Három dobás meg egy negyedik

Ezerkilencszáznegyvenöt január harmincadikán kellemetlen hangú, kopasz, alacsony férfi – valóságos törpe – érkezett Debrecenbe, majd február 22-én Budapestre. Sztálin őt jelölte magyarországi helytartójának. Rákosi Mátyásnak hívták. Az országon már végigszántott a háború, a főváros, Budapest romokban hevert. Azok, akik túlélték, akiket nem deportáltak, nem hurcoltak fogságba, meg azok is, akiket megaláztak, megerőszakoltak, kiraboltak, mind élni akartak. Élni szabadon, emberi és európai módon.

Az első dobás

Rákosi Mátyás viszont korlátlan és kizárólagos hatalmat akart, hogy miután a „Gazda” – Sztálin – kegyét elnyerte, azt meg is tartsa, mégpedig úgy, hogy ránk kényszeríti annak elnyomó és elnyomorító rendszerét. Ezért ígért fűt-fát, míg igazi szándékairól mélyen hallgatott. Szocializmusról vagy proletárdiktatúráról egyetlen szót sem ejtett, hanem demokráciáról, koalíciós kormányzatról szónokolt, no meg arról, hogy a földet végérvényesen a magyar parasztság kezébe adják. Ha valaki a kolhozokat merészelte említeni, demokráciaellenes izgatással, a szovjet–magyar barátság elleni támadás vádjával ítélték börtönre. A kommunista párt azzal büszkélkedett, hogy a kisemberek tulajdonát megvédi, a háborúban megsérült templomokat helyreállítja. A klerikális reakcióról nem esett szó.
1952 februárjában, amikor Rákosi Mátyás már – és amikor még – magabiztosan ült a hatalom csúcsán, kikotyogta, hogy előre látta, „ez a küzdelem, bár tartalmában a polgári demokratikus forradalom célkitűzéseit valósítja meg (…), egyben megnyitja az utat a proletárdiktatúra felé”. „Pártunk a nemzeti demokratikus erők összefogását hirdette.” „…a tőkés rendszer ellen még nem hirdettünk általános harcot.” „Az újjáépítés kezdetén támogattuk a burzsoáziának azt a részét, amely (…) bekapcsolódott a munkába.” És így tovább és így tovább. Vagyis beismerte, hogy az embereket szándékosan megtévesztették. A kommunista párt, amíg nem szerezte meg a hatalmat, óvakodott attól, hogy igazi céljait feltárja. Miután megszerezte a hatalmat, nyomban más hangon kezdett beszélni.
A rákosista diktatúra kiépítésének fontos állomása volt az 1947-es, kék cédulás választás, vagyis egy hatalmas méretű választási csalás, amely az 1945-ös választásokhoz képest 40 százalékkal növelte a kommunista pártra leadott szavazatok számát oly módon, hogy a megbízható kommunista párttagok a szavazóhelyiségeket végigjárva, hússzor-huszonötször is szavaztak. Öt év után Rákosi nem átallotta ezt a szociáldemokraták nyakába varrni. „A választások napján, 1947. augusztus 31-én – mondta – egy sor szociáldemokrata provokációs kísérlet történt, amit megkönnyített az a körülmény, hogy a belügyminiszter, az áruló Rajk László összejátszott velük.”
A szociáldemokrata Ries István igazságügy-minisztert agyonverték az ÁVO börtönében, mert szóvá tette a választási visszaéléseket (ez volt a provokáció), Rajk pedig egyike volt azoknak, akik Rákosi tudtával, illetve az ő utasítására a csalást megszervezték. 1947 után több csalás nem történt, mert választásra sem került sor a diktatúra, a pártállam összeomlásáig. Az emberek szavaztak, mert nem volt tanácsos otthon maradni, de nem volt kik között választaniuk.
A következmények ismeretesek, de a feledékenyek kedvéért mégsem árt röviden összegezni őket. A vas, az acél és a gépek országa helyett a börtönök és az internálótáborok országa lettünk. Az életszínvonal meredeken zuhant, a régi és az új gazdákat szövetkezetekbe kényszerítették, a padlásokat lesöpörték. Olyan sikerrel biztosították a magyar parasztság számára a földet, hogy 1953 tavaszán 900 ezer hold szántóföld maradt parlagon.
1953 nyarán Nagy Imre került a kormány élére azzal a feladattal, hogy kijavítsa a kommunista párt által elkövetett súlyos hibákat, de Rákosi addig intrikált ellene, míg Moszkva lemondatta, ő pedig kizárta a pártból. A Sztálin bűneit leleplező Hruscsov-beszéd után legjobb magyar tanítványának helyzete azonban tarthatatlanná vált. Rákosi ment, de a rákosisták maradtak, és minden reformtörekvéssel szemben kifejtett ellenállásuk kirobbantotta 1956. október 23-án a forradalmat, amelynek tüzében az állampárt diktatúrája néhány nap alatt hamuvá égett. Az emberek számon kérték az elmaradt ígéreteket.

A második dobás

Kádár János a Rákosi-féle kommunista vezetés fontos figurája volt, a budapesti pártbizottság titkára, a Politikai Bizottság tagja, 1948 és 1950 között belügyminiszter. Egyike volt azoknak, akik rábeszélték Rajkot, ismerje el a nyakába varrt vádakat. 1951 áprilisában Rákosi utasítására letartóztatták, és életfogytiglani börtönre ítélték. 1954-ben szabadult, és folytatta politikai tevékenységét, 1956. október 25-én a párt főtitkára lett.
A forradalom mellé állt, és látszólag azonosult annak céljaival. November 1-jei rádióbeszédében a következőket mondta: „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk további függőséget. Fogjunk össze a magyar függetlenség, a magyar szabadság diadaláért.”
Egy jól értesült újságíró szerint azt is kiabálta, miközben öklét rázta Andropov szovjet nagykövet felé: „Lemegyek az utcára, és puszta kézzel fogok a maguk tankjai ellen harcolni.”
Ezt az ígéretét azonban éppúgy megtagadta, mint a rádióbeszédében felolvasottakat. Még aznap Münnich Ferenccel a szovjet nagykövetségre ment. Moszkvába vitték, ahonnan mint a munkás-paraszt forradalmi kormány feje tért vissza Budapestre egy orosz páncélkocsi belsejében. Kormányprogramját orosz nyelvből fordították magyarra, a szövegen csupán néhány stiláris változtatást eszközölt. Az úgynevezett szolnoki kiáltvány első pontja megtévesztésül nemzeti függetlenségünknek és az ország szuverenitásának biztosítását ígérte, a 15. pont pedig azt, hogy a szovjet csapatok – a rend helyreállítása után – haladéktalanul elhagyják az országot.
Ahány pont, annyi hazugság. Egyiket sem tartották be. A szovjet csapatok csaknem harmincöt év után, 1991 júniusában hagyták el az országot. A kormány és személy szerint Kádár többször is büntetlenséget ígért a forradalom résztvevőinek. November 21-i levelében írásban megerősítette „azt a több ízben adott szóbeli nyilatkozatot, amely szerint Nagy Imrével és csoportjának tagjaival szemben nem óhajt büntetést alkalmazni múltbeli tevékenységük miatt”.
A folytatást ismerjük. Nagy Imrét zárt tárgyaláson halálra ítélték, és 1958. június 16-án kivégezték. Előtte és utána pedig több száz forradalmárt. Így tartotta be ígéretét Kádár János és klikkje. Hazudott.
Ha valaki elfelejtette volna, emlékeztetjük, hogy a forradalom után pufajkás verőbrigádok járták az országot. A kihallgatásokon rendszeres volt a kínzás, a fizikai bántalmazás. A végrehajtott halálos ítéletek áldozatai közé tartozott Mansfeld Péter, akinek kivégzésével megvárták, amíg betölti a tizennyolcadik évét.
Miért? Csak nem a szocializmus felépítéséért?
Az a szocializmus, amivel Kádár és társai a hatalom iránti olthatatlan vágyukat indokolni próbálták, fejlődés helyett stagnálást, tengődést jelentett, amelynek során Magyarország egyre hátrébb került a világ- és az európai ranglistán. A Trabantok nem versenyezhettek a Volkswagenekkel, a panellakások kaszárnyái a nyugati munkáslakásokkal. Az egészségügy helyzete nem javult, a férfiak átlagos élettartama egyenesen csökkent. Az úgynevezett szocializmus megbukott, anélkül, hogy Magyarországon egyetlen puskát elsütöttek volna. Másutt sem kellett sok erőszak a megdöntéséhez. Összeomlott, mert nemcsak fejlődni nem tudott, de már működni sem. 1990-ben újra kellett kezdeni mindent, hátrányosabb helyzetből, korszerűtlen gazdasági struktúrával, iszonyú adósságteherrel. Ez volt a beteljesült ígéret vagy – más szóval – az ígéretek teljesítése. Így végződött a második menet, a második dobás.

A harmadik dobás

A csőd után a kommunista párt – hivatalosan az MSZMP – nevet változtatott. Egyetlen M betűt törölt a régi megjelölésből, és hajdani céljai helyett pontosan azok ellenkezőjét hirdette: proletárdiktatúra helyett parlamentarizmust, államosítás helyett a magántulajdon védelmét (a valóságban az állami tulajdon magánosítását a párt vezető káderei részére), tervgazdálkodás helyett pedig a szabad versenyt. Az előzmények után lehetett-e hinni az állampárt korifeusainak? Természetesen nem. Ezt ők is tudták, és ezért igyekeztek minél kevesebbet mutatkozni. Fedezékbe vonultak, remélve, hogy az új gazdasági nehézségek, az új gondok és bajok feledtetik a régieket.
A Kádár-rendszer csődtömegével a nyakában Antall József kormánya szívós, de nem mindig sikeres küzdelmet folytatott a rendszerváltozásért. A fokozódó gazdasági nehézségek azonban aláásták a polgári pártok támogatottságát, és az 1994-es választások után Horn Gyula alakíthatott kormányt. Őt úgy ismertük meg, mint aki Kádár János balján ült, amikor külföldi politikusokat fogadott. Vagyis közvetlen munkatársai közé tartozott, a politikát tőle tanulta. Azt is megtudtuk, hogy Horn tagja volt a pufajkás karhatalmi egységnek, de az ezzel kapcsolatos dokumentumok, hogy, hogy nem, szőrén-szálán elvesztek.
Horn és pártja 1994-ben a szavazatok egyharmadával a képviselői mandátumok több mint a felét szerezte meg. – Na és? – kérdezte arrogánsan a kényelmes többség birtokában, amikor politikai múltját firtatták. Akárcsak elődei, ígéreteiről ő is hamar elfeledkezett. Így például szakértői kormányt ígért Németh Miklós kormányának igazságügyi és oktatásügyi minisztereivel. Hogy, hogy nem, egyikük sem került a kormányba, viszont a Köztársaság téri pártszékház valósággal kiürült. A hajdani funkcionáriusokból kormánytagok, államtitkárok lettek.
Horn azt ígérte, hogy segít a rendszerváltozás kárvallottjain, és elejét veszi a társadalom kettészakadásának. Ezt az ígéretét a Bokros-csomag formájában teljesítette, amikor a szükségesnek vélt stabilizációt a nyugdíjasok, az úgynevezett kisemberek rovására valósította meg, az állam szociális kiadásainak könyörtelen megnyirbálásával.
Volt azonban, amire nem sajnálta a pénzt. Nemcsók Jánost megbízta, hogy állapodjon meg Meciar képviselőjével a pilismaróti vagy nagymarosi vízlépcső megépítéséről, jóllehet a Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy Magyarország nem köteles a vízlépcsőt megépíteni. A vízlépcső kétmilliárd dollárba, vagyis ötszázmilliárd forintba került volna.

...és a negyedik

Medgyessy Péter a 2002. évi választások után – igaz, minimális parlamenti többséggel – Magyarország miniszterelnöke lett. Méltatlankodott amiatt, hogy az 1956-os mártírok hozzátartozói kifütyülték, amikor koszorút helyezett Nagy Imre sírjára. A füttykoncert érthető, a méltatlankodás nem. Nagy Imrét Kádár János pártja végeztette ki, amely 1956-ot ellenforradalomnak nevezte, és a szovjet beavatkozást igazolni próbálta, és amely Medgyessyből pénzügyminisztert, sőt miniszterelnök-helyettest csinált.
Medgyessyt „pártonkívüli” szakemberként próbálták és próbálják népszerűsíteni. Meglehet, hogy az MSZP-nek nem tagja, de az MSZMP-nek – Kádár János pártjának – igenis tagja volt, D–209-es jelzéséből kitűnően megbízható ügynöknek minősült. Hogy besúgott vagy mások jelentéseit összegezte, mellékes kérdés. Az MSZP éppúgy jogutódja Kádár János pártjának, mint amennyire az MSZMP Rákosi Mátyás pártjának volt. Aki ebben esetleg kételkedne, annak felhívjuk a figyelmét arra, hogy az MSZP 2002-ben megválasztott képviselőinek nyolcvanöt százaléka volt az MSZMP tagja, és közülük 780 volt a párt, a KISZ vagy az úttörőszövetség hajdani alkalmazottja. Ők, akik nemrég még tele torokkal átkozták a Nyugatot, akarnak minket Európába vezetni.
A választási kampány során Medgyessy ígéreteivel tele volt a pince meg a padlás. Kormányának megalakulása után nagyarányú költekezésbe kezdett, bár nem osztott szét annyit, mint amennyit ígért. Helyhatósági választások előtt állunk, és a jelenlegi kormánykoalíció mindenáron növelni akarja támogatottságát vidéken olyan ígéretek teljesítésével, amelyek még a választók fülében csengenek. A választások után majd jönnek a szűk esztendők – mint ahogyan a Bokros-csomag is jött. Ebben a vonatkozásban már hallhattunk néhány gyöngéd utalást. Ahogyan Rákosi nem tartotta be ígéreteit, és mint ahogyan Kádár és Horn sem, Medgyessy sem fogja betartani adott szavát, hiszen a kommunista iskola neveltje. Az objektív nehézségeket fogja emlegetni, a világgazdaság állapotát, bűvészmutatványokat látunk majd számokkal, amelyek sehogy nem egyeznek majd a választópolgár zsebének állapotával.
Abraham Lincoln, az Egyesült Államok híres elnöke mondta, hogy egy embert többször, sok embert egyszer meg lehet téveszteni, de sok embert sokszor nem lehet.
Igaza volt, de azóta sok minden változott. A médiumok által szállított nagy mennyiségű, egyoldalú – és ezért hamisított – információtömegben az átlagember egyre nehezebben tájékozódik. Szükséges tehát, hogy emlékeztessük arra, amire emlékeznie kell, még ha évekkel ezelőtt tett ígéretekről és azok megtagadásáról, nem teljesítéséről, múltbeli megtévesztési akciókról van szó. Sok embernek már nagyon sokba került, hogy annak idején hitt a hamis ígéreteknek. Ne engedjük magunkat még egyszer megtéveszteni.

A szerző jogász