Jöjj meg, Duna – apokaliptikus időket élünk

A haza és a Duna nem két külön dolog. Népdalainkban a Duna az élet egyetemességét jelenti, úgy, amint nekünk, magyaroknak adatott; „Jöjj meg, Duna, jöjj meg / záporral s esővel / s az én könnyeimmel”, énekelték még a messzi Moldvában is. A Dunához képest a Tisza talán inkább a magyar különlét folyója volna, de ez a különbség csak árnyalatnyi: „Duna vize, Tisza vize / mind a két széle sárga / Közepibe közepibe / egy kis madár leszálla”, mondja egy másik népdal; egy kismadár, vagyis a lélek, a két folyónak a közös közepébe.
Így élünk itt, e két folyó partjain ezer évig; és nemhogy ezer esztendő alatt, de sohasem történt itt olyasmi, hiába volt török–tatár s akármi, mint ami megesett rövid idő alatt a mi veszendő életünkben. Túl vagyunk már a Tisza megmérgezésén is; és éppen tíz éve annak, hogy úgymond elterelték a Dunát – súlyos, talán gyógyíthatatlan sebet ejtettek rajta, igazából. Apokaliptikus időket élünk; a folyóvizek megmérgezése és bebörtönzése és kiszárítása az apokalipszis ránk eső részéhez tartozik, aminek végiggondolása alól a közismert kifogás sem ment fel, hogy ez történik ma úgyis szerte a Földön. Mert akármit gondoljunk a tiszai ciánozásról, a Dunára mért szlovák csapás nemcsak a természet, hanem Magyarország ellen is irányult, aminek a tényleges romboláson túli jelképes értelmét jól mutatja eredetileg október 23-ra való időzítése – műszaki okokból csúszott két napot az esemény.
A természettudományos vizsgálódás, amely az ökológiai katasztrófáknak úgyis mindig csak a nyomában kullog, a bajnak csupán töredékét képes kimutatni. Micsoda erőáramok zuhogtak keresztül ezen a maradék kis országon a Dunával, zuhognak vele, habár sérülten, részben még ma is.
Régi szokás, hogy a támadó a megtámadottnak először a szent helyeit pusztítja el. Napjainkban, ahogy a földi terek lassan összeszorulnak, ezek a szívtájékra leadott lövések egyre inkább öngyilkosságnak is tekinthetők. A dunai háborúnak van valami furcsa metafizikai és pszichológiai jellege: a föltornyosuló téboly öltött benne műszaki és nemzetközi jogi formákat. Akár kitüntetett helyzetben is érezhetjük magunkat: ahogy kénytelenek voltunk szembeszállni vele, közvetlen közelről a földi életet fölszámolni akaró rejtélyes hatalom arcába néztünk. Csak éppen ebbe a küzdelembe belefáradnunk nem szabad; próbára teszi erőnket, négy-öt évenként új meg új alakot öltve. Most még várakozásra ítélve ülünk, de sejteni sejtjük, hogy megint fog történni valami. A Szigetköz s a Csallóköz meg, közben, pusztul így is, úgy is. Talpra tudunk-e állni, meg tudunk-e indítani olyan társadalmi és szellemi erőket, amelyek, megfordítva a rombolás folyamatát, újra az élet szolgálatába állnak?
A szerző a Duna Charta elnöke