„Rossz rendszer„

A miniszterelnök úr szavait idézi e cím. A parlamentben – nagy örömömre – sommás véleményt mondott fél évszázad szovjet gyarmati uralmáról hazánkban, ám ez a megnyilatkozása több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszolt.
Miért volt rossz a rendszer? Mióta volt rossz? Ő maga mióta tudta róla, hogy rossz? Aki előbb tudta ezt nála, s tett is ellene, vállalva a következményeket, annak miért nem ismeri el az igazát? Azért volt „rossz”, mert szétolvadt a támogatói alatt? A világrendszer részeként elszenvedett gazdasági csőd, 21 milliárd dollárnyi passzívum nem járt-e messze ható és súlyos erkölcsi felelősséggel? Nem csupán a számmal kifejezhető bűntények várnak bevallásra, hanem az egész magyarság ellen évtizedeken át büszkén, elvszerűen elkövetett lelki és szellemi pusztítás egész „politikai kultúrája”! A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele teremtette meg a dolgozó osztályok uralmának alapját. Az össznépi tulajdon sikeres működtetése a munkásosztály pártjának, az élcsapatnak volt a feladata. Negyvenhat évvel ezelőtt azért volt „jogos” az internacionalista fegyveres segítség igénybevétele, mert „különben az ellenséges osztályok visszahozták volna a kapitalizmust”. Így azután a nemzetközi munkásosztály kívánságára kellő szigorral vetettek véget a „népellenes kalandnak”.
Minden MSZMP-tag belépésekor elvállalta magára nézve kötelezőnek a hármas tételt: 1. a párt áruló frakciója meggyengítette a szocializmust; 2. az imperialistákkal szövetkezett hazai reakció ellenforradalmat robbantott ki; 3. ezért a néphez hű kommunistáknak kötelességük volt internacionalista segítségért folyamodni. Aki sietve visszatért a párt zászlaja alá, az a szovjet gyarmatosítást hozta vissza a szabadságharcban elbukott nemzet nyakára! Tovább kellett vonszolódnunk a zsákutcában, Ázsia felé. A néphez hű értelmiség buzgón magyarázta ennek szükségességét, előnyeit, fölényét. A kegyetlenül vívott osztályharcban tettek róla, hogy a magyar munkásosztály tökéletesen kivetkőzzék mindabból, amire ma, az egyesült Európa kapujában oly nagy szükség lenne. „Egy országot toltál át Ázsiába” – írta Faludy György Kádárról 1981-ben. Csak ezeresztendős önmagunk, ilyen-olyan polgárosultságunk, a legnagyobbjaink által európainak és magyarnak megálmodott jövendőnk feladásával térhettünk vissza „a szocializmust építő népek nagy családjába”. Bibó szerint ’56 az emberi méltóság forradalma is volt. Ezt kellett leginkább eltiporni, lehazudni, örökre kiiktatni a tudatunkból. A „rossz” lenne a megfelelő jelző minderre? Nem inkább gyilkost kellene mondani?
Göncz Árpád vizsgálótisztje kezelt engem is egy jó esztendeig a Gyorskocsi utcában. Tőle tanultam a következőt: a magyar munkásosztály bebizonyította, hogy sohasem lesz megbízható szövetségese a Szovjetuniónak. Ha pedig ellenség, akkor tegyünk róla, hogy elvtelen, züllött, szétzilált és tudatát veszített legyen. Ez a „siker” is a proletariátus nevében abszolút diktatúrát gyakorló élcsapat számláját terheli. Talleyrand a következő tanácsot adta uralkodójának: Felség, ha igazán meg akar hódoltatni egy népet, akkor nem elég katonailag legyőzni. Meg kell őket fosztani történelmi tudatuktól! Ez is harci feladata volt a „reális” szocializmus uralkodó osztályának.
Amikor a D–209-es fedett állományú tiszt szolgálatba lépett, a Néphadsereg a VSZ tagjaként Európa lerohanására készült. A mi páncélos hadosztályaink, semleges államokon átgázolva, Észak-Olaszország felé törtek volna előre, hogy felszabadítsák az elnyomott nyugati munkásosztályt. Ez csak az első lépés lett volna a világuralom felé, amit Hruscsov elvtárs a XXII. pártkongreszszuson 1972-re programként jelentett be. Tőlünk is megkérték ennek az árát, amit végül is a teljes szocialista világrendszer fizetett meg – csúfos összeomlással.
Ugyan mi lett „az ország jogos gazdájából”? A nevében gyakorolták a hatalmat, ám az igazi felelősség a belőle kivált élcsapaté volt. Az egykori ÁVH-s tisztek hallatlan öntudattal magyarázták nekünk: „a proletárdiktatúra mi vagyunk!” Akkor már az ÁVH utódszervezete, a BM Vizsgálati Főosztálya készítette elő kivégzésre vagy börtönre az „ellenforradalmárok” tömegeit. Ugyanennek az alakulatnak, a III. főcsoportfőnökségnek, amely e kódnév alatt még mindig a szovjet gyarmati hatalom magja volt, lett önkéntesen fedett kémelhárító tisztjévé a mai magyar miniszterelnök. Saját bevallása szerint parancsokat kapott és hajtott végre, s jelentett róla a feletteseinek. Főhadnagyként ugyan mi egyebet tehetett volna? Ám ha elhisszük a történetét, miszerint ő a rossznak felismert Kádár-rendszer ellen dolgozott abban a fedett beosztásban, akkor újra kell írnunk a magyarországi szocializmus történetét! Egy katonásan megszervezett hierarchia fiatal tisztje csak a parancsnokaival együtt harcolhat bármiért! Ha a szovjet gyarmat helyi erőszakszervezete valóban a szovjetek ellen működött, új megvilágítást kap a világrendszer végromlása! Még önmagunk ’56-os szerepét is át kell értelmeznünk. A vizsgálótisztünk így szólt ’57 őszén: „Maguk persze azt hiszik, ismétlődik nálunk a történelem, legalábbis annak a hatalmasok kezében mítoszteremtéssé váló része. Elvégre a háború után is negyvenezer demokratikus ellenállót írtak öszsze hazánkban!”
Vereséget szenvedni annyi, mint a győztesek hazugságát igazságként elfogadni. Az az egyetlen százaléknyi hátrány a választásokon erre azért még nem kényszerít bennünket.

A szerző a TIB elnöke