A kollaboránsok felelősségéről

Sokan felteszik a kérdést, lehet-e csodálkozni azon, hogy 1956 után a tizen-huszonévesek, a halálos ítéletet várók vagy a már meg is kapók egy életfogytért hajlandók voltak aláírni az együttműködési nyilatkozatot. Sokan feltették már nekem is ezt a kényes szónoki kérdést, hogy kisfogházi lakóként te talán nem írtál volna alá? Persze nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni annak, aki nem került történetesen ilyen helyzetbe, de belekerülhetett volna. Itt valahol ott lehet a válasz, illetve a választóvonal, hogy a maga mentésén kívül (ami voltaképpen még elfogadható lenne) okozott-e és milyen mérvű kárt valakinek?
De hogyan lehet ezt a kérdést megítélni? Sokan mondták már, hogy aláírtak, de nem jelentettek. Csakhogy a jelentések megsemmisülhettek, gondoljunk csak 1989–90-es tömeges iratmegsemmisítésekre. Vagyis, ha a jelentések ezért vagy azért nem kerülnek elő, akkor el kell fogani, hogy az illető nem írt jelentést, és ekkor talán dicséret illeti, mert átverte a zsarolókat, és valamit még meg is úszott? Tehát ezek szerint maga az aláírás még nem lehet elmarasztaló! Vagyis egy aláíró megítélése csak azután történhet, ha ismerjük a jelentéseit és ebből tudjuk megállapítani, hogy kárt okozott-e vagy sem.
A rendszerváltozás után az Antall-kormány csak utolsó évében hozott végre átvilágítási törvényt. E jogszabály lényegében minden szankció nélkül csak az ügynököket (és a jelentéseiket megkapó vezetőket) marasztalja el. Egyetlen szó vagy utalás sincs a beszervezőkről, a zsarolókról. Annak felvetése is elmaradt, hogy milyen bűncselekményt követtek el például a „hazafias” feljelentők, akiknek a nyugtáit, legalábbis részben megtalálták. Annak tisztázására, hogy ebben az ügynökvilágba jobban behatolhassunk, hadd mondjam el személyes élményemet.
Még Recsken történt. Egy végtelenül kimerítő nap után – melyik nem volt ilyen? – a felső priccsemen félig már álomba zuhantam, amikor mégis érzékeltem, hogy egyik recski társam a sötétben felkapaszkodik az ágyamra és akar valamit mondani. Minthogy mégse szólalt meg, gondolom, idegesen rászóltam: mit akarsz? Egy ideig tovább hallgatott, végül ennyit mondott: arra kérlek benneteket, hogy előttem ne beszéljetek bizalmas dolgokról. Mindjárt magamhoz tértem. Eszembe jutott, hogy nemrég kétszer is a törzsépületbe hívatták. Ez már áruló jel volt a szemünkben. De róla mégsem godoltuk. Érdeklődésünkre annyit mondott, hogy pótnyomozás folyik az ügyében. Nagyobb szünet után csak annyit tudtam kinyögni, hogy értettem. De azért megkérdeztem: gondolod, hogy megéri? Nézd, öreg apám van kint. A nyugdíjából még a gyógyszereit se tudja megvenni. Mit mondhattam erre? Végül is kösz, hogy szóltál. Ezzel lemászott a priccsemről. Egy ilyen bejelentés után az volt a szokás, hogy nagyon bizalmasan szóltunk mindazoknak, akiknek lehetett és az illetőt nem közösítettük ki magunk közül, mert a figyelmeztetést értékeltük.
A tábor feloszlatása után néhány évvel találkoztam véletlenül az utcán recski társammal. Alig ismertem meg, olyan rossz bőrben volt. Ahogy a szemébe néztem, a szeme mögött valami nagy sötétséget láttam. Egy-egy recskivel való ilyen találkozás mindig nagy, kölcsönös örömet jelentett. Ez egy természetes érzés volt, hiszen örültünk egymásnak, hogy megúsztuk egyáltalán, hogy életben vagyunk még. Ezzel a recskivel egy dermedt, fagyos légkör teremtődött közöttünk. A mi van veled?-re annyit nyögött ki, hogy „gépkocsivezető vagyok”. Talán azt hitte, hogy ezt keveslem, mert hozzátette: az angol követségen. „Tudod, elég jól tudok angolul.” Erre nyilván láthatta, hogy nagyra nyílik a szemem, gyorsan elbúcsúzott és faképnél hagyott. Gondolom, rájött arra, hogy mire gondolok az angol követség szó elhangzása után.
Ha most az ügynökügyben hozott jogszabályozást nézzük, akkor mindig csak az ügynöksorba taszított személy elmarasztalását látjuk. A zsaroló, a kényszerítő soha nem bűnös? Hogyan lehet, különösen egy állami szerv tagjának joga arra, hogy valakit ilyen elítélendő helyzetbe taszítson? Megdöbbentő számomra, hogy a témához hozzászólók között egyedül Kőszeg Ferenc tette szóvá, hogy a beszervezők ellen nem kellene-e lépéseket tenni. Nem lehet vitatni, hogy a besúgó tevékenység súlyosan elítélendő, de talán mégsem mindegy, hogy milyen körülmények közt került rá sor. Sokan, leleplezésük után arra hivatkoztak, hogy nem adtak le jelentéseket.
Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont a besúgó tevékenységét is csak akkor lehet megítélni, ha megismerjük a jelentéseit. Okozott-e kárt, hátrányt valakinek? Ehhez viszont ismerni kellene leadott szövegeit. Csak ezután lehet igazán megítélni szerepét. Természetesen ez nem vonatkozik a pénzért, anyagi előnyökért vagy öntudatból önként vállalkozókra, a „hazafiaknak” becézettekre.
Érdemes visszatérnünk az ügynöklavina kirobbantására. Nézzük meg, hogy elég átgondolt és megfontolt volt-e a Medgyessy-ügy bedobása. Mit is publikáltak? Azt, hogy egy főhadnagynak viselt dolgai voltak. Nem gondoltak arra, hogy egy főhadnagy túlságosan kicsi pont ahhoz, hogy a legerősebb pártot lehetetlen helyzetbe lehessen hozni a korábbi vétkeivel. Egy főhadnagy szerepe bármennyire is kompromittáló, nem buktathatja meg a hatalomra jutott párt első emberét, ha történetesen azonos személy is. Ezzel kapcsolatban azt hitték, hogy olyan vasat találtak, amelyet egyre jobban kell csak ütni, és borítja esetleg az egész „stelázsit”. Jött a vizsgálóbizottságok felállításának igénye és megszavazása. Itt újra megfeledkeztek arról, hogy a nemrég hatalomra jutott párt van mindenütt a belső körben. Azt a papírt, illetve bizonylatot találják meg, amelyik nekik megfelel. Aztán olyan névsort „szivárogtatnak” ki, amelyikben a támadó emberei vannak túlsúlyban. Érintettek címén olyan személyek is szerepelnek, akikről a náluk lévő bizonylatok éppen azt igazolják, hogy nem voltak ügynökök. A fontos csak az volt, hogy több, jelenlegi ellenzéki személyt keverjenek bele.
A kezdeményezők sajnos minderre nem gondoltak. Megfeledkeztek arról, hogy olyan országban éltünk, ahol az állami alkalmazottak egy csoportjának munkaköri kötelessége volt a zsarolás alkalmazása. Mint nagyon jól láttuk, zsarolni nemcsak anyagiakért, pénzért lehet. Nézzük meg, hogy rendszerváltás utáni szempontból, a beszervezett, most csak a kényszer hatására, vagyis a zsarolás eredményére gondolok, milyen bűncselekményt követett el? Sose felejtsük, hogy megszállt országban vagyunk. A zsarolttól azt várják el, hogy minden olyan eseményt, akár jelenséget is, ami fenyegetheti a megszálló hatalmat, illetve az ezt kiszolgáló „magyar” kormányt, jelentsen. Ezzel tulajdonképpen az idegen megszállás fennmaradását segíti elő, vagyis egy alacsonyabb szinten működő kollaboráns tevékenységet fejt ki. Ezért teljesen jogos az elítélés, az elévülés miatt persze csak erkölcsi szinten. Közismert azonban, hogy a felbujtó mindig súlyosabb büntetésben részesül, mint az elkövető. Ebben az esetben az akkori „magyar” állam az igazi felbujtó, hiszen állami apparátust működtetett a zsarolás lebonyolítására. És mégis minden átvilágítási jogszabályban csak az ügynökök, vagyis a zsaroltak szerepelnek!
Most térjünk vissza a Medgyessy-ügyre. Haszna talán csak annyi, hogy bemutatták, mennyire gyerekes a védekezés a KGB elleni tevékenység lobogtatásával. Hiszen Hetényi volt pénzügyminiszter vallomásában elmondta, hogy a Nemzetközi Valutaalapba való belépésre vezető tárgyalásokat a nemzeti bank folytatta le, így a főhadnagy úrnak nem is lehetett szerepe ebben az ügyben. Nem beszélve arról, hogy az állítólag a KGB ellenére (és titokban?) történő belépés közben már Moszkvának is érdeke lett, mert a kedvezőbb feltételekkel felvett dollárokat – minthogy már erre is fény derült – bőröndökben vitték Moszkvába, majd onnan a fejlődő országokban folyó felkelések támogatására.
Csodálkozom, hogy az ügynökök személyében kis halakra lőnek, holott ott vannak az egykori KB-s, PB-s tagok, valamint a kormánytagok. Ha valakik, akkor ők igazán kiszolgálták a megszálló idegen katonai hatalmat. Hiszen tudjuk, hogy egy idegen hatalom csak a hadseregével nem tud egy egész országot igazgatni. Ehhez okvetlenül szükségesek a hazai elemekből verbuválódott együttműködők, közismertebb nevükön a kollaboránsok. Joggal vethetjük fel, hogy sem az Antall-kormány, sem az Orbán-kormány nem használta ki a kollaboránsok szerepét. Mi lehetett ennek az oka? Antall idejében még talán érvényesült a Szovjetunió ki nem mondott „árnyéka”, azaz védelme. De az Orbán-kormány idején már semmi ezzel kapcsolatos fenyegetettség, vagy félelemkeltés nem érvényesülhetett!
Azt fogják majd rám fogni, hogy az ügynököket védem, de borzasztó aránytalanságnak tartom, hogy egy vezető kollaboráns ma újból az ország felelős vezetője lehet, ugyanakkor a megzsarolt ügynököt egyáltalán megnevezzük és erkölcsi sülylyesztőbe zárjuk. Nagyon nehéz itt igazságot tenni. A zsarolt ügynököt jelentései alapján kellene megítélni. De mi legyen a kollaboránsokkal? Nem erről kellete vitázni, bizottságosdit játszani? Vagy, ha mindez túlságosan terhelő a közéletre, akkor tekintsünk mindent elévültnek, és mindenki teljesen ártatlan színben kezdhessen mindent elölről? Ha már két jobboldali kormány sem tett semmit a kollaboránsok eltávolítására, akkor tizenkét esztendő elmúlása után végleg hallgassunk róla?
Vajon kinek lenne ez végül is érdeke?
A szerző a Recski Szövetség elnöke