Egy „áruló

A politika iránti érdeklődésem miatt – és némi önsanyargatási szándékként – meglehetősen gyakran nézem az ATV beszélgetőműsorait, a régi szemináriumok modernebb változatát. Olykor bizony elképesztő dolgoknak lehetünk tanúi. Május utolsó hetében az újdonsült fejtágító vendége Jancsó Miklós, a nemzetközi sikereket is elért filmrendező volt. Ideológiai nézeteiről senkinek sem lehetnek kételyei, hiszen erről meglehetősen gyakran ad hangot különböző fórumokon. Megdöbbentő volt azonban az a pillanat, amikor elveszítette önkontrollját. Annak hallatán, hogy az egyik betelefonáló hölgy kifogásolni merészelte Orbán Viktor miniszterelnök állandó szapulását, Jancsó Miklós olyan dühkitörést produkált, amelyet hazai televízióban még nem láttam. Ennek hatására még a telefonvonal is lángra gyúlt vagy szegény betelefonáló asszony kapott szívinfarktust, mindenesetre a beszélgetés megszakadt. Hogy miért kell egy jeles értelmiséginek ordítania, ha valaki nem ért egyet kijelentéseivel, aligha érthető. Elképesztő volt az a nézők felé áramló magabiztosság, az az „Übermensch”-attitűd, amelytől szinte belső remegés kerítette hatalmába a nézőt. Hol itt a híres baloldali tolerancia?
Az áprilisi választás után nap mint nap találkozunk hasonló magatartással. Kulturális miniszterünk nem tudja elviselni egyik kiváló rendezőnk kiállását a polgári oldal mellett: tevékenységét kártékonynak, politikai kalandorságnak tartja. Neki természetesen szabad politizálnia, még a legmagasabb szinten is, mert ő ezt a „jó” oldalon teszi: a régi diktatúra megtért katonáival dolgozik együtt. Szegény ősök! A közelmúltban hunyt el 90 éves korában az egyik nemzetközi hírű tudósunk, aki szinte életének utolsó pillanatáig tanította a népét a természet ismeretére és szeretetére. Egy hibája azonban neki is volt: keresztény-konzervatív szellemiségét egész életében megőrizte, s ő sem volt barátja az emberellenes szovjet típusú szocializmusnak. Bizonyára annak sem örült, hogy az utódpárt ismét elkábította a magyar választókat. Ennek azonban – már kora miatt is – csak ritkán adott, adhatott hangot, ez azonban elégséges volt ahhoz, hogy egyes baloldali lapokban meghurcolják. Az egyik nekrológban nem kevesebb, mint ez olvasható: „…egyre többet fordult meg olyan körökben, amelyek, legalábbis a szellemi környezet megóvása helyett inkább annak szennyezésében jeleskedtek.” Mondanom se kell, Akadémiánk tagjai között – sajnos – voltak olyanok, akik elkötelezték magukat sajátos szocializmusunknak, s az önkényuralom legmagasabb szintű testületeinek is tagjai voltak. Ennek ellenére jó ízlésünk tiltja, hogy emléküket a nekrológban megsértsük, ellenérzésünket haláluk alkalmából kifejezzük.
Várható volt, hogy ez a szellemi hadjárat engem se kerül el: Kossuth téri szereplésemet a mai napig nem tudja megbocsátani a baloldal. Bächer Iván, a Népszabadság főmunkatársa a 168 Órában (július 12.) megjelent, a jobboldali bolsevizmus (!) születéséről elmélkedő nyilatkozatában a következő mondatokat olvashatjuk: „Tiszta szívemből azokat utálom, vagyis inkább szánom, akik magyar értelmiségiek voltak egykoron, és akik mégis nevüket adják e borzalomhoz. Magyarország tönkretételéhez.” Ezután hat nevet sorol föl – közöttük az enyémet is –, akik véleménye szerint „a magyar értelmiség árulói”. Mivel Bächer nem a baloldali vagy a jobboldali értelmiség, hanem a magyar értelmiség elárulóiról szól, vádja különösen súlyos, mivel az, aki a magyar értelmiséget elárulja, egyúttal hazáját is elárulja.
Amikor az ember egész élete során igyekezett bizonyos elvárásoknak eleget tenni, megőrizte önbecsülését a nehéz évtizedekben is, s a csábító lehetőségek ellenére sem hagyta el hazáját, meglehetősen sokkolólag veszi tudomásul, hogy életének utolsó éveihez közeledvén árulónak nevezik. Óhatatlanul fölteszi magában a kérdést: ugyan kit árultam el én, és ma már vajon miért nem tartoznék a magyar értelmiséghez? Titokban reméltem, hátha megvéd bennünket valaki, ez azonban nem történt meg: így ezt a feladatot magamnak kell felvállalnom. Mielőtt bővebb elmélkedésbe kezdenék, értelmiségi mivoltom bizonyításaként néhány dolgot azért el kell mondanom. Szegeden végzett kutatómunkám alapján az angol tudósok javaslatára első magyar kémikusként választottak az Európai Tudományos Akadémia tagjai közé. Amerikai–angol felmérés szerint tudományos dolgozataink hatékonysága, visszhangja alapján szakterületemen a világon dolgozó húszezer kutató közül mindössze tízen előznek meg. Ennek köszönhetően tagja vagyok szakmám csaknem minden nemzetközi folyóirata szerkesztőbizottságának. Mivel ezeket az eredményeket tanítványaimmal itthon, Magyarországon értük el, igenis magyar értelmiséginek (!) vallom magam.
Nem tudom, hogy a nyilatkozó milyen szempontok alapján válogatott ki bennünket, és azt sem, hogy milyen életutat jártak be a többiek. Egyedül Kerényi Imréről ismert – az őt ért korábbi támadásokból –, hogy valamikor tagja volt az SZDSZ által szervezett Demokratikus Chartának. Más szavakkal: több stáción, „megpróbáltatáson” keresztül jutott a polgári oldal aktív támogatói közé. Ennek fényében nem meglepő, hogy a balliberális oldalról állandó támadásnak van kitéve, nehezen bocsátják meg neki „megvilágosulását”. Az én életpályám azonban sokkal egyszerűbb. Anyai részről erősen vallásos, nagy család tagja voltam. Éledező gyermekként két jezsuita és egy Barankovics-párti kereszténydemokrata nagybácsi beszélgetéseit hallgathattam, na meg a negyvenes években a családi házat meglátogató olyan kiválóságokét, mint a Kalot mozgalmat megalapító Kerkai és Nagy Töhötöm páterekét. Nem rontottak meg a szegedi piarista gimnáziumban töltött évek sem. Mondanom se kell, hogy a családban sohasem próbáltak semmire sem ránevelni, tanácsokat adni. Génjeiken keresztül azonban belém táplálták a hazaszeretetet, a hitet, a röghöz kötöttséget. Igaz, az embert próbáló évtizedekben édesanyám néha aggódva megkérdezte: „Ugye, fiam, nem gyöngülsz el, és nem adod el magad az ország megszállóinak?” Hogyan is adhattam volna el magam, hogyan is hagyhattam volna el őket, a ma már egy nyugodtabb világból figyelő, szemmel tartó őseimet?
Bevallom, igen kényelmetlenül érzem magam ebben a meglehetősen kis létszámú, árulónak nevezett körben. Nem tudom, hogy azok a honfitársaim, akik a polgári kormányban fontos pozíciókat töltöttek be, hová tartoznak? Vagy az a sok száz magasan kvalifikált értelmiségi, aki bár nem szólalhatott meg a Kossuth téren, de politikai állásfoglalásának számtalan helyen hangot adott? Azokat nem is merem említeni, akik a baloldal harciasabb hangvételét átvéve, az ország színe előtt nap mint nap keményen csatáznak. Lehet, hogy őket – ellentétben saját eszmetársaikkal – bírálónk nem is sorolja az értelmiségiek közé, sőt még árulóknak sem minősíti őket? Ennek alapján valójában valamiféle különleges „megtiszteltetésnek”, „elismerésnek” kell tekintenünk, hogy mi legalább kiérdemeltük az áruló jelzőt, akiket lehet „utálni” és „megvetni” – természetesen az árkok betemetése érdekében. Minő dicsőség!
Az értelmiség magatartását érdemes azonban kissé hosszabb távlatban áttekinteni. Borzasztó kíváncsi lennék, a Népszabadság főmunkatársa hogyan minősíti azokat az értelmiségieket, akik annak idején a marxizmus, a világmegváltó eszme szolgálatába álltak, akik gátlástalanul hirdették a Szovjetunió és politikája felsőbbrendűségét, akik ’56-ot könyvekben, röpiratokban, gyűléseken – csaknem az utolsó pillanatig – ellenforradalomként minősítették, s az abban részt vevőket ellenségnek, söpredéknek nevezték? Vagy azokat, akik a párt legmagasabb grémiumaiban irányították, kézben tartották a megbukott rendszert, ezen belül a médiát, az oktatást, a kultúrát? Akik ’56 után újra megszerveztették az elnyomó gépezetet, a társadalom majd’ minden tagját többszörösen figyelő ügynökhálózatot, és ezt csaknem a rendszerváltozásig (vagy még utána is?) működtették? Akik igényt tartottak arra, hogy minden gondolatunkról tudomást szerezzenek, más szavakkal: még gondolatban se véthessünk a párt ellen? És akik köteleztek bennünket, hogy mindezt a demokrácia csúcsának tekintsük? Ezek a polgártársaink ugyanis nem a munkásosztályból „felcserepedett”, tanulatlan káderek, hanem értelmiségiek (!) voltak, sokan közülük a 2002-es választás után újra a hatalomba kerültek. Új káderesünk szerint ők lennének az igazi, a követendő példaképek? Kérdéses az is, hogy a haza érdekében végzett tevékenységnek kell-e értékelnünk azoknak a balliberális értelmiségieknek a munkálkodását, akik az előző kormányzati ciklusban a külföldi médiákkal, nyugati politikusokkal mindenképpen el akarták hitetni, hogy ebben az országban milyen veszélyes és nagy erőt képvisel az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a kirekesztés. Amikor nagyon jól tudták, hogy ez nem igaz, s ezen a területen messze jobban állunk, mint számos követendő nyugati ország, ahol nemcsak néhány ember ordítozásáról, hanem a szélsőségesek állandó randalírozásáról, bombák robbantásáról, gyilkosságokról értesülhetünk. Jó lenne azt is tudni, hogy a Népszabadság munkatársa az SZDSZ politikusai közül az új kormány vezetője ellen tiltakozó kilépőket vagy a bent maradottakat „utálja, veti meg, tartja az értelmiség árulóinak”.
Tagadhatatlan, hogy mindkét oldal politikusainak (és újságíróinak) ténykedésében bőven találunk olyan mozzanatokat, melyek híveik táborában sem találnak egyetértésre. Természetes, hogy mi idősebb, konzervatív értelmiségiek igyekeztünk és igyekszünk kissé saját képünkre formálni a Fidesz fiatal politikusait, próbáljuk lenyesegetni vadhajtásaikat, fékezni túlzásaikat. A jelen írás szerzője számtalan alkalommal felemelte szavát, amikor nem értett egyet kijelentéseikkel, megnyilvánulásaikkal, központosító szándékukkal. Nyilvánvaló, hogy törekvéseink csak részben sikerülhettek, hiszen ez saját egyéniségük feladását jelentené. Mint ahogyan a baloldali értelmiségiek túlnyomó része sem szakított az MSZMP utódpártjával, nem vonta meg támogatását a vitatott múltú Horn Gyula, majd Medgyessy Péter által vezetett kormánytól sem, miért várják el tőlünk, hogy cserben hagyjuk a polgári oldal vezető pártját? Ez már azért is meglepő lenne, mert Orbán Viktor és társai sohasem voltak egy idegen hatalom által ránk kényszerített uralom vezetői, apostolai, és – minden hibájuk ellenére – nem terheli őket múltjuk, mint az MSZP számos vezető politikusát.
A Népszabadság munkatársának a minősítését visszautasítom. Ha mindenáron árulókat akar találni, javaslom, nézzen körül a hozzá közelebb álló politika portáján.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja