A „szocialisták„ és a szociáldemokrácia

Az utóbbi időben úgy tűnik, mintha titokzatos kezek összekeverték volna a magyar politikai szótár szócikkeit és a hozzájuk tartozó fogalmakat. A „jobboldal” foggal-körömmel ragaszkodik a hagyományos értelemben vett baloldali értékekhez – vállalva, hogy időről időre „lefasisztázzák”(újabb fogalmi zavar: ugyan miért lenne fasiszta mindenki, aki nem úgy gondolja, mint a szótárírók? És mi ez az állandó minősítés a részükről, ha nem a fasizmus egy formája?). A jelenlegi „baloldal” pedig soha nem képviselt baloldali értékeket: bizonyos jelekből úgy tűnik, akkor volt a legközelebb a közjóhoz, amikor saját (üveg-) zsebébe tömte.
Mindehhez a fogalmi káoszhoz nagymértékben hozzájárul a „liberális” kifejezés alatt található nagy, üres hely az újfajta politikai szótárban: az eredeti szócikk elmászott valahová, talán a múltba, ahol a „liberális” a legkevésbé sem volt egyenlő azzal, hogy a diktatúra fenntartóival kiegyező, a multinacionális nagytőke érdekeit képviselő, köpönyegforgató, a másságot igen, de az azonosságot nem toleráló.
A kisebb szócikkek közötti kavarodásról annyit: az „ügynök” szót több-kevesebb sikerrel megpróbálták a „nemzeti hős” kifejezéssel felcserélni, bizonyos fogalmakat pedig, mint például a Kádár-féle kétszínű diktatúráét, töröltek.
Az utóbbi időkig a „szociáldemokrata” kifejezés, bár felbukkant néha, hiányzott a szótárból. Többek között azért, mert Magyarországon – sajnos – sosem kerülhetett igazán történelemformáló szerepbe a szociáldemokrácia, ami részben az állandóan más nevet viselő „szocialista” pártnak volt köszönhető.

Az első kísérlet

Először 1918-ban sikerült ezt megakadályozniuk, amikor a Károlyi vezette Függetlenségi Pártból, a Jászi-féle Polgári Radikális Pártból és az akkoriban a legerősebb ellenzéki pártnak számító Magyarországi Szociáldemokrata Pártból (MSZDP) alakult Nemzeti Tanács kormányozni próbált. (A történteket remekül összefoglalja Salamon Konrád Magyar történelem 1914–1990 című kötete.)
Érdemi munkára nem sok ideje maradt az erősen szociáldemokrata elkötelezettségű vezetésnek: a Szovjetunióból hazatérő Kun Béla Kommunista Pártja a háborút vesztett, kivérzett ország érdekeit figyelmen kívül hagyva a Károlyi-kormány megdöntését és a proletárdiktatúra bevezetését határozta meg fő céljaként. Nem válogattak a módszerekben: emlékezetes például a Pesti Hírlap szerkesztősége, majd a Népszava elleni támadásuk – utóbbi során hét embert megöltek. A szociáldemokrata lap szerkesztőségében rendezett vérfürdő után magát a pártot igyekeztek befolyásuk alá vonni, majd megsemmisíteni. Böhm Vilmosnak sikerült kikényszerítenie, hogy Magyarországi Szocialista Párt néven egyesüljön az MSZDP és a Kommunista Párt. (Érdemes megemlíteni, hogy Garami Ernő az egyesülés ellen szavazott.)
A valódi szociáldemokrata párt csak 1919 végén alakulhatott újjá, miután Kun Béláék vörös diktatúrája összeomlott. Az új SZDP-t Garami Ernő és Peyer Károly vezette. Az 1920-as választásokon a szociáldemokrata elkötelezettségű szavazók nagy része nem járulhatott az urnákhoz, ezért a párt több mint hetvenezer választója áthúzott szavazólappal „szavazott”.

A két háború között

Az SZDP társadalmi beágyazódottsága azonban olyan mértékű volt, hogy 1921-ben elkerülhetetlenné vált Bethlen István és Peyer Károly kiegyezése. Az, hogy a Bethlen–Peyer-egyezség pozitív, vagy negatív hatással volt a magyar szociáldemokrácia életére, vitatható, annyi haszna mindenesetre tagadhatatlanul volt, hogy a párt 1944-ig, a német megszállásig legálisan működhetett, bár mandátumaik száma az egyre szigorodó választási törvények miatt folyamatosan csökkent a parlamentben. (1922-ben még 25 helyük volt a 245-ből, 1935-ben már csak 11.)
Az 1921–1944-ig terjedő korszak szociáldemokratái következetesen elhatárolták magukat mind a fasiszta, mind a bolsevik törekvésektől: Mónus Illés a pártot „egyszerre antifasiszta és antibolsevista” pártként határozta meg 1935-ben. Az egyre fokozódó nyomás, majd a német megszállás ismét lehetetlenné tette az SZDP működését; 1944 tavaszán Bajcsy-Zsilinszky után Peyer Károlyt, majd Mónus Illést is letartóztatták, március 28-án pedig betiltották a Szociáldemokrata Pártot.
1944 novemberében a párt Debrecenben részt vett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megalapításában, de a Vorosilov marsall árnyékában tevékenykedő Ideiglenes Nemzetgyűlést már a kommunisták uralták.
Miután az SZDP 400 ezres tagsága erős legitimitást biztosított, az egyeduralomra törekvő Magyar Kommunista Pártnak komolyan számolnia kellett Peyerékkel is. Beépített embereik (Szakasits, Rónai Sándor, Ries István) révén 1945 őszén kikényszerítették, hogy Dolgozók Egységfrontja néven egy listán induljon a két párt az önkormányzati választásokon – azaz ismét elővették az 1919-es recept felújított változatát. Mint ismert, ennek ellenére a kisgazdapárt szerezte meg a voksok nagy részét, mint ahogy az –1990-ig – utolsó szabad országgyűlési választásokon is.
1946 márciusában, miután a Magyar Kommunista Párt lényegében a Szociáldemokrata Pártban, a Nemzeti Parasztpártban és a szakszervezetek vezetésében is megszerezte a befolyást, következhetett a kisgazda kormány ellehetetlenítése. Nyáron Peyer Károly memorandumban követelte, hogy az SZDP ismét önálló pártként működjék, a kommunista gépezet azonban már teljes gőzzel beindult. Az itt tartózkodó szovjet hadsereg védelme alatt szétbomlasztották a kisgazdapártot, majd az 1947. augusztusi kékcédulás választásokon csalással megszerezték a voksok 22 százalékát, míg a kisgazdák és az SZDP közel 15-15 százalékot szereztek.
A Szociáldemokrata Párt szeptember eleji választmányi ülésén többen felszólaltak a beépített kommunista ügynökök ellen, mire Szakasits lemondott, majd visszavonta a lemondását. Kéthly Anna és Szélig Imre tiltakozása nem járt eredménnyel. A kommunisták ekkor látták elérkezettnek az időt, hogy beolvasszák a Szociáldemokrata Párt maradékát, az egyesülést azonban csak a pártkongresszus mondhatta ki. 1948 februárjában a beépített kommunisták kongresszust hívtak össze, amelyen Marosán György bejelentette Kéthly Anna, Bán Antal és Szélig Imre „lemondását”.
Júniusban kimondák, hogy a két párt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesül. Az „önkéntes” egyesülés után 90 ezer szociáldemokrata párttagot kizártak az új pártból, a 800 ezer SZDP-tag közül pedig mindössze 200 ezer vállalta, hogy az MDP-nek is tagja marad. Peyer emigrált.
Nyitva állt hát az út az egypártrendszer előtt, amit hatékonyan támogatott az itt állomásozó szovjet hadsereg, valamint a megalakuló Államvédelmi Hatóság, Péter Gábor gondnoksága alatt. Az 1949-es „választásokon” az MDP 96 százalékot szerzett. 1950-re a „piszkos munkát” elvégző Szakasitsot, Marosánt és Riest eltávolították, utóbbi belehalt kihallgatásába. A legsötétebb diktatúra évei következtek.

Kéthly és Kádár –1956

A Szociáldemokrata Párt 1956-ban alakult újjá ismét, Kéthly Anna vezetésével. Október 30-án megszűnt a Magyar Dolgozók Pártja, amely nevét Magyar Szocialista Munkáspártra cserélte. Ezt Kádár János jelentette be a rádióban – különösen ízléses momentum, hogy míg felvett beszédét sugározták, ő már szovjet elvtársainál tartózkodott, hogy később a megszálló hadsereg tankjain érkezzék viszsza Magyarországra.
Míg Kádár a szovjet invázió előkészítésén fáradozott, Kéthly Anna, Kovács Béla és Tildy Zoltán az ENSZ-be készültek, hogy napirendre vetessék a magyar kérdést. Ők már nem tudtak többé hazatérni. Először a megtorlás, majd 1990-ig ismét a diktatúra és a megszállás évei következtek.
1989-ben, mint ismert, az MSZMP megszűnt, tagjainak egy részéből, az elődpárt teljes vagyonát és infrastruktúráját használva pedig megalakult a Magyar Szocialista Párt. Az SZDP 1990-ben alakult újjá, történelemformáló szerepbe azonban sem ez a párt, sem utódpártjai nem kerültek többé.
Ez hát a két párt néhol kényszerűen összefonódó párhuzamos története röviden, és ez adja annak az „utódpártiságnak” a súlyát, amelytől az MSZP meg akar szabadulni – immár „szociáldemokrataként”. Úgy, hogy a párt által delegált miniszterelnök az elődpárti diktatúra kiszolgálója volt, és úgy, hogy az MSZP 2002-ben nem tisztázta magát megnyugtatóan az igencsak utódpárti vonásokat mutató választási csalás gyanúja alól, szociális elkötelezettségét pedig immár a második ciklusban próbálja bizonyítani 1990 óta – meglehetősen sikertelenül. Igen, ha akad hozzá gyomor, lehet nevet cserélni. Ahol a politikai szótár szavai úgysem önmagukat jelentik, majdnem mindegy, milyen névvel illeti az ember azt, ami lassan száz éve ugyanaz, csak a címke (kommunista, szocialista stb.) cserélődik rajta időről időre.
2006-ban pedig a Kéthly Anna szellemiségét magukénak mondó szociáldemokraták maradéka, amelyet szívós munkával kis híján teljesen sikerült megsemmisítenie az elődpártnak, és talán a nevétől is sikerül megfosztania az utódpártnak, elmegy majd szavazni. Valószínűleg nem az akkori „szociáldemokratákra”.