, hogy N., N. Dániel és P. csak azért lettek jelölve, mert ezek már 1949 előtt is titokban pártagok voltak, vagyis beléptek az MDP-be.” Stb.
Itt jegyezzük meg, hogy mind a két ügynökjelentés írója 1945-ben belépett a kommunista pártba, de párttagkönyvüket letétbe helyezték a pártközpontban, mert titkos megbízatást kaptak, és az utasításnak megfelelően beléptették őket a kisgazdapártba. Így aztán az FKGP minden belügyéről folyamatosan tájékoztatták Rákosit, aki ezek után a szalámitaktikát alkalmazta.
A következő dokumentum érdekessége: az ügynök vélhetőleg a hivatalában gépelte le a sorokat, de hogy az indigón ne lehessen azonosítani a neveket, utólag, kézírással biggyesztette azokat a szöveghez.
[Kézírással:] „Kedves Ács [Ferenc; hivatásos rendőr, ezredes, a BM II/11., majd az átszervezés után a III/2. – operatív nyilvántartó – osztály vezetője az 1960-as évektől] elvtárs! Az FKGP-központban történt beszélgetések közül alább közlöm a két legjellemzőbbet.
K. Gergely (volt képviselő)
[Géppel:] Beszélgetés közben elmondotta, hogy ha Nagy Imrének most egy kis esze volna, akkor ki tudná vezetni Magyarországot abból a katasztrófából, amibe így menthetetlenül belekerült. Azt kellene megcsinálnia az új kormánynak [1953. július 4-én választották meg az új kormányt, s ezt követően tartotta meg Nagy Imre programbeszédét; az itt idézett jelentés július 18-án íródott.], hogy az emberek fokozatosan kiléphessenek a termelőcsoportokból, ezzel egyidejűleg letörné a kommunista titkárok hatalmát, akik ugyan az utóbbi napokban egy kicsit visszahúzódtak, de még most is mindenütt rettegésben tartják az egész falut. Szerintem a kivezető út az lenne az ország részére, ha sorban eltűnnének a piros zászlók, mindenki részére igazi szabadság és rend következne utána, akkor nyugodtan mondhatnánk majd a bevonulóknak, hogy nálunk rend és demokrácia van. Így le lehetne szerelni a népnek azt a bosszúját, ami az utóbbi időben a végtelen elkeseredés miatt keletkezett. Így el lehetne kerülni azokat a felelősségre vonásokat, akasztásokat, ami a népbosszú[val] – mint legigazságosabb ítélet[tel] – a rendszer összeomlásával menthetetlenül be fog következni.
A későbbiek folyamán világosan kijelentette: ma már világosan látható, hogy csak nyertem vele, hogy nem lettem képviselő. Teljesen felbomlott a kommunista világ. […]
[Kézírással:] Dobi Pistát [géppel:] nagyon sajnálom. Tudom, hogy csak úgy keveredett bele a mai politikába, mivel látta már évekkel ezelőtt, hogy semmit sem tud ellene tenni, hogy hiábavaló úszni az árral szemben, így magával sodorta a kommunista áradat. Most tudom, szívesen kimászna belőle, mert mindig csak muszájból értett egyet velük.
[Kézírással:] Sz. Lajos képviselő. [Géppel: …] Mivel én már hosszú évtizedek óta politikával foglalkozom, tudom, hogy [a] nagyhatalmak politikájában történő változás a tőlük függő országokban is változást von maga után. Nem tudtam, hogy a nálunk lejátszódó események meg esetleg a Berija sugallatára történtek-e vagy sem. Aggodalmamat csak növelte, hogy az utána következő napokban a pártfunkcionáriusok egy része a kormány nyilatkozatát nem volt hajlandó elfogadni. [Aláhúzva, a margón három felkiáltójellel.] Rákosi vagy a Párt nyilatkozatát várták. Mindannyian latolgattuk, hogy a magyar politikai életben mit fog jelenteni a kormány programja. Azok a sokszor szinte forrongó tünetek pedig, amelyeket a beszéd hatására láthattunk, azt jelentette, hogy a parasztok úgy érezték, felengedett az iga, amely nyomja őket.
Később megjött az egyesek által várt Rákosi-beszéd is, ami aztán alaposan eloszlatta a kételyeket, ezek után világosan megértettük a Nagy Imre-beszéd jelentőségét, hogy – nesze semmi, fogd meg jól. Ha az értelmét nem is figyelte volna az ember, csak a hanghordozást és a hangsúlyozást, abból is világosan lehetett érteni. Tehát magyarul: kiléphetsz paraszt a téeszcséből és megkapod a földedet, abból a tartalék területből, amelyet még a madár is elkerül, olyan kietlen és terméketlen. A termelőcsoportok kedvezményt adnak, nyilván az egyénileg dolgozók pedig továbbra is fizetnek majd olyan adókat, hogy arrul koldulnak.
Hétfőn a megbeszélésen nyolcan vettünk részt, amennyiben a további ott elhangzott kijelentések is érdeklik az elvtársat, szívesen állok rendelkezésre.
Személyes ügyemben várom az elvtárs értesítését.
Budapest, 1953. július 18.
X. Y. min. osztályvezető”
A témát és a célszemélyeket érintő, 1952. június 4-én írott ügynökjelentésben többek között a parlamenti hozzászólásokról is szó esik. „A parlamentben pedig – olvasható –, hogy ki hány esetben szólal fel, azt mindenki jól tudja, hogy történik, kijelölik a felszólalókat. És ha nem jelölik ki, csak próbálnál meg felszólalni.”
Emlékeztetni szeretnénk az olvasót a mai magyar kormánykoalíció megállapodására, amely így hangzik (Magyar Nemzet, 2002. május 27.): „A parlamenti munkára vonatkozóan a dokumentum azt szögezi le, hogy a koalíciós frakcióknak szigorú szankciókkal biztosítaniuk kell a jelenlétet a T. Házban. Előterjesztés, képviselői kezdeményezés, módosító indítvány benyújtása és támogatása csak a két frakcióvezető egyetértésével történhet. Az interpellációkat, kérdéseket előzetesen egyeztetni kell a frakcióvezetőkkel és az illetékes miniszterrel.”
Érdekes összefüggés fedezhető fel a régi, a diktatórikus időkben készült és a mai, demokratikus viszonyokban, 2002-ben született megállapodás között. Lehet, hogy az egypártrendszeres diktatúra még mindig kísért napjainkban? Diktatórikus rendszerben érthető, hogy a szólásszabadságot korlátozták, de egy demokratikus társadalmi berendezkedésű országban a személyes véleménynyilvánítás korlátozása a parlamentben – véleményünk szerint – alkotmányjogi problémákat vet fel. Kíváncsiak lennénk ezzel kapcsolatban egy „független„ alkotmányjogász véleményére…
Aki több, ötvenes évekből származó ügynökjelentést olvasott, megállapíthatja, hogy ezek olyanok, mint Thomas Mann híres regénye, a Varázshegy. Nehéz olvasmány. A cselekvés sok szálon fut, éppen ezért időigényes a történések reprodukálása. Sajnáljuk a miniszterelnök múltjával foglalkozó parlamenti bizottság tagjait, mert – szerintünk – a társadalom idővel csak akkor fog tisztán látni a kérdésben, ha komoly kutatók (történészek, gazdasági szakemberek stb.) részéről áttekinthetővé válik a III/II-es anyag. Ez pedig a mai parlamenten is múlik.