Az elfuserált kvázitörvény dicsérete

„Vajh ki mond
ily bolond
éneket
te neked?”
(Arany János: Lisznyai Kálmánhoz)

Az év szeptember 24-én röpítette világgá a Magyar Rádió a szenzációs hírt, hogy Tabajdi Csaba képviselő (MSZP) a magyar parlament aznapi ülésén franciául szólalt fel, francia nyelven kezdte el méltatni az új jugoszláv kisebbségi törvényt. Hát ez…, óriási, mondhatnánk, kolosszális vagy inkább kapitális. Igen, Pesten egy MSZP-s derék magyar (euro)képviselő kedves, meleg szavakkal szól egy – a délvidéki magyarságot is „érintő” – szerb törvényről. Pompás!
Talán ez a gesztus még Soros Györgynek is tetszene, mivel ez már nem is multikulturalitás, ez több annál, ez már maga az etnikai csoda. Valami olyan intellektuális teljesítmény, amire alig lehet szavakat találni.
Ízlelgetem, variálom a hírt, és közben ábrándozom. Talán egyszer majd valahol máshol is lehet valami hasonlót. Ha egy izraeli képviselő a knesszetben arabul… De kit dicsérne? Nem, ez nem jó. Vagy talán a pekingi parlamentben oroszul dicsérné egy képviselő az amerikai nemzetiségi törvényt…, ez se jó, sőt duplán nem jó, mivel a kínai parlament nem demokratikus, nem többpárti, no meg Amerikának nincs is nemzetiségi törvénye. Próbálok közelíteni; esetleg ha a saborban, a horvát országgyűlésben valaki szerbül…, már rossz, mindenki értené. Ha a skupstinában (szerb parlament) horvátul…, nem, ugyanolyan rossz, csak fordítva. Nem megy, nem és nem. Tabajdinak nincs párja széles e világon. Hihetetlen. Erre a művi kegyelmi állapotra, amit Tabajdi produkált, csak Gion Nándor veretes sorai illenek A virágos katona című regényéből: „Csak a lapjai sarkát emelte fel, éppen, hogy alájuk pillantson. Akkor hanyagul kiterítette őket. – Kiváló – mondta. Két ásza volt.”
Tabajdinak is két ásza volt Budapesten: a francia nyelv az egyik és a szerb kisebbségi törvény a másik. Ez bizony kiverős huszonegy. „Először legyetek valakik!” – idézte Tabajdi Csaba is Gion Nándort ez év tavaszán – ugyan még ellenzéki képviselőként és magyarul – a Parlamentben. De Gion Nándor temetésére már nem jött el. Nagy valószínűséggel nem tudta, hogy Gion felmenői is franciák voltak, francia szőlész telepeseként kerültek a Bácskába, s elmagyarosodott a család. Czine Mihály temetésén még ott volt Tabajdi Csaba barátjával, Szokai Imrével együtt. Akkor nem beszélt se magyarul, se franciául, de ott volt. Napjainkban inkább beszél, sokszor panaszkodik is, főleg az ellenzékre. Tabajdi akár franciául is beszél. Nem németül, ahogy azt Antall József tette a francia szenátusban, nem oroszul, mint Horn Gyula Davosban, hanem franciául, ahogy azt Tolsztoj gróf művelt orosz arisztokratái teszik. Lenyűgöző lehetett, amikor vigyázó szemét egyszerre vetette Belgrádra és Strasbourgra. Kár, hogy nem láttam, igazán sajnálom. Azt viszont hallottam, hogy Tabajdi Csaba magyar delegációvezető felszólalását eredetileg Strasbourgban szerette volna elmondani az Európa Tanács Jugoszlávia-vitájában, s mivel nem mondhatta el ott, elmondta hát itt. Még az a szerencse, hogy itt(hon) elmondhatta, így ugyanis megtudhattuk tőle, hogy az új jugoszláv kisebbségi törvény a legfejlettebb, a legliberálisabb és a leghaladóbb ma Európában, olyannyira – s itt már szinte EU-fóriában lelkendezett a képviselő úr –, hogy még azt is lehetővé teszi délvidéki „véreiknek”, hogy magyar nemzeti tanácsot (kváziparlament) hozzanak létre.
Hát ez tényleg csodálatos, olyan elegáns, olyan könnyed…, olyan franciás. Hát még ha igaz is lenne! Kár, hogy Tabajdi hamiskártyás, csal, „megpaklizza” a lapokat, mint Gion hőse, Rojtos Gallai István, aki direkt osztott két ászt Váry János földbirtokosnak: „Csaltál? – kérdezte. – Igen – mondtam, és kiittam a bort.
– Miért?”
Miért? Kérdezhetnénk mi is Tabajdi Csabától. Talán franciául már igazat sem kell mondani? Elfedheti az EU-fória az igazságot, a valóságot? Azt, hogy a jugoszláv kisebbségi „csodatörvénynek” nincs szankciórendszere, nem intézkedik a törvényt semmibe vevőkkel, megsértőkkel szemben. Ergo mindenki azt tesz, amit akar, annyit tart be belőle, amennyit akar. Nincs továbbá végrehajtási utasítása, s derék megalkotói egy dinárt sem különítettek el a magasztos célok megvalósítására. Ez így nem törvény! Ez vegeta, ételízesítő – hús nélkül. És Tabajdi Csaba ezt a vízi bábszínházat eurokonformmá legitimálja Pesten és Strasbourgban is? Ez igen érdekes, főleg az előző tíz év „történései” után. Akkor, amikor százezer (!) magyart, köztük negyvenezer diplomást (orvost, mérnököt, tanárt, vállalkozót, írót) üldöztek el a Délvidékről, s a különböző délszláv háborúkban elesett magyar férfiak számát sem tudjuk pontosan. S amikor a milliót elérő nagyságban folyt és folyik a mai napig a szerbek betelepítése a Vajdaságba a horvát krajináktól a boszniai szerbeken át a koszovói szerbekig. Az elüldözött magyarok házaiba és az újonnan épülőkbe (érdekes, erre van pénz) költöznek be a „szegény” menekültek Temerínben, Adán, Szabadkán… Ezen folyamat „eredményeként” ma már Szabadkán sincs magyar többség, hiába húzódnak fel a vajdasági magyar családok Észak-Bácskába, Újvidéken pedig már alig hallani magyar szót. Amikor Kula városka lakói rettegnek a város határában lévő laktanyába „beszorult” kommandós gyilkosoktól. Amikor a belgrádi Jugoszlávia szállóban minden második hónapban lelőnek (kivégeznek) valakit, Arkantól az új hatalom „demokratikus” belügyminiszter-helyetteséig. Amikor a még hivatalban levő szerb elnököt (Milan Milutinovics) Hágába várják volt főnöke mellé. Amikor Jugoszláviában a fűtőanyag- és gyógyszerhiány miatt legalább ötmillió ember retteg a téltől, ahonnan már a szerb értelmiség jelentős része is emigrált, ahol a jelenlegi miniszterelnök (Zoran Djindjics) még Radovan Karadzsics (Bin Laden és Omar mollah után a legkeresettebb tömeggyilkos) társalkodójaként (ez a Balkánon kormánytanácsosi rang) néhány évvel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy a jugoszláviai magyarság ügye csak buldózerek kérdése. (Tabajdi Csaba ez idő tájt kisebbségi államtitkár volt.) Zoran Djindjicshez képest Seselj csetnik vajda – volt ő is elnökjelölt – elegáns: két-két szendvicset ígért az útra a magyaroknak, mondván: Szegedig elég! Ahol a még regnáló és újraválasztás előtt álló szövetségi elnököt, Vojiszlav Kostunicát – akit hol „mérsékelt nacionalistának”, hol „szalonfasisztának” neveznek – azért rúgták ki (jól tették!) a belgrádi egyetem jogi karáról 1974-ben, mert nyíltan szidta és bírálta azt az autonómiatörvényt, amely a Vajdaságot és Koszovót autonóm tartománnyá tette. E törvény eredményeként pedig csaknem harmincfős oktatói és kutatói gárdája volt az Újvidéki Egyetem magyar tanszékének, valamint Európa egyetlen (vajdasági költségvetésből működő) Hungarológiai Intézetének, huszonnégy órás magyar adása az Újvidéki Rádiónak, negyven címszavas megjelenése a Fórum Könyvkiadónak, ahol megjelenhetett Szolzsenyicin és Orwell magyarul…
De ha a térképre pillantunk, azt is nehéz meghatározni egyáltalán, hogy hol van ez az ország, amelynek ilyen ügyes törvényei vannak, ugyanis Jugoszlávia déli határai igencsak képlények; Koszovó már „elment”, a „társország” Montenegróban pedig nem fogadják el a szerb fizetőeszközt, a legeslegújabb dinárt. Ez egy föderáció? Ezek az országrészek akarnak konföderálódni? Februárban szabályosan megmosolyogták Javier Solana (korábban a Jugoszlávia bombázását elrendelő NATO-főtitkár) Montenegróról és Szerbiáról szóló társországi terveit, majd amikor Solana március idusán személyesen megjelent Belgrádban, s „felrendelt” egy-két podgoricai politikust is, érdekes módon keddről szerdára virradó éjjel készen lett az új állam terve. Ezt bütykölgeti éppen most ímmel-ámmal a podgoricai és a belgrádi parlament. Teszik ezt akkor, amikor az ország katasztrofális helyzetben van, összebombázva a hidak, alagutak, a gyárak egy része, a kőolaj-finomítók, a tévészékházak és az átjátszók, a minisztériumok szétlőve, és sorolhatnánk tovább.
Mértékadó források szerint Szerbia háborús anyagi vesztesége nettó 120 milliárd USA-dollár, miközben az ország éves költségvetési bevétele (felajánlások, hitelek, kölcsönök – ez a titói út –, külföldi beruházások, privatizációs bevételek) nem haladja meg a kétmilliárd dollárt. Ha csak ezt a két számot összevetjük, láthatjuk, hogy legalább hatvan év kell ahhoz, hogy eljussanak oda, ahol 1990-ben egyszer már tartottak. De így még ez sem igaz, mert a privatizáció öt-tíz év alatt véget ér, s utána mit adnak el? Ez év augusztusi adatok szerint eddig negyvenhét állami vállalatot adtak el, mindegyik külföldi kézbe került. A magánosításban így hatott a kisebbségi törvény „demokráciája”: a kisebbségek ugyanazt kapták, amit a szerbek, a nagy semmit. Ezen általános anyagi helyzet mellett van olyan térsége Szerbiának, ahol 40-60 százalékos a munkanélküliség (Nis és környéke), és ami még ennél is megdöbbentőbb: a húszszázalékos analfabetizmus.
Azt se felejtsük el, hogy 1991-ben a JSZSZK (Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) negyvenegymilliárd dolláros államadóssággal „fejezte be” szövetségi létét! Mennyi esik ebből Szerbiára és mennyi Montenegróra? Állítólag Miroljub Labusz miniszterelnök-helyettes (ő is államfőjelölt) ezt a néhány tízmilliárd dollárocskát részben leíratta, részben átütemezte. Milyen kár, hogy a hitelezői oldal ezt az információt nem igazolta vissza!
2001. szeptember 11. után a világ egy csapásra elfelejtette a trianoni traumáját napjainkban (és még évtizedekig) megélő szomszédunkat, Jugoszláviát. Helyét átvette Afganisztán, majd Irak. S mi most egyszerre felejtsük el a jugoszláv köntösbe öltöztetett szerb agressziót, a háromszázezer halottat, Srebrenicát, a megalázott, megerőszakolt, megtört és megnyomorított több millió szlovén, horvát, bosnyák, szerb, albán és magyar ember sorsát? Felejtsük el azonnal azt is, hogy az Európai Unió és az Európa Tanács totális csődöt mondott 1991–1999 között? S mi most lelkesedjünk? Beszéljünk a „szabadság nyelvén”? Tanuljuk meg az eufemizmus diadalát mindössze egy elfuserált kvázitörvény miatt? Higygyünk a cinkelt lapokkal játszó Tabajdi Csabának?
Talán ezt már mégsem.
*
A szelíd szalontai lírikus, Arany János először Lisznyai Kálmánhoz fordult, 1849 után, aztán várt szűk tíz évet, s megírta a Walesi bárdokat, hogy tudjuk, hogy értsük, mi is történt velünk. A nagy szenttamási mesélő, Gion Nándor rózsamézet, péter-páli almát és fényes tollú kárókatonákat ígért, hogy túléljük, hogy kibírjuk. Aztán elment. A virágos katona elment. Várhatott volna még, de nem várt, mert a virágos katonának el kell mennie azokról a helyekről, ahol csúnya dolgok történnek, ahol a Megváltót korbácsolják. Tabajdi Csaba nem jött el Gion Nándor temetésére. Nem ért rá. Fellépése volt. Játszott – a latroknak is.
A szerző PhD tudományos fokozatú irodalomtörténész