Nagy Imre-díj

Plakett volna talán, s hozzá legalább százezer forint. Veterán barátom, aki meg is rokkant az ötvenhatos harcokban, fölháborodva hív, hogy föl akarják terjeszteni, ő ugyan nem fogadja el. Milyen alapon alapítanak Nagy Imre-díjat ezek?
Hogy visszautasítja, az természetes, de a másik mondat ellen mi kifogásunk lehet?
Néhai Makláry Zoltán, a színész mondta, hogy kitüntetést az kap, akinek adnak. A kitüntető önmagát tünteti ki általában – önmagát minősíti, amikor osztja a plecsnit.
Éppen ezért a mostani kormány díjalapítása is ezt a mély, benső és kikerülhetetlen vágyat elégíti ki, a saját vágyát. Ezt tőle elvitatni nem lehet, és nem is szabad. A tisztességes ötvenhatosok persze tiltakoznak, mert a terv sérti őket, hiszen Nagy Imre az utolsó szó jogán kifejezetten megtiltotta, hogy őt ezek rehabilitálják, ráadásul kitüntetést akarnának róla elnevezni?
Ha a kormány elfogadna egy alulról jövő népi kezdeményezést, akkor én azt javasolnám tisztelettel, hogy a díj legyen teljesen őszinte, tehát hozzá hasonló.
Először állítsanak föl egy bizottságot, amely minden évben döntene a fölterjesztettekről. A bizottságba egyrészt csupa olyan személyt hívjanak meg, akik rendszeresen használták az „ellenforradalom” szót, a forradalmárokat „ellenforradalmárnak” szokták volt nevezni, magát Nagy Imrét a „szocializmus árulójának” stb. Másrészt olyanokat, akik tényleg elárulták a szocializmus ügyét. Mint ismeretes, a néhai miniszterelnököt éppen azért ítélték halálra, mert nem volt hajlandó elismerni, hogy hazánkban „ellenforradalom” zajlott volna, s ő a „szocializmus árulója” lett volna.
Helyes volna, ha a kormány képére és hasonlatosságára összehozott bizottság – az általános szokásnak megfelelően – először a posztumusz díjakat osztaná ki azoknak, akik saját szellemiségének megfelelnek, és Nagy Imre halálában méltó szerepet játszottak. Természetesen Kádárral kellene kezdeni, Vida vérbíróval folytatni, meg „Kovács főhadnagy” ítéletvégrehajtóval, aki a legapróbb és legutolsó szem volt a láncban, de mégis nélkülözhetetlen…
Nyilván sort kellene keríteni az elvek többi társára is: Apróra, Dögeire, Münnichre, Szénási legfőbb ügyészre, no és Biszku Bélára, aki személyesen vehetné át, a nagy csapat utolsó élő tagjaként. Vele máris elérkeznénk az élő várományosokhoz. Megvigasztalódhatna rögtön a Horn Gyula elmaradt születésnapi medálozása miatt bánkódó fél ország – ő igazán méltó volna egy ilyen elismerésre. Ki lehetne tüntetni rögtön az egész kormányt, hiszen a díj, ha eleven, akkor beleépül a mindennapokba, akár a kullancs a bőrbe, és az újabb érdemekért is adható minden olyan személynek, aki a forradalom szellemét bármilyen módon meggyalázta, cinikusan kifigurázta, sértette stb. Elsőként nyilván a díj kiötlőjét. Tolonganának a politikusok, az írók, az újságírók, királyfiak, grófok és válogatott cigánylegények. A borítékot persze meg kéne vastagítani, mert százezer csak egy amolyan ötvenhatos szemében ér valamit.
A stílusegység megőrzése végett az új ünnep lehetne november 22. Nagy Imrének és társainak hitszegő módon való tőrbe csalása Kádár Jánosék által. Magát a kitüntetést pedig a Kozma utcai börtön hajdani kivégzőtermében – jó idő esetén előtte, az udvaron – lehetne átadni.
A díj lehetne egy arany DVD, rajta Nagy Imre utolsó szó jogán elmondott beszédének filmfelvételével.