„Az emberek”

Új kifejezés, új fogalom született, pontosabban gyártódott a magyar nyelv csábítóan gazdag szókincsbirodalmában. Úgy látszik, a mi nyelvi régiónk kitűnő termőtalaj az ilyetén kezdeményezésekhez, hiszen nemrég még világproletári egyesülésünkre szólítottak bennünket, majd kérték (de inkább parancsolták), tekintsünk „arccal a vasút felé”, aztán elvtársi okítással magyarázták „a legfőbb érték az ember” szlogenjét, s jött a „volumen”, a „másság”. A legújabb időkben az elődök utódai is folytatták kifejezésújító mozgalmukat. „Miénk az ország”; „szocialista jólét”; „Fidesz–MIÉP paktum”; „árokbetemetés”.
Csupán a tényszerűség kívánja a megállapítást: ezeknek a jelmondatoknak, mementóknak van egy közös vonásuk, szépséghibájuk. Egyik sem valósult meg. A világ proletárjai ahelyett, hogy egyesültek volna, inkább szétmentek, megutálván rendszerüket. Tizenkét év regnáló munkája sem volt elég a teljesen tönkrement vasúthálózat rendbetételére, még számos helyen ma is részegek módján dülöngélnek a vagonok. A rendszerváltozásig az ember értékét a legmélyebb szintre süllyesztették. A miénk az ország csak félig-meddig valósult meg; a Fidesz–MIÉP szövetségének örökös emlegetése a jellemek teljes hiányának minősíthető, mely félelemkeltő riogatásával a végeredményt is befolyásolta. Micsoda győzelem, az erkölcs fertőjében! (No meg a 23 millió román.) S az árkok betemetése? Nincs olyan nap, hogy a mámorban tobzódó elvtársi együttes elfelejtené előde bírálatát, szidását, elparentálását. Az árkok inkább mélyülnek, már a földfelszín sem látható.
Miután a kormányváltás megtörtént, a miniszterek elnökükkel az élen beleültek székeikbe, s felelősségteljes éberségükkel a kasszákba pillantottak. Szemüknek nem akarván hinni azokat üresnek találták. Meglepetésüket másnap már közölték is országgal-világgal, megismételve harmad- és negyednapon, sőt a dicső 100 nap után is. De közben – isteni csoda folytán –, hogy legalább napjaik ne teljenek üresen, kiosztottak 320 milliárdot. Az üres kasszákból!
Néha az ellenzék is szóhoz jutván többes szám első személyben vagy a volt kormány nevében bizonygatja, jó gazdaságpolitikájuk gyümölcseit osztogatja most a jelenlegi kabinet. Mire a vehemenciájáról ismert, irigységtől felpaprikázott Lendvai Ildikó azonnal megalkotja, s villogó szemei kíséretében mindenkivel tudatja az új fogalmat: a nevezett összeget nem az előző kormány, nem a Fidesz, nem Orbán Viktor teremtette-alkotta, hozta létre, hanem „az emberek!” S hogy mindezzel mennyire egyetértett, mennyire azonosult elveinek hű társa, a miniszterelnök, azt az „Aktuálisban” hallhattuk.
Miután a sokféle élőlényt követően az ember is megjelent a Földön, a természet adottságain (nap ereje, vizek stb.) kívül minden értéket ő hozott létre. Ha Lendvaiék szerint a milliárdok előteremtése nem az előző kormány érdeme, akkor ők nem tartozván e fogalmi körbe, talán valamiféle különleges lények lehettek. Olyan képződmények, akik álmukban sem láthatták az Esztergom–Párkány közötti, testvéreket öszszekötő hidat, nem hallhattak a kultúra fényébe burkolt Nemzeti Színházról sem, autópályákat nem ismervén bolygóközi vágtájuk a nagy semmi titokzatos ismeretlenségébe vezetett.
No de kik alkottak? … Hát az „emberek”.
„Miénk az ország!” Nevesítve: az MSZP-é. Hát nem az embereké? Ki nyerte meg a választásokat? Nevesítsük: az MSZP. Hát nem az emberek? Nem, nem, kérem. Az elődök-utódok pártja, az egy más kategória!
Tisztelt kormányzat! Az apa üti-veri, megöli gyermekét. A férj évek óta kínozza, majd megöli feleségét. A gyermekek a szülők zaklatása elől – ha sikerül – menekülnek. A legkisebb társadalmi egység, a család közösségének miliője nem kevés helyen a poklok borzalmaival egyenlő… A labdarúgópályák egyre gyérülő nézőterén ötven állat-ember uralkodik a pár ezer felett. A televízió mutatja, önök is nézik. De nem látják. A családvédelemről, az élet biztonságáról papolnak, csépelik a szót – folyamatosan. Tettek nélkül. Bocsánat, egetverő, világraszóló témában döntenek: a nő neve is lehet a család vezetékneve. Végre, erre vártunk a középkor óta.
Mit gondolnak, kik azok, akik a tehetetlenség, a közöny, a nemtörődömség láttán elkedvetlenednek? Kik azok, akik egyre jobban unják a parlamenti vitákat, a stílustalanságot, a személyeskedést? Akik nyugalomra, egy kis boldogságra, s a reményteljes jövőre vágynak? Bizony, bizony, nem mások, csupán „az emberek”.
A szerző nyugalmazott tanár