Új helyzetben a magyar külpolitika

A tavaly szeptember 11-i, Amerika elleni terrortámadások alapvetően megváltoztatták hazánk kül- és biztonságpolitikai környezetét. Nem azért, mert Magyarországnak is terrorakcióktól vagy iraki biológiai fegyverektől kell félnie, hanem mert a mi helyzetünket meghatározó nagyhatalmak céljai és egymáshoz való viszonya komoly átrendeződésnek indult az iszlamisták támadása óta.
Változások a világpolitikában
A világpolitikában a múlt évben meginduló vagy felerősödő folyamatok közül hazánk számára három bizonyulhat különösen fontosnak. Ezek egyike a nyugat-európai nagyhatalmak és az USA közötti ellentétek látványos erősödése. Bár az Atlanti-óceán két partja között a hidegháború vége óta rendszeresek voltak az apróbb nézeteltérések, a nagy kérdésekben mindig viszonylagos egyetértés volt köztük. A „terror elleni háború” mindenképpen „nagy kérdés”: Amerika amolyan honvédő harcnak, az EU pedig a jövő évtizedek világrendjét alapvetően befolyásoló precedensnek tekinti. Szemben azonban az előző fél évszázadban megszokott helyzettel, e meghatározó témában egyetértésnek nyoma sincs közöttük. Sőt a háborúval kapcsolatos feszültségek a kevésbé fontos ügyekben meglévő ellentéteket is felnagyították. Az amerikai külpolitikai elit mind nagyobb része tekinti Nyugat-Európát megbízhatatlan szövetségesnek, míg az EU-ban meghatározó külpolitikai kör egyre inkább egy önző imperialistát lát az USA-ban.
A terrorizmus elleni háború másik nagy horderejű következménye Oroszország és Amerika látványos közeledése. A kölcsönös gyanakvást először az afganisztáni akcióhoz nyújtott orosz segítség enyhítette, de az igazi áttörést az jelentette, amikor Moszkva hajlandónak mutatkozott az iszlamistákról gyűjtött titkosszolgálati információit megosztani az amerikaiakkal. Oroszország megnövekedett világpolitikai jelentősége mára azonban túllépett a terrorizmus elleni háború keretein: az Egyesült Államok ugyanis úgy döntött, hogy lehetőleg minél kevesebb olajat importál a Közel-Keletről és minél többet Oroszországból. A katonai, titkosszolgálati és gazdasági együttműködésnek köszönhetően az orosz–amerikai szövetség mára olyan erőssé vált, hogy az USA (és vele együtt a moszkvai kapcsolatok javítását célul tűző EU) egy rossz szót sem szól az orosz hadsereg csecsenföldi akciói kapcsán.
A fenti folyamatok együttes következménye, hogy a múlt évben az észak-atlanti szövetség mint katonai szervezet drámaian meggyengült. Az Afganisztán elleni akció volt ugyan az első a NATO történetében, amikor az „egyik elleni támadás támadás valamennyi ellen” elve érvényesült, a szövetség csak nominálisan volt hadviselő fél ebben a háborúban. Az USA a háború kezdetétől kifejezte, hogy a politikai támogatásnak örül, de a katonai segítségből nem kér. Nyilvánvalóvá vált, ami korábban is sejthető volt: Amerikának katonailag nincs szüksége a NATO-ra.
A szervezet katonai aspektusának csökkenéséhez hozzájárul az is, hogy Amerika a „terror elleni háború” logikáját követve a tagországok közötti belügyi, rendőri és titkosszolgálati koordinációs mechanizmusokat próbálja fejleszteni. Az észak-atlanti szövetség politikai szervezetté degradálódását jelzi az idén májusban nagy fanfárokkal aláírt NATO–Oroszország-megállapodás is. Ez ugyanis egy sok tekintetben ellenérdekelt nem tagállam számára nyújt számottevő beleszólási lehetőséget a szervezet némely kulcsfontosságú döntésébe – ilyesmi valódi katonai szövetségekben nem történhetne meg. Miközben a NATO hivatalosan minden bizonnyal még hosszú évekig működni fog, katonai aspektusát és ezzel valódi jelentőségét rohamosan veszíti el.
Mit jelent ez hazánknak?
A NATO lassú eljelentéktelenedése miatt Magyarország ugyanolyan helyzetbe kerülhet, mint amilyenben a kilencvenes évek első felében volt: határai védelmében csak önmagára támaszkodhat. Sokak szemében ez nem jelentene komoly problémát, hisz a közkeletű vélekedés szerint hazánknak semmilyen háborús fenyegetéstől nem kell tartania. Ez a nyugalom azonban legalább két okból elhibázott. Egyrészt az utóbbi tíz év történelme ismét rávilágított, hogy a Balkán nagyon labilis régió. Az ilyen szomszédság pedig könnyen veszélyessé válhat. Milosevics például többször próbálta belerángatni hazánkat a balkáni háborúkba. Ezek a kísérletek csak akkor értek véget, amikor NATO-taggá váltunk, s ezáltal a konfliktus szélesítésének kockázata elfogadhatatlanul naggyá vált a szerb diktátor szemében.
Az észak-atlanti szövetségre azonban nem csak azért van szüksége hazánknak, mert az külső támadás esetén fizikai védelmet nyújthat. Ennél is fontosabb, hogy az irányunkba mutatott szövetségesi elkötelezettség, amit NATO-tagságunk demonstrál, a földrajzi helyzetünkből következőnél jóval nagyobb külpolitikai mozgásteret adott. Erre a legjobb példa az, hogy a koszovói konfliktus idején ellen tudtunk állni annak az orosz követelésnek, hogy a Jugoszlávia elleni embargót kijátszani szándékozó orosz konvojt engedjük át hazánkon. Az eseményt azóta is úgy jellemzi a szakirodalom, hogy hazánkat próbára tette Moszkva. De vajon megtehettük volna ugyanezt a NATO-tagság nélkül? Megengedhettük volna, hogy magunkra haragítsuk nagyobb régiónk egyik legnagyobb hatalmát, ha nem vagyunk teljesen biztosak a többi nagyhatalom támogatásában? A válasz nagy valószínűséggel nemleges. A NATO fokozatos eljelentéktelenedése tehát diplomáciai mozgásterünket is szűkíti.
A nyugat-európai nagyhatalmak és Amerika közötti, egyre mélyülő ellentétek egy másik fontos problémát is felvetnek Magyarország számára. Mind több olyan helyzet lesz ugyanis, mint a most a Nemzetközi Büntetőbíróság kérdése kapcsán zajló vita, amikor választanunk kell, hogy az EU vagy az USA által képviselt álláspont mellett tesszük le a garast. Mivel a legtöbb ilyen ügy nem érint majd magyar érdekeket közvetlenül, a döntéseinket aszerint kell meghoznunk, hogy melyik hatalom milyen fontos hazánknak.
Ez pedig nem lesz könnyű választás. Egyrészt EU-tagok kívánunk lenni, s így logikusnak tűnhet, hogy a nyugat-európai nagyhatalmak álláspontját támogassuk a felmerülő kérdésekben. Ennél persze bonyolultabb a helyzet, hisz az unión belül is szinte mindig akad különvéleményt megfogalmazó ország. Másrészt a NATO meggyengülése által kreált problémák megoldásában az EU nem igazán tud segítséget nyújtani: uniós hadsereg nem létezik, a tagországok pedig képtelenek arra, hogy nagyobb harcoló alakulatokat vessenek be a saját határaikon túl. Az unió sem konkrét katonai, sem az abból következő politikai támogatást nem tudja megadni Magyarországnak. Ilyen segítséget a nyugati világon belül csak az Egyesült Államok nyújthat.
Hazánkra természetesen Oroszország nyugati megítélésének változása is közvetlen hatással van. Egyrészt Oroszország felértékelődésével Nyugat-Európa és elsősorban Amerika Közép-Európa-politikája is átalakult. Az új megközelítés kis jelentőséget tulajdonít Ukrajna nyugati orientációjának, ami pedig a Szovjetunió összeomlása óta hazánk egyik legfontosabb külpolitikai célkitűzése.
Másrészt Moszkva politikai és energiabiztonsági jelentőségének növekedésével a nyugati országok valószínűleg ismét erőltetni fogják a gazdasági kapcsolatok bővítését is. Ráadásul a jelenlegi magyar kormány külső biztatás nélkül is ezt az utat járná, így hazánk valószínűleg a gazdasági hídépítés élcsapatához fog tartozni. E lépésnek az esetleges pénzügyi hasznon túl legalább egy, különösen a fiatal piacgazdaságú országok részére fontos hátránya is van. Mivel az orosz gazdaságban gyakran még mindig nem érvényesül a joguralom, a sikerhez sokszor nem a legjobbnak, hanem a legerősebbnek és a legbefolyásosabbnak kell lenni. Aki pedig Oroszországban vagy Oroszországgal üzletel, annak gyakran alkalmazkodnia kell ezekhez a szabályokhoz. A még mindig nem teljesen „tiszta” magyar gazdaságnak azonban óvatosnak kell lennie a korrupt üzleti magatartás, az erőfölénnyel való visszaélés vagy esetleg a pénzmosás ilyetén importjával. Mindeddig a nyugati országok olyan automatikus ellenőrként működtek, amelyek jeleztek, ha bármely közép-európai országban túlságosan elharapództak ezek a jelenségek. Félő azonban, hogy az Oroszországhoz való gazdasági közeledésnek tulajdonított előnyök miatt a Nyugat, akárcsak 1993 és 1998 között, kevésbé lesz érzékeny, mint kellene. Pedig a „keleti piacok visszaszerzését” önmagáért értéknek tekintő jelenlegi magyar kormánynak szüksége lenne a nyugatiak korábbi józanságára.
Konklúzió
A terrorizmus elleni háború részben elindított, részben katalizált számos olyan folyamatot, amely lassan, de biztosan megszünteti a magyar külpolitika korábbi „kegyelmi állapotát”. Mert szinte kegyelmi állapot volt az, hogy hazánk nagyhatalmakhoz fűződő viszonyát olyan egyszerű cél mentén lehetett felépíteni, mint a nyugati intézményrendszerhez való csatlakozás. A NATO katonai szerepének visszaszorulása, az EU és az USA közti ellentétek éleződése és Oroszország megnövekedett súlya miatt a magyar külpolitika stratégiáját is újra kell gondolni. Minél előbb, annál nagyobb lesz a mozgásterünk később.
A szerzők külpolitikai szakértők