Solt Pál a potenciális bűnbak

Nagy vitát kavart korábban Jávor Béla A bíráskodásról írott dolgozata (Magyar Nemzet, 2000. január 29.). Ebben ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a bíráskodás, az igazságszolgáltatás Magyarországon nem működik, a bírák nagy része döntésképtelen, a perek megengedhetetlenül elhúzódnak, az ítéletek végrehajtása pedig siralmas.
Ennél még élénkebb vitát gerjeszt talán majd a szerzőnek Az igazságszolgáltatás rendszerváltása című dolgozata (Magyar Nemzet, 2002. augusztus 3.), amelyet szerzőnk a Népszavában Szász István Egy pálya vége címen június 26-án megjelent jegyzetével indít. Ez „azért veri el Solton a port, mert véleménye szerint nem szólalt meg ott, ahol meg kellett volna”. Szerzőnk hangsúlyozza: nem feladata, nem is célja, hogy Solt Pált, aki „nem érdemdúsan vonul ki a színről”, megvédje a nemtelen támadástól. Soltot nem abban kell elmarasztalni, amit Szász a szemére hány, mert abban ártatlan, sőt éppen abban marasztalható el, amikor átlépte a hatáskörét, és a Szász által hiányolt fellépést megtette. Emlékeztet arra, hogy az 1994-es választások előtt miként fogadta Horn Gyulát, és adott neki jogi tanácsokat (nesze neked bírói függetlenség!). Ennél azonban lényegesebb hiba, hogy Solt vezetése alatt a magyar igazságszolgáltatás állapota nemhogy javult volna, de egyre mélyebb és mélyebb bugyrokat jár meg, „s jelenleg a sír szélén áll”.
Lássuk, hogyan került Solt Pál két tűz közé. Kezdődött a Horn–Kuncze-koalíció idején, 1997-ben előterjesztett igazságügyi reformcsomaggal, amely nem is annyira liberális, mint inkább már anarchista támadást jelentett Montesquieu az államhatalmi ágak szétválasztására vonatkozó klasszikus elmélete ellen. A harmadik hatalmi ág, a bíróság központi igazgatási feladatát ugyanis – ami tipikusan a végrehajtói hatalom hatáskörébe tartozik – megvonta az igazságügyi kormányzattól, és a bírósági szervezet kebelén belül megszervezett Országos Igazságszolgáltatási Tanácsra ruházta át, amelynek elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke. A bírák így valóban függetlenek lettek. Ámde hajdanán a bírósági elnökök – élen az ítélőtáblai elnökökkel – hajcsárként ösztökélték a bírákat az ügyek mielőbbi befejezésére. A reform folytán azonban annak a jelöltnek van leginkább esélye az elnöki tiszt elnyerésére, akitől hajcsárként a bíráknak nem kellett tartaniuk. Ez a helyzet nem kedvez az időszerű ítélkezésnek. Mindezért azonban a közvélemény nem az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, hanem a Legfelsőbb Bíróság elnökét teszi felelőssé, aki egyben az egységes ítélkezésért is felelős. Nincs azonban olyan ember, avagy bolygóközi űrlény, aki Atlaszként ilyen terhet a vállán cipelni képes.
Jól tudta ezt Solt Pál is, aki mint az ország egyik legkiválóbb bírája nyerte el már 1990-ben ezt a közjogi méltóságot. Az igazságügyi reformmal szembeni aggályainak mégsem adott hangot. Sőt a parlamenti vita során „a reform mellett hosszasan és ékesszólóan érvelt”, amint ezt A reformcsomag és a szép új világ című dolgozatomban (Magyar Nemzet, 1997. július 29.) nehezményezni merészeltem. Tette ezt Solt Pál ahelyett, hogy az igazságügyi reformcsomag megszavazását – akár lemondásának kilátásba helyezésével nyomatékosítva – ellenezte volna. Majd a törvény hatálybalépése után a végrehajtás sziszifuszi feladatának az ellátásába kezdett. Persze hogy nem volt képes az igazságszolgáltatás által ötven év alatt elszenvedett károkat négy év alatt helyrehozni. Annál kevésbé, mert az ítélőtáblák felállítását a polgári erők 1998-ban hatalomra jutó koalíciója elhalasztotta. Így a felülvizsgálati eljárással járó munkateher továbbra is kizárólag a Legfelsőbb Bíróságra nehezedett. Ennek a következménye a taláros testületben már korábban is felhalmozódott ügyhátralék további emelkedése és az egységes ítélkezés megnyugtató irányításának az elmaradása volt. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács részére a költségvetési terhek viseléséhez általa remélt támogatást pedig nem nyerte el. Ezért a bírósági szervezet jobb működtetéséhez szükséges anyagi és személyi előfeltételek biztosítása meghiúsult. Tovább nehezítette helyzetét, hogy a szocialisták és a szabad demokraták országgyűlési képviselő-választási kampányának egyik súlyponti kérdésévé vált az igazságszolgáltatás válságos helyzetének a hangsúlyozása. Pontosabban a bíróságoknak a kormány részéről való befolyásolásával való riogatás. Nem kétséges, hogy a kormányváltás során, ha nem is működésképtelen, de továbbra is megreformálásra váró igazságszolgáltatás átadás-átvételére került sor. Ennek tudatában sem a koalíciós kormánypárti, sem pedig az ellenzéki erők nem kívánták vállalni az e helyzettel járó alkotmányos felelősséget. Így vált Solt Pál potenciális – de magatartásától mégsem független módon – bűnbakká, és így került a köztársasági elnök abba a könnyű helyzetbe, hogy a négy parlamenti párt egyező javaslata alapján jelölhette – Solt Pállal szemben – Lomnici Zoltánt, akit az Országgyűlés – e jelölés alapján – 348 igen szavazattal, három ellenében a Legfelsőbb Bíróság elnökévé meg is választott.
Talán így alakult ki Jávor Bélában is az a meggyőződés, hogy a bírósági szervezetben uralkodó állapotok miatt egyedül a tisztéből távozó Solt Pál a felelős. Végezetül pedig kijelenti: „Lomniciben nemcsak a köztársasági elnök bízik, de én magam is”. Majd slusszpoénként „az igazságszolgáltatás egyre mélyebbre ásott sírja előtt” állva – nomen est omen – mintegy költői képként azt hangsúlyozza, hogy Solt a magyar Alföld egyik legmélyebb pontján fekszik, a Lomnici-csúcs pedig a történelmi Magyarország egyik legmagasabb csúcsa volt.
Inkább úgy fogalmaznék: Lomnici Zoltán a magyar Alföld egyik legmélyebb pontjáról indulva csak most vág neki, hogy a történelmi Magyarország egyik legmagasabb csúcsát megmássza. Igaz, hogy a meteorológiai előrejelzés neki kedvezőbb, mint elődjének volt. Hiszen az ítélőtáblák felállításával a Legfelsőbb Bíróság megszabadul a nagyobb súlyú ügyekben a fellebbezési, a kisebb súlyú ügyekben pedig a felülvizsgálati eljárás terheitől. A közelmúltban hozott eljárásjogi novella rendelkezései miatt meg a felülvizsgálati eljárás lehetőségei beszűkülnek, az ügyvitel modernizációja is remélhető, így az újonnan érkezett ügyek számának visszaesésére lehet számítani. Prognosztizálható tehát a Legfelsőbb Bíróság ügyhátralékának csökkenése, egyben ítélkezési színvonalának emelkedése. A várhatóan nagyobb számú jogegységi döntés az alsóbb fokú bíróságoknál az ellentmondó ítéletek számának a csökkenését eredményezheti. Bízzunk abban, hogy amikor ebbe a nehéz vállalkozásba az újonnan megválasztott elnök belekezd – a várható látványos eredmények ellenére –, nem feledkezik meg arról, hogy bármily kiváló bíró, mégsem bolygóközi űrlény. Ezért remélhetőleg mindent megtesz azért, hogy a bírósági szervezet központi igazgatási feladataitól szabaduljon. Ennek a legmegfelelőbb útja e feladatoknak az igazságügyi miniszter jogkörébe való visszajuttatása. Ebben e miniszter természetes szövetségesnek számít, sőt talán a kétharmados parlamenti többség elérése is remélhető. Ennek hiányában célszerű lenne, ha az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöki tisztét felváltva az ítélőtáblai elnökök látnák el.
A mind Jávor Béla, mind pedig a szerző kitüntető bizalmát élvező Lomnici Zoltán – a vele készült interjú szerint (Magyar Nemzet, július 29.) – egyetért abban, hogy a bíróságok társadalmi presztízsét növelni kell. Vajon hogyan egyeztethető össze ezzel a szerzőnek az a kezdeményezése, amely szerint kollégáival együtt szívesen ajánlkozik bármelyik időszakos lapban A hét ítélete címen egy olyan rovat beindítására, ahol ismertetnék „a héten hozott legnagyobb szamárságokat”. Úgy vélem, a Magyar Nemzet – eddig megismert arculata szerint – ilyen rovat működtetésére aligha alkalmas. A jogirodalmi előzményeknek inkább megfelelne, ha „a hét legnagyobb szamárságainak” a közlésére a szerzőtársak a Jogállat címen hajdan ismert, időszakos lapot élesztenék főnixként újjá hamvaiból.

A szerző nyugalmazott bíró és ügyvéd