NATO-kötelmeink és a Magyar Honvédség

Szeptember 11-i terrortámadás után az USA politikusai egymás után jelentik ki, hogy a fő ellenség ma már a terrorizmus, illetve azok az országok, amelyek a terroristákat bújtatják, bátorítják, támogatják. A békésebb állapot létrejöttében nem elhanyagolható tényező, hogy a Szovjetunió szétbomlása által létrejövő új államok ma már mind a piacgazdaságot építik, s a legszorosabb gazdasági, kulturális kapcsolatra törekszenek a nyugati országokkal. A balti köztársaságok némelyike jó eséllyel pályázik az európai uniós tagságra, Ukrajna NATO-tagságról álmodozik, Oroszország pedig mind szorosabbra fűzi kapcsolatait a védelmi szövetséggel. Nekünk is megszűnt a külső fenyegetettség, szomszédainkkal békében élünk: az ő NATO-tagságuk is csak idő kérdése. Minden remény megvan arra, hogy gyermekeink, az ebben az évszázadban felnövő unokáink már mentesek lesznek azoktól a borzalmaktól, amelyeket a háborúk okoztak nekünk.
A fent jelzett változásoknak óhatatlanul maguk után kellett vonniuk a hadászati stratégia módosulását is, hiszen alapvetően más eszközökkel kell harcolni a terrorizmus, mint valamelyik ország támadó hadserege ellen. Ennek azonban egyelőre látható jelei nincsenek, hiszen a NATO vezetői – a kevésbé hadrakész új tagoknál is – a honvédség fejlesztését, a modern és költséges harci eszközök beszerzését szorgalmazzák, mintha valahol gyülekezne és támadásra készülne az ellenség.
Ezt tükrözi Jeffrey Simonnak, az amerikai stratégiai kutatóintézet (INSS) munkatársának a magyar sajtóban megjelent nyilatkozata is, amelyet olvasva az embernek már-már lelkiismeret-furdalása támad. Simon úr szerint akár jobbközép, akár balközép kormány volt Magyarországon, az mindig elhanyagolta a fegyveres erőket. Részletesen felsorolt kritikai észrevételeiben sok igazság lehet, és abban is – talán ez a legfontosabb –, hogy „ahhoz, hogy a helyzeten érdemben lehessen javítani, társadalmi támogatottság kellene, ám ez egyelőre nincs meg: a honvédség fejlesztése nem szerepel a magyar lakosság által a legfontosabbnak tartott kérdések között”. Egyetértek Simon úrral, a kutya valahol itt van elásva.
Nem tudom, Simon úr mennyire ismeri hazánk helyzetét, és tudja-e, milyen irdatlan sok gonddal küszködünk. Gazdaságilag elképesztő módon lemaradtunk még a közepesen fejlett országoktól is. A lakosság nem jelentéktelen része megélhetési nehézségekkel bajlódik, a szegénység szintjén tengődik. Felzárkózásunkhoz elengedhetetlen az infrastruktúra korszerűsítése, gondoljunk például úthálózatunkra. Nagyon sok tennivalónk van az egészségügy, az oktatás terén, különösen a leszakadt rétegek kulturális színvonalának, képzettségének emelésében, hogy csak a legégetőbb gondjainkat említsem. Ennek fényében természetes, hogy csekélyke pénzeszközeinket elsősorban olyan beruházásokra szeretnénk fordítani, amelyek hozzájárulnak a feszültségforrások megszüntetéséhez, elősegítik fejlődésünket, a lakosság életkörülményeinek jelentős javítását. Nem szükséges bizonygatni, hogy hadseregünk modernizálása, különösen a százmilliárdokba kerülő fegyverek, hadi eszközök beszerzése nem ebbe a kategóriába tartozik. Hiszen – ellentétben a fejlett ipari országokkal – még arról sem beszélhetünk, hogy ezek gyártása valamiképpen iparunk fellendülését segítené elő.
Nem meglepő, hogy a múlt évben komoly vita bontakozott ki hazánkban: érdemes-e, szabad-e százmilliárdokat harci repülőgépek beszerzésére fordítani; nem lenne-e célszerű ezek vásárlását későbbre halasztani, amikor már gazdaságilag valamelyest megerősödtünk. Nyilvánvalóan nem tekinthetünk el vállalt kötelezettségeinktől, de az is természetes, hogy a polgári kormány igyekezett felkutatni hazánknak a legelőnyösebb megoldásokat.
Sajnálatos, hogy Simon úr nyilatkozatában teljesen megfeledkezik korábbi érdemeinkről. Nem említi, hogy közvetlenül taggá válásunk után, a boszniai belháború időszakában már hasznosítani tudtuk magunkat a NATO, pontosabban az amerikai haderők számára többek között területünk, a taszári repülőtér átengedésével és katonáink kiküldésével. Hadászatilag nagyon fontos és előnyös a földrajzi közelség a „célországhoz”, utalok itt az Irakkal szemben tervezett offenzíva gondjaira: az USA diplomáciája óriási erőfeszítéseket tesz, hogy Szaúd-Arábia engedje be területére az amerikai csapatokat. Ez lényegesen fontosabb neki, mint az, hogy valamelyik tagállam részt vesz vagy nem a tervezett hadműveletekben, illetve hány harci gépet ad az akcióhoz. Simon úr felemlíti, hogy a lengyelek és a csehek műszaki kontingensükkel és kórházakkal már jelen vannak Afganisztánban, bár az ottani háború nem a NATO keretei között folyik. A közelmúltban jelent meg a hír, hogy ezt a lemaradásunkat is sikerült pótolnunk: Magyarország kész katonaorvosokat, orvosi laboratóriumot és rádiótechnikai felderítőcsoportot küldeni Afganisztánba. Ezenkívül a Magyar Honvédség felajánlotta, hogy a létrejövő új afgán hadsereg válogathat az általa már nem használt felszerelések, eszközök közül; ismerve magunkat feltételezem, hogy mindezt térítés nélkül. Elszomorító, hogy mindezek ellenére afféle ijesztgetésekről olvasunk: „megbízhatatlanságunk” miatt veszélybe kerül NATO-tagságunk. Félő, ebben a véleményben szerepet játszik, hogy vadászgépeinket nem a „megfelelő” helyről (az USA-ból) kívánjuk beszerezni.
Számomra Simon úr nyilatkozatának legfájdalmasabb része az, amikor felteszi a kérdést: „Mi lesz, ha egyszer Magyarországot éri támadás? A magyarok természetesen elvárják, hogy fiatal amerikai életek árán is megvédelmezzük őket.” Nem világos: itt a New York-ihoz hasonló terrortámadásra vagy arra gondol, hogy hazánkat egy másik ország támadná meg, és az amerikaiak lennének kénytelenek megvédelmezni – életük árán is – gyenge, fel nem készült országunkat. Egyéni és csoportos terrortámadások ellen, amint az utóbbi évek példái is mutatták – sajnos – a legkorszerűbben felszerelt hadsereg sem tud védekezni. Hiába volt az USA-nak rengeteg harci gépe, a szeptember 11-i akciót a terroristák repülőgépekkel (!) hajtották végre. Hogy hazánkat más ország támadná meg, ennek valószínűségét a fentiekben már részletesen elemeztem. Így bármennyire hatásos is a nyilatkozó beállítása, semmiképpen nem várjuk, hogy fiatal amerikaiak áldozzák életüket értünk. Történelmünkben elég sok az olyan példa, amely egyértelműen bizonyítja: a magyar nép igen bőséges véráldozatot hozott, hogy a keleti hódítókkal szemben megvédje Európát. A múlt évszázadban is előfordult, hogy magyar fiatalok saját szabadságukért indított forradalmukkal nemcsak hazájukért, hanem – közvetve – a Nyugatért is harcoltak és áldozták fel életüket. Azt gondolom, Simon úrnak sem kell bizonyítanunk, hogy az ’56-os magyar népfelkelés felmérhetetlen jelentőségű volt a nyugati demokráciák számára. Mit is kaptunk mi ezért az ennek gyümölcseit leszüretelő kapitalista világtól? Kaptunk sok segítséget, élelmiszert, gyógyszert na meg a rádiókon keresztül biztatást, lelkesítést a további harcra. Nem számítottunk és nem számíthattunk arra, hogy szabadságharcunkban más országok fiai feláldozzák életüket. Azt viszont joggal elvártuk, hogy a Nyugat nem él vissza a lehetőségekkel, s nem kezd olyan partizánakcióba, amely gyengíti a magyar forradalom helyzetét. A Nagy-Britannia és Franciaország által kezdeményezett, az USA által jóváhagyott szuezi kaland bizony ebbe a kategóriába tartozott: felmentette a Szovjetuniót az agresszió vádja alól, és közvetve elősegítette a megtorlásokat. Alig megbocsátható bűnt követtek el ezek az országok a magyar forradalom ellen.
Hálával tartozunk viszont a nyugati világnak azért, mert befogadták menekültjeinket. Büszkék vagyunk arra, hogy hazánk fiai új országaik hasznos polgáraivá váltak, a már kész szakembereink, tudósaink – a korábbi magyar emigránsok példáit követve – felfedezéseik révén csak dollármilliárdokkal jellemezhető értékekkel gazdagították új országukat. Sőt egyesek még a legmagasabb tudományos elismerést, a Nobel-díjat is kiérdemelték.
Arról sem szabad elfeledkezniük, hogy Magyarország – Lengyelországgal együtt – élenjárt a mind nagyobb függetlenség kivívásában, láncai lerázásában. A rendszerváltozás előtti években német és amerikai egyetemeken dolgoztam, jól emlékszem, hogy az ottani politikusok milyen nagyra értékelték ezeket az erőfeszítéseket, milyen elismerő hangon nyilatkoztak ezen országokról. Arra is emlékszem, hogy messzemenően szükségesnek ítélték gazdasági talpra állításunkat, anyagi megsegítésünket. Ebből sajnos a mi esetünkben nem sok valósult meg: kölcsöneink mérséklése is elmaradt. Jómagam – meglehetősen naiv módon – azt gondoltam, hogy ha más területen nem is, de legalább hadseregünk modernizálásában támogatókra lelünk bennük, például „éppen” leszerelt, az új, modern gépek kifejlesztése miatt a nevadai sivatagban pihenő harci gépek átengedésével. Az üzleti világ azonban nem így gondolkozik. A hadigyárak lobbistái és néhány, az üzleti érdekeket képviselő politikus arra ösztönöz bennünket: mielőbb százmilliárdokat fektessünk be új gépek, harci eszközök beszerzésébe, függetlenül gazdasági lehetőségeinktől, na meg attól, hogy ellenségnek se híre, se hamva nincs a láthatáron. Igaz, terroristák vannak… Ezen a téren azonban a diplomácia, a politika, a felderítés lényegesen többet tud tenni, mint a legmodernebb rakétákkal felszerelt légierő. Azt se lehet kizárni, hogy a terrorizmus okainak felderítésével, esetleges kiküszöbölésével olykor nagyobb előrelépést lehetne elérni, mint egyes országok agyonbombázása révén, az amerikai és más országok fiataljainak élete árán.
A gazdasági segítség elmaradásával mi csak arra kérhetjük a NATO tagországait, hogy legyenek nagyobb megértéssel és türelemmel irántunk. Mi hűséges szövetségesek vagyunk, és – korlátozott anyagi lehetőségeinket kihasználva – a NATO hasznos tagja kívánunk lenni.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja