A polgári világkép újbóli kialakítása

Másfél évtized alatt az ember felnőhet vagy megöregedhet, de a történelemben egy (év-) ezred egy buborék. A nyolcvanas évek második felének politikai mozgásait nem látjuk világosan, s talán soha nem is fogjuk. Annyi sejthető, hogy az MSZMP reformerei három irányba indultak el. Az önmagát nép-nemzetinek nevező csoport (Pozsgay, Szűrös) lassan eltűnt az MSZP-ből. Van, aki át-, van, aki kilépett, sokan hivatásukba (vagy a nyugdíj fedezékébe) vonultak vissza, s csak titokban elégedetlenek. Mások egyetlen célja az volt, hogy – nem látva a magánéletben érvényesülési lehetőséget – biztosítsák maguknak a (lehető legvajasabb) politikai kenyeret. Horn, Kovács és társaik segítségére siettek egyfelől azok a fiatalabb pártmunkások, akik az újjászervezést vállalták, másfelől a szakszervezeti vezetők, akik csak így maradhattak hivatalban. A harmadik irányzatról szinte semmit nem tudunk. Nem szokás beszélni róla, de a belső karhatalom szigorúan titkos állománya úgy tűnt el a sokat emlegetett nyilvánosság elől, mintha nem is lett volna. Az viszont aligha véletlen, hogy a széthordott nemzeti vagyonból az a szorosan összetartozó kör, akikre a párt korábban pénzügyi és gazdasági vezető tisztségeket bízott, óriási hatalmat jelentő gazdagságot sajátított ki. Sűrű homály fedi, hogy a nemzetközi pénzvilág által a Kádár-rendszer (és a szovjet világbirodalom) fenntartására folyósított (súlyos következményű) kölcsönök milyen érdek-összefonódásokat hoztak létre, milyen következménnyel. Tudható viszont, hogy az említett belső karhatalom állandó figyelemmel kísérte a demokratikus ellenzék mozgását, és szigorúan korlátozta működését. Azt, hogy ez a megszerveződő SZDSZ változó politikájával, összetételével, gazdasági kapcsolataival milyen viszonyban áll, azért sem találgatom, mert semmilyen magyarázatot nem tudok (például) Demszky Gábor újabb főpolgármesterré választására. Tény, a jelenlegi kormány tábora jól szervezett, s azonos világkép alapján gondolkodik.
Ez a világkép a másik táborban részben marxista alapozású, részben igen sokféle. E tábort három tényező különböztethetné meg a Medgyessy-kormányétól: az erkölcsi alapállása, a magyar érdekekhez való viszonya és a nemzeti hagyomány. Noha az Antall-kormány miniszterei nem gyűjtöttek vagyont, támogatói közül jó néhányan éltek az átalakulás kínálta lehetőségekkel. Az Orbán-kormány sem érvényesítette következetesen a közérdek önzetlen szolgálata és a megvesztegethetetlenség alapelvét. Noha az ezzel kapcsolatos állítások jelentős része rágalomnak bizonyult (a kisgazda botrányok nem), a közvélemény szemében az erkölcsi tényező elveszett, s csak a hiteles új arcok sokaságának a felvonultatásával nyerhető vissza. E tábor fő ereje a magyar érdekek védelme. Ezt azonban nem sikerült tudatosítani. Szerencse a bajban, hogy az EU-csatlakozás következményei majd gondoskodnak erről. Az érdekvédelem belpolitikai részében jobban fel kell készülni a leszakadt rétegek felemelésére, a hasznos teljesítmények elismerésére, az egészségügyre – beleértve a sportot –, a művelődéspolitikára, beleértve a köz- és felsőoktatást. A kis- és középvállalkozások, a családok, a tudományos kutatás ügyeinek a kezelését vissza kell helyezni a régi mederbe.
A nemzeti hagyomány kérdésénél nem feledhető, hogy a beszédmód és világkép sokfélesége robbantotta fel az MDF-et, a KDNP-t, a kisgazdapártot. Nemeskürty István új vitairata (Mi történt velünk?) mindenkiben tudatosíthatja a magyar történelem ama nyitott kérdéseit, amit a marxizmus saját hatalma érdekében torzítva értelmezett, s ettől eltérő felfogások kifejtésére csak 1990 óta nyílnak lehetőségek. Ha nem elégszünk meg állításokkal (ahogy erre Nemeskürty újabb kutatások hiányában kényszerült, ezért nem juthatott túl a kérdés felvetésén), akkor itt hosszabb időre van szükség. Időre és figyelemre. Akit valóban érdekel, hogy a mi oldalunk egysége lehetséges-e, az nem takaríthatja meg magának a pénzt és fáradságot, hogy a létező műhelyek, például a Magyar Szemle újabb nézőpontjait megismerje. E sorok írója réges-régen, de átolvasta a Tisza Istvánhoz köthető Magyar Figyelő évfolyamait, ennek alapján fogékony a Mi történt velünk? lapjain felállított képlet elfogadására. Eszerint újabb kori történelmünk tragikus fordulópontja a kiemelkedő képességű Tisza meggyilkolása, mert a támadó románokkal, csehekkel, szerbekkel szembeni lehetséges ellenállásról lemondó Károlyi Mihály kiszolgáltatta az országot a vörösterrornak, majd a trianoni döntéshozóknak. A szerző fontos tényezőket hagy figyelmen kívül, hogy kiemelhesse a vitairat fő tételét: 1918 óta a magyarság a tetteket kívánó döntések helyett beletörődik abba, hogy a dolgok megtörténjenek vele.
Ez a cselekvő és beletörődő magatartásformát szembesítő gondolatmenet arra kényszeríti az egyetértőt, hogy újragondolja azt az élő hagyományt, ami ebben a vonatkozásban Adyval kezdődik, a XX. Század című folyóirat világhírű gondolkodóival, majd a népi írók mozgalmával, a két világháború közötti katolikus és református szerveződések szellemiségével folytatódik, s a ma jobboldalnak nevezett tábor tagjaiban élő baloldali eszmékhez vezet. A helyzetre az jellemző, hogy a Munkáspárt mellett a MIÉP ápolja a leghatásosabban a Kádár-rendszer iránti nosztalgiát, amikor az ipar kiárusításával, a mezőgazdaság leépítésével (leépülésével) vádolja az 1990 utáni kormányokat, s a globalizmustól félti az országot. Az, amit globalizmusnak neveznek, több évszázados folyamat (Lenin emiatt beszélt a monopolkapitalizmus világuralmi törekvéseiről), nem tudjuk megállítani, s nem léphetünk ki belőle. A magyar gazdaság pedig, beleértve a földművelést, olyan ráfizetéssel és annyira korszerűtlenül működött, hogy az ország súlyosan eladósodott, s ez kényszerítette ki a változtatást. Az a kiváló közgazdász, aki elfelejti, hogy az ipari és mezőgazdasági teljesítményeket 1990 előtt úgy számolták ki, hogy sem a titokban tartott kölcsönöket nem vették figyelembe, sem a későbbi bankcsődöket előidéző keresztbetartozásokat, az – akarva-akaratlan – megszépíti az MSZMP – ma is szereplő – gazdaságpolitikusainak csődjét. Ezzel értelemszerűen az MSZP érdekeit szolgálja.
Belenőttünk – a fiatalabbak beleszülettek – a marxista beszédmódba. Nem csupán az önkényuralmi kényszer, de az önkifejezés és megértés miatt sem léphettünk ki belőle. Ez a beszédmód meghatározta világképünket, amit kutatásaink, olvasmányaink, utazásaink jelentős részben bővíthettek, de ebből semmi nem közös, minden egyéni. A „létező szocializmus” alapvető európai (keresztény) értékeket tagadott meg: az emberi méltóságot, az igazságot, a szabadságot, az önálló véleményt, a választás jogát, a családot, az összetartozást, a rossz és jó, a bűn és közérdek határvonalait meghatározó hagyományt, az évezredek alatt kialakult szerves erkölcsi felfogást. Ahhoz tehát, hogy egy néppárt – vagy több közös nevezőjű, ma ellenzéki párt – megnyerhesse a közvéleményt, azaz a következő választást, új beszédmódban kell megállapodni, hogy közös világképet fogadhassunk – és fogadtathassunk – el. Mivel ennek feltételei a múltban gyökereznek, szembe kell néznünk azokkal a kérdésekkel, amelyeket másként látunk. Belátom, hogy ez ma igen nehéz, erre az Orbán-kormány időszakában lett volna jó alkalom, de a másik oldal sikeresen elhitette azt a végzetes tévedést, hogy a pragmatizmus mellőzhetővé teszi a világnézeti egyetértést. A sorstól gondjainkért cserébe óriási komédiát kaptunk: az önmagát baloldalinak nevező tábor lihegve szolgálja ki a pénz urait a lehető legnagyobb vagyon megszerzésére törekedve; a jobboldal pedig, anélkül, hogy tudná, Marx érveit ismételgeti, s úgy beszél a pénzről, mint Balzac vagy Fáy András, Dickens vagy Eötvös regényhősei.
Alapvető fogalmi tisztázások szükségesek: – többek között – mit értünk a kultúra, a kulturális vagy a kommunikáció szó kimondásakor? Ha például az utóbbira csak mint a közlés másodlagos közvetítő eszközére, a médiára gondolunk, s nem vagyunk tisztában azzal, hogy a gondolatokat, eszméket, tapasztalatokat, s az ezekből leszűrhető akarati tényezőt az a nyelv hordozza, amit tőlük kölcsönzünk, akkor változatlanul bennmaradunk a csaknem másfél évtizedes öncsalás csapdájában. A választási küzdelemben például a Fidesz sokat várt az olimpia megrendezésének mozgósító erejétől. Azt, hogy ez tévedés, eleve nyilvánvaló volt olyan országban, ahol az emberek leszoktak a sportról, nem járnak sporteseményekre, évtizedek óta minden olimpia küzdelméből azt nézik meg a tévében, amit akarnak, a karosszékükben hatódhatnak meg, ha fölhúzzák a nemzeti lobogót, eljátsszák a magyar himnuszt, s mindezért semmit nem kell tenniük. A remélt üzenetet csak azok értették, akik – s erről írt Nemeskürty – ahhoz szokták, hogy céltudatosan akarnak valamit, megvan az a lelki, szellemi és fizikai erejük, ami ehhez szükséges. A magyar nép (Medgyessy nyelvújítása szerint: az emberek) ahhoz szokott, hogy várjon a jobbra, amit soha nem kap meg, legfeljebb a Való Világ valótlan körülményei között. Ezt ültetgette bele a történelem sok kedvezőtlen fordulata, s ezt formálta világnézetté a marxista beszédmód, ezt sugallja óriási erővel a média, s ezzel szemben nem rendelkezünk saját – átgondolt alapozású – üzenetek megalkotásának a képességével. Nem tanultuk meg azt, amit meg kellett volna. A XIX. században volt egy Kölcsey Ferencünk, aki a kor legmagasabb színvonalán gondolta át, mit jelent a nemzeti hagyomány. Erre épült a reformkori magára találásunk, változást akarásunk szellemi mozgósító ereje.
Ha érvényesíteni akarjuk érdekeinket, értékeinket, hozzá kell fognunk saját beszédmódunk megteremtéséhez, a polgári világkép (újbóli) kialakításához.
A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár