Az uniós tagság és az új honfoglalás

Magyarország parlamentben képviselt politikai erői egyöntetűen meg vannak győződve arról, hogy a küszöbön álló uniós tagságunk rövid és hosszú távra egyaránt sokkal több előnnyel jár, mint amennyi hátrányt okoz. Ezen a közös alapon nyugszik a belépés egyöntetű támogatása. A parlamenti erők helyzetfelismerése az első demokratikusan megválasztott parlament működésének kezdetekor megszületett, és érdemben a mai napig sem változott. Lényeges változáson ment át az elmúlt tíz évben a fogadó közösség megítélése. A bővítési szándékot az unió és tagországai gesztusjelleggel már a 90-es évek elején kinyilvánították, de távolról sem voltak arról meggyőződve, hogy ez nekik is előnyös lehet. Az unió országainak lakossága pedig kezdetben kifejezetten az ellenkező meggyőződést vallotta. Az volt a szilárd hite, hogy az unió jelenlegi tagjainak a bővítést mintegy egyoldalú áldozatvállalásként kell megélniük. Mára a helyzet szerencsére megváltozott, a tagországok parlamenti erői jobbról is, balról is bővítéspártiak, és a lakosság egyre nagyobb – több országban már a nagyobbik – hányada helyezkedett arra az álláspontra, hogy a régi tagországok is előnyt tudnak csiholni az újak csatlakozásából. A belépni vágyó országok szilárd és kitartó hite, a fogadni vágyók helyes érdekfelismerése volt szükséges ahhoz, hogy 2004-es dátummal a csatlakozás elérhető realitássá váljék. Jól látható, hogy a bővítésben érdekelt két fél a hátralévő alig több, mint egy év alatt arra törekszik, hogy a csatlakozási megállapodásban érvényesítse saját érdekrendszerét. A különböző témakörökben kialakult tárgyalási pozíciók az unió részéről már ennek az érdekérvényesítésnek részét képezték. Az unió tehát felkészült arra, hogy a csatlakozni kívánó országok területén saját, jelenlegi tagjainak érdekeit képviselje. Szó, ami szó, nem volt egyszerű feladata a soron következő uniós elnökségeknek, hogy mind a 15 tagország kedvében járjanak, illetve olyan kompromisszumokat találjanak, amelyek mindegyiküknek elfogadhatók. Mára adott a pálya, amelyen mozoghatunk, ha tudunk. Ha csetlünk-botlunk, az a mi hibánk.
Ideje megkérdezni, hogy a csatlakozni vágyó országokban, mint például hazánk, lejátszódtak-e hasonló, az érdekek mezsgyéjén folytatott, egyensúlyozó-művésznek is dicséretére váló egyeztetési folyamatok? Mindazokat, akik azt hitték, hogy ezeken az egyeztetéseken túl vagyunk, a puccsszerű gyorsasággal kierőszakolni vágyott alkotmánymódosítás meggyőzhette arról, hogy mindez még előttünk áll. Alkotmánymódosításra szükség van, hogy mint leendő EU-tagok saját jogrendünket alkalmassá tegyük az uniós működésre, annak intézményi feltételeire, valamint arra, hogy a jövőben is változó közösségi joganyagot képesek legyünk folyamatosan Magyarországon is érvényesíteni. A gyanútlan szemlélő a kőkemény, eddig nem nevesített érdekellentétekre akkor figyelhetett fel, amikor tudomására jutott, hogy a kormányon lévő erők a szükséges és elégséges alkotmánymódosítást szívesen egészítették volna ki saját rövid, és ha lehetséges, hosszú távú hatalmi pozícióik bebetonozásával. (Újra elővették az 1995-ben elvetélt alkotmányötletüket a megnyirbált jegybanki függetlenségről és a Köztársaság térről ráklikkeléssel irányítható jegybankelnökről.) A hatalmi stabilizáció jegyében fogant alkotmánymódosításba burkolt taposóaknák robbanásának fényénél hirtelen felvillantak az alapvető érdekellentétek és az azokban való nagyfokú konszenzushiány. A kormánykoalíció, látva, hogy az érdekkonfliktusok nem söpörhetők az asztal alá, a baloldalon oly sokszor eredményesen bevált megbélyegzés eszközéhez fordult. Azt állította, hogy ha az ellenzék nem kész azonnal az általa szükségesnek tartott alkotmánymódosítások elfogadására, akkor Európa-ellenes és reakciós. Ebben természetesen a média is segítségére volt. Pedig most inkább itt van az ideje az uniós tagsággal kapcsolatos nemzeti konszenzus megteremtésének, mint az egyoldalú megbélyegzésnek.
Tekintsük át – hiszen még nem késő – azokat a körülményeket, amelyek a nemzeti oldalon emészthetővé tennék az egyébként szükséges alkotmánymódosításokat. Az alkotmánymódosítás mellé egy intézkedési csomagot (törvénycsomagot) kellene illeszteni, ami szinte tükörképe lenne az uniós tagok egymás közötti érdekegyeztetésének, de itt, az országon belül menne végbe érdekegyeztetés, ami azonban egyáltalán nem zavarná az unió tagjait, de sajnos zavarja az MSZP–SZDSZ koalíciót, ezért bélyegez megegyezés helyett. Zavarja rövid és hosszú távú érdekeit egyaránt, mégpedig (nem üveg-) zsebbe vágó módon. Nem véletlen, hogy éppen a versenyfejezet az, amelynek lezárása immáron rétestésztaszerűen nyúlik, és az sem véletlen, hogy ezt az „alákérdezős” média nemhogy nem illeti kritikával, hanem szinte nemzeti büszkeségnek tünteti fel. Pedig nincs ok a büszkélkedésre.
Nézzük ezen belül először az adókedvezmények kérdését. Adókedvezményeket elsősorban 1994–98 között a Magyarországra települt nagy multinacionális cégek kaptak. Ezek közül több nem nyílt piaci verseny keretében részt vett a privatizációban is, olcsón vásároltak magyar termelőkapacitásokat. Aligha tekinthető véletlennek, hogy ezek a cégek fogvacogtatva cidriztek, hogy áprilisban a szocialisták győzzenek a választásokon. Tőlük remélhetik ugyanis, hogy a kialkudott kedvezményeket a magyar kormány most már nem csak a többi magyar vállalkozó érdekével szemben, de az Európai Unió tagországaiban működő, Magyarországon üzlettel nem rendelkező vállalkozók érdekeivel szemben is sokáig védeni fogják. Az ilyen típusú együttműködő előzékenységre mi sem jellemzőbb, mint hogy a székesfehérvári IBM, amely cég az információk szerint több mint 100 milliárd forintot vett ki adómentesen a költségvetésből, megvárta a fehérvári önkormányzati választásokat, és csak utána jelentette be, hogy viszontlátásra. Erről nem kell beszélni, maradjon inkább a bélyeg, amelyet az ellenzékre nyomunk, rajta pedig az áll, hogy Európa- és unióellenes.
A hazánkba települt multinacionális cégek monopolpiacainak érdekvédelme, a magyar és más unióbeli vállalkozásokkal szemben teremtette meg 1995-ben a közbeszerzési törvényt is. A közbeszerzési törvény jelenlegi formájában csak arra jó, hogy egy kivételezett vállalkozói kört juttasson állami megrendeléshez, legyen szó útépítésről vagy bármilyen állami megrendelésről. Uniós pénzből soha nem volt szabad a magyar közbeszerzés törvénye szerint versenyeztetni. Az unió ezen a módon fejezi ki lesújtó kritikáját. Ez a törvény az uniós tagországok cégei és a magyarországi magyar tulajdonú cégek érdekeit egyaránt sérti, de az MSZP–SZDSZ klientúrának és a gagyi privatizáció kapcsán hazánkba települt és velük összefonódott cégeknek érdekében áll. Nos, ennyit a rövid távú (nem üveg-) zsebérdekekről, amelyek a megegyezés útjában állnak.
De vannak a rövid távú (zsebes) érdeken túli stratégiai érdekek is, és ezek a földtulajdonláshoz és az azzal kapcsolatos mezőgazdasághoz fűződnek. A föld tulajdona a kárpótlási törvény nyomán, ha jogilag fogyatékos formában is (részaránytulajdonok), de visszakerült az emberekhez, ráadásul még ma is több mint a felét saját tulajdonosaik művelik, és, minő fájdalom, nagyobb részét művelnék is. További ok az aggodalomra, hogy ez az unió tagországaiban is így van, sőt 2007 után is így lesz. Mérsékelt a baloldal lelkesedése amiatt is, hogy a nyugati féltekén leáldozóban vannak a nagyüzemi élelmiszer-technológiák, és elkezdődött a visszatérés a kisüzemi, biztonságos és környezetbarát élelmiszerek előállításának irányába. Mindez egyértelműen a kisegzisztenciákra alapuló mezőgazdasági termelést és vidékfejlesztést igényli. Ha a multinacionálisok adóelőnyeiről elmondtuk, hogy azok a szocialisták és liberálisok rövid távú érdekeit sértik, akkor az agrárügyekről elmondhatjuk, hogy azok hosszú távú politikai érdekeiket sértik. Ha a multikkal kapcsolatban a szociál-liberális politikáról elmondjuk, hogy késlekednek a valóságos piaci verseny uniós szabályainak helyreállításával, tehát ellenállnak az uniós politikának, akkor a mezőgazdaságban elmondhatjuk, hogy kormányra lépésük első napjától kezdve minden erejükkel csírájában igyekeznek megfojtani a kis és középegzisztenciák versenyképességét. Mindent megtesznek, hogy a földekre saját soraikból verbuváljanak új tulajdonost, mindent megtesznek, hogy a saját földjeiket művelő tulajdonosokat kiebrudalják.
Kormányra kerülésük után megszüntették a gazdálkodók versenyképességét megalapozó intézkedéseket (kiemelt támogatások, hosszú távú, olcsó hitelek, földvásárlás lehetősége). Nem jártak különbül az ipar és a szolgáltatások területén működő kis és középvállalkozások sem. A Széchenyi-terv zátonyra futtatása, az állami megrendeléseknek újra a „védett” multikhoz juttatása az ő versenyhelyzetüket rontotta drámaian. Az agrár-, valamint a kis- és középvállalkozói szférában végrehajtott tarolás stratégiai célt szolgál: a jelenleginél is nagyobb arányban megfosztani éltető gyökereitől, az önfenntartás képességétől a magyar társadalmat. Amit nem lehetett 1949–89 között és az 1994–98-as gagyi privatizációval elvégezni, arra már csak egy év maradt, ami nagyon rövid idő. Mivel, ha lehet, érdekek mentén nem kívánnak egyezkedni az ellenzékkel, ez idáig maradt a beverklizett baloldali történelmi módszer, a megbélyegzés.
A kérdés az, hogy mi legyen az uniós csatlakozásból: egy szűk belföldi érdekcsoport által diktált globalizációs multikulturális beolvadás és az azt követő önfeladás vagy a kölcsönös érdekek alapján működő újraegyesülés Európa eddig boldogabb felével.
Egyértelmű, hogy az ellenzék és az unió áll a jó oldalon, amikor nem az amerikai mintájú olvasztótégelyt, hanem az önrendelkező nemzetek Európáját tűzte ki célul. A másik oldalon a kormánykoalíció és a megbélyegzésre mindig kész liberális médiaütegek állnak. Ma még nyitott, hogy ádáz politikai küzdelem vagy racionális megegyezés dönti el, hogy mit hoz az uniós tagság: új honfoglalást vagy a kevesek érdekeit szolgáló beolvadást.

A szerző országgyűlési képviselő (Kisgazda Polgári Egyesület)