Ez a mi országunk, nekünk kell megvédenünk

Mitől is olyan baljós ez az idei esztendő? Hiszen látszólag csak annyi történt, hogy a választópolgárok leváltották az elmúlt négy évben kormányzó pártszövetséget. Felmerülhet bennünk, vajon nem túl hektikus-e az a politikai váltógazdaság, amely minden ciklus után változást hoz – fejlett, virágzó országokban ennél hosszabb időt szokott kapni egy-egy politikai irányzat –, mi azonban tudjuk, nem ez a gond önmagában, máshol van a kutya eltemetve.
Én egy ordas diktatúrában a demokráciáról álmodva éltem le időm javát. Egyszer, történelmi léptékkel csak egy pillanatra, megélhettem, hogy az ország népe egy emberként és összefogva fölkelt, sőt győzni látszott a zsarnokság és idegen megszállás felett. Amit 1956-ban láttam és átéltem, az megerősítette bennem a népfelségbe és kollektív bölcsességbe vetett hitet, amit addig csak feltételesen fogadtam el. Ahogyan akkor a folyamatosan egymás ellen uszított tömegekből nemzet született, s ahogy a gyarló és megfélemlített emberek elkezdtek bátran és igazságosan viselkedni, igen, az fenséges volt.
2002: évezredes történelmünkben legfeljebb egy perc, de ha így számolok, egész eddigi életem 68 perc volt, s nem tudhatom, mennyi van hátra. Tartok tőle, hogy elkövetkező perceimet csalódottan, hitemben meggúnyolva kell eltöltenem.
Az idei országgyűlési választásokon ugyanis nem egyszerűen kormányt váltott milliónyi szavazó, de visszahozta a hatalomba ugyanazt a garnitúrát, amelytől négy éve megvonta bizalmát, s amely lényegében azonos a diktatúra utolsó pártvezetésével. Fölösleges is hozzátennem, hogy „le a kommunistákkal!” felkiáltással ugyanezt a díszes társaságot zavarta szét 1990-ben ugyanez a nép. Nos, ezt tessék megmagyarázni egy messziről jött, jóindulatú idegennek…
Egy hasonlat talán segíthet önmagamnak is értelmezni az értelmetlent: akik hosszú időt töltenek mocsárban, azok egy része nagy valószínűséggel maláriás lesz. Ennek a betegségnek jellemzője, hogy a páciens látszólag felépül, de évekkel később is, éljen bár a legkiesebb tájon, visszaesik és szörnyű lázrohamokkal küzd. Szedheti újra a keserű orvosságot marokszám, míg visszanyeri egészségét. Ilyen lázrohamnak vagyunk most tanúi, az egyedüli vigasz, hogy most jóval kevesebben estek delíriumba, mint 1994-ben. Egyébiránt hasonló tüneteket mutat a többi felszabadult, „rendszerváltó” ország is, bennem lehet a hiba, ha minket, magyarokat különbnek hittem a szabadság szeretetében.
Mi a teendő? Először is keressék meg egymást mindazok, akik immunisak a vörös nyavalyára. Ne engedjük meg, hogy egymásnak ugrasszanak bennünket, de gondosan azonosítsuk be a téglákat. Ezt szebben is fogalmazhattam volna, de érti minden olvasó. Erősítsük a nemzet immunrendszerét szóval, tettel és példamutatással. Ápoljuk a betegeket, ha hagyják magukat. Legyünk igényesek barátainkkal szemben is, ne engedjük, hogy „nemzetféltés” címén őrültként viselkedjenek.
Szokás ma „lopakodó diktatúráról” beszélni, ne vegyük ezt tréfára. Egyszer már megvalósult hazánkban a diktatúra, külső fegyveres segítség nélkül is. Igaz, egyik elvesztett háborúnk végén történt ez, és mindössze 133 napig tartott, de megrázta az egész társadalmat, és súlyos következményekkel járt. Nem árt erre szelíden figyelmeztetni a diadalmámorban úszó baloldalt. Az új kormány, élén a kétéltű miniszterelnökkel, ugyanis nemcsak hazudik folyamatosan és bizonyíthatóan, hanem vasseprűvel tisztogat is. Ma is az előző, polgári koalíció üldözését tartja a fő csapásiránynak. Úgy tűnik, mintha a teljhatalom gyakorlására készítené elő a terepet – a parlamenti demokrácia díszletei között. Persze Horn Gyula tudja a legjobban, hogy ha Lukasenkóról vesznek mintát, sohasem jutunk be az „Ajrópaunióba”, van azonban nekünk olyan rutinos és hajlékony médiánk, amely akár az utcaszéli prostit is férjhez adja szűzlányként.
Figyeljünk tehát nagyon (minket már úgyis figyelnek), de ne ragadjanak el az indulatok. Tudjuk ugyan, hogy a ló, ami fejjel ment a falnak, nem vak volt, csak vakmerő, de ne kövessük példáját. Tudott dolog, hogy a tétlenség árt a csapatok harci moráljának, de még nincsenek is harcra érett csapatok, csak lelkes tömeg van és itt-ott néhány partizán. Az első dolgunk, hogy szervezzük meg magunkat, legalább annyira, mint azt a másik fél tette. Szokjuk egymást, hangolódjunk össze, például a polgári körök révén.
Keserű lesz az ébredése sok honfitársunknak, akik most még lelkesednek ezért a kormányért, de úgy látom, hogy ez időbe telik. Segítsük ezt az ébredést hangos szóval, de amíg a társadalom fele balra igazodik, nem gondolhatunk revolúcióra. Polgárháborús hangulatot szítani nem a mi sajátosságunk. Bízzunk abban, hogy aktív közreműködésünkkel felgyorsul a szellemi evolúció, s végül az utolsó ősember is előmászik a barlangból.
Utoljára egy idézetet hagytam: Péresi főhadnagy, a Schmidt-kastélybéli felkelők parancsnoka, akit utóbb kivégeztek, így szólt embereihez: „Ez a mi országunk, nekünk kell megvédenünk. Ne számítsunk se Amerikára, se más segítségre!”
Ma is érvényes szavak.
A szerző a TIB alelnöke