A kétségek indokai és az EU-bővítés

Ha valaki Brüsszelben körbejárja az Európai Parlament épületét, amely tömbről tömbre terjeszkedik, akár a rák, aligha lehet kétsége afelől, hogy ezt az épületkonglomerátumot nem 15 országra tervezték. Mondják, 12 új ország felvételéről a politikai döntés már megszületett – Törökországot valamilyen ürüggyel kihagyják –, ami hátra- maradt, az csak a vétel minél olcsóbb nyélbe ütése. Sietni is kell a felvétellel, mert már nemcsak a jelölt országok lakossága kezdi lassacskán felismerni, hogy alighanem megint becsapják – Lengyelországban a belépés támogatottsága 50 százalék alá csökkent –, de az unió polgárainak is kezd elege lenni a brüsszeli diktátumokból. Ezt jelzi, hogy az egymást követő európai parlamenti választásokon egyre kevesebben vesznek részt, az unió lakossága egyre nagyobb kiábrándultsággal tekint az unió jelenlegi működésére.
E hangulatot érzékelve a jelenlegi tagországok vezetői 2001 decemberi laekeni csúcsértekezletükön elhatározták, hogy egy konventet (gyülekezet) hívnak össze, amelynek feladata, hogy anynyira széleskörűen és nyíltan, amennyire ez lehetséges, vitassa meg Európa jövőjét, és tegyen javaslatokat egy új európai alkotmányra. A 105 tagú konventbe tanácskozási joggal a 13 felvételre váró ország képviselőit is meghívták. Valéry Giscard d’Estaing, a konvent elnöke megnyitóbeszédében kénytelen volt bevallani, hogy az integrációs folyamat, amely ötven éven keresztül sikeresen halad előre, elérte határait, a lankadás jelei nyilvánvalók. Maastricht (1992) óta az egyezmények kidolgozása nehezebbé vált, és azok nem felelnek meg eredeti céljaiknak.
Azóta sok szó elhangzott a konventben, és Európa jövője teljesen nyitottá vált. Legalább két karakterisztikusan eltérő nézet uralja a vitát. Az egyik a jövő Európáját föderatív államként képzeli el, a másik nemzetállamok szövetségeként. Az amerikai vagy német mintára elképzelt föderatív modell mögött mindenekelőtt az Európai Uniót jelenleg ténylegesen irányító European Commission (Európai Bizottság) áll, amelynek gondolkodását a nagy multinacionális vállalatok szabják meg. Az Európai Parlament konventen részt vevő képviselőinek többsége viszont egy nemzetállamokból álló szövetség mellett érvel. Ez utóbbiak véleményét jól kifejezi David Heathcoat-Amory angol parlamenti képviselő és konventtag, aki szerint helyre kell állítani az egyéni szabadságjogokból született nyugati demokráciát. A politikatudomány művelői Arisztotelésztől Tocqueville-ig felismerték, hogy sikeres demokratikus kormányzás csak ott valósítható meg, ahol a nyelvet, a történelmet és a kultúrát tekintve bizonyos egység van, amely egység a demokrácia hordozójának, a demosnak tekinthető, ami mai nyelvre lefordítva a nemzetet jelenti. Ám Európa történelme nem hozott létre olyan egységes európai nemzetet, amely egy nemzetállamok feletti demokrácia alapja lehetne. E tény figyelmen kívül hagyása vezetett a demokrácia jelenlegi válságához az Európai Unióban, amelyet egy demokratikusan le nem váltható technokrata réteg felülről kormányoz.
De még aki nem teljesen ért egyet az idézett véleménnyel, az is sokallja az Európai Bizottság túlhatalmát. Megreformálásának szükségességét a konvent szinte minden résztvevője hangsúlyozza. Ez már az emlegetett technokrata vezető réteg fejét, a bizottság elnökét, Romano Prodit is nyugtalanítja. Mint a Világgazdaság cikke nyomán (2002. szept. 3.) magyar nyelven is értesülhettünk róla, Romano Prodi a bizottság többi biztosához írt levelében megkongatta a vészharangot: veszélyben az unió nemzetek feletti jellege, a bizottság kizárólagos joga, hogy az uniós jogalkotásban javaslatokat terjesszen elő.
Hogy a küzdelem mi körül is forog, arra Jens-Peter Bonde, a konvent egy másik tagja és dán parlamenti képviselő világít rá, amikor a nizzai szerződést kritizálva (www.euobserver.com) azt írja, hogy Nizza után már az európai uniós törvények 90 százalékát többségi szavazással fogadják el, és azokban az országokban is alkalmazni kell őket, amelyek ellene szavaztak.
Jens-Peter Bonde úgy látja, hogy a kelet-európai országok hatalmas erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy csatlakozzanak az unióhoz: lefaragják költségvetési kiadásaikat, primitív piacgazdasági elveket vezetnek be anélkül, hogy rendelkeznének azzal a szociális hálóval, amivel a nyugatiak enyhíthetik e kezdetleges piacgazdaság negatív társadalmi hatásait. Az erőfeszítések jutalma az ígéret földjére, az unióba való bejutás, amelyről csak jót olvastak a hazai újságokban. A kelet-európaiakat azonban sokkolni fogja, amikor szembe találják magukat az unió realitásaival, az unióhoz igazodó, gyorsan növekvő árakkal, a versenyképtelenné váló üzemek tömeges csődjének pusztító hatásával. A fejlődés ilyen különböző szintjén lévő országokat nehéz egy standardizált közös piacban egyesíteni. A nyilvánvaló problémákkal még a bővítés előtt szembe kellene nézni, vagy pedig egészen másféle csatlakozási tárgyalásokat kellene folytatni, mint a jelenlegiek, amelyeknek csak egy céljuk van, hogy az új tagországokra ugyanolyan törvények vonatkozzanak, mint a jelenlegi uniós tagokra.
De miért is kell ez az uniformitás? Jens-Peter Bonde erre így válaszol: a bővítés stratégiáját a multinacionális társaságok agytrösztjei agyalják ki a saját érdekeik szerint, és keresnek hozzá támogatást Brüsszelben. A legfontosabb lobbizó szervezet az Európai Iparosok Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists), amely a jelenlegi bővítési terv első változatait kidolgozta, de ők kezdeményezték az egységes piacot, a maastrichti szerződést és a monetáris uniót is. Ezek az ipari szervezetek Kelet-Európában olcsó és jól képzett munkaerőt és egy százmilliós piacot látnak, amely a stagnáló és túltelített nyugati piacok miatt hatalmas vonzerőt jelent. Ezt a lehetőséget akkor tudják a legteljesebben kihasználni, ha a csatlakozó országok gazdasági élettel kapcsolatos törvényei megegyeznek az unióéval. Tegyük hozzá, olyan törvényeket kell a csatlakozással azonnal átvenni, amelyeket maga az unió 50 év alatt vezetett be.
De elhiszi-e valaki, hogy Kelet-Európa ipara és mezőgazdasága néhány év alatt versenyképes lehet a nyugatival? Nem lenne reálisabb egy 10-15 vagy 20 éves felzárkózó periódus azokon a területeken, ahol az újonnan belépők nem versenyképesek az unió iparával? Az egységes szabályok előnyösek az unió nagy multinacionális cégeinek, de elegendő-e ez az érv akkor, amikor előrelátható, hogy az árat a csatlakozó országok kis- és középvállalatainak tízezrei fogják megfizetni? – teszi fel a kérdést a konvent tagja.
E kérdéseket azonban nem illik feltenni, különösen a csatlakozó országokban nem, ahol épp most folyik a lakosság meggyőzése a csatlakozásra adandó politikailag korrekt válaszról. Ám még ebben sem egységesek a csatlakozók. Vannak olyan országok, ahol a vezető politikusok úgy gondolják, hogy az unióhoz való csatlakozás mindennél fontosabb, és a kérelmező országnak csak egy feladata van: az unió követelményeinek minél teljesebb kielégítése. Vannak azután olyan országok is, amelyek úgy gondolják, hogy ők mindig is részei voltak Európának, és ezért véleményük is lehet arról, hogy milyen Európában akarnak élni. Ez utóbbiak közé tartozik például Lengyelország. Jozef Oleksy, a lengyel parlament képviselője rögtön a konvent első ülésén kifejtette, hogy bár Lengyelországnak nem volt módja arra, hogy az Európai Unió fejlődését befolyásolja, de azt figyelemmel kísérte, és most aktívan be kíván kapcsolódni a vitába, amelyben – Európa jövője iránti közös felelősségtől vezéreltetve – határozottan és öntudatosan kívánja hallatni hangját. Lengyelország erős Európát akar, amely az egységre épül, anélkül, hogy elhomályosítaná a különbségeket. Az egységes Európa erőteljes kohéziós politikát, közös agrárpolitikát és regionális politikát kíván meg, ezeket nem lehet nemzeti keretek közé visszautalni. Európának legyen határozott és egységes külpolitikája, amelynek formálásában Lengyelország is részt kíván venni, különösen, ami a keleti kapcsolatokat illeti. Lengyelország támogat egy, a nemzetállamok föderációjára épülő uniót, de nem kívánja elveszteni nemzetállami identitását.
Az ugyancsak lengyel Danuta Hübner szerint a lassú növekedés, a magas munkanélküliség jelzi, hogy a monetáris unióval valami baj van. Az uniós kormányoknak még van lehetőségük, hogy ezt rendbe hozzák. Hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel, az nagyban fogja befolyásolni, hogy a csatlakozó országok polgárai hogyan tekintenek az unióra.
Meglena Kuneva, a bolgár kormány képviselője, a kibővített Európai Unió jövőjéről egy szélesebb körű, nyilvános vitát javasol, amely a lehetséges és kívánatos integrációs modellekre és abban a tagországok szerepére koncentrál.
Adrian Severin, a román konventtag arra hívja fel a figyelmet, hogy ha nincs az unióban erős szolidaritás (vagyis nem támogatják kellően a kevésbé fejletteket), akkor az eltérő nemzeti érdekek miatt a frusztráció és elidegenedés felerősödik. Akik adnak, úgy érzik majd, túlterhelték őket, akik kapnak, kevesellni fogják azt. Ennek elkerülése érdekében egy gazdasági és szociális kormányzat felállítását javasolja, amelynek feladata a gazdasági érdekek egyeztetése, a társadalmi kohézió erősítése.
A fenti, a konventben elhangzott gondolatok jelzik, hogy az unió éppen átalakulóban van, és nem biztos, hogy azt mai állapotában kell elfogadnunk. Azt sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy a robbanásszerű bővítéssel az unió nem jár-e úgy, mint a túl nagyra fújt léggömb. (A szocializmus építményéből is már csak az utolsó téglák hiányoztak.) A csatlakozni kívánó országok lakosságának azonban mindezekről vajmi kevés fogalma van, mégis megkívánják tőlük, hogy véleményt nyilvánítsanak. Akik majd a csatlakozásra igent mondanak, nem tudják, mibe lépnek, akik nemet mondanak, nem tudják, mit akarnak elkerülni. A válasz nem fekete vagy fehér.
A szerző az ECOSTAT Gazdaságelemző és Informatikai Intézet közgazdásza