Nemzet és szocializmus

Az MSZP választási kampányának ideológiai gerincét a „nemzeti közép” alkotta, amivel a szocialisták azt igyekeztek tudatosítani, hogy ők is részei és elkötelezettjei a nemzetnek. Megengedhetetlen, mondják azóta is, hogy a magát nemzeti oldalnak nevező jobboldalnak átengedjék a nemzeti identitást. Ideológiai offenzívájuk nem volt sikertelen, amiben közrejátszottak a Fidesz stratégiai és taktikai hibái.
A jobbközép a nemzeti kérdéssel hatékonyan tudta integrálni a nemzeti oldalt és egységesíteni a szavazótábort, de nem volt felkészülve arra, hogy jelentős számú olyan szavazó van, aki nemzeti identitású, és fogékony a nemzeti problematikára, de közpolitikai kérdések preferálása és a kormányzati munkával szembeni fenntartásaik miatt bizonytalan szavazók. Az MSZP nemzeti retorikája ezeket a csoportokat célozta meg. A jobbközépen nem volt válasz arra, ahogyan a szocialisták értelmezték és kiforgatták szavaikat: aki nem a Fideszre szavaz vagy nem hord kokárdát, az hazaáruló stb. A baloldalon hirtelenjében megdöbbentően sokan lettek érzékenyek a „nemzetből való kirekesztésre”, olyanok is, akik mindaddig megvetően beszéltek a nemzeti oldalon felvetett problémákról, nemzeti retorikáról és szimbólumokról. Mindeközben a baloldali ellenzék feltüzelt hívei körében akadtak, akik kokárdákat téptek le másokról, szidalmazták és lefasisztázták őket, és nemzeti szimbólumokkal díszített autókat rongáltak meg. Az MSZP egyszerre tudott nemzeti érzékenységet és – antinacionalizmusnak álcázott – nemzetellenes dühöt kelteni. Medgyessy Péter az arra mindig hiperérzékeny szabad demokraták tengermély hallgatása mellett beszélt a nemzetfenntartó magyar parasztokról (Veres Péter faji szocializmusa?), Kovács László és Horn Gyula meg a 23 millió román beözönléséről, a magyar munkavállalók elárulásáról.
A „nemzeti közép” politikai valósága ebben a nemzetieskedő demagógiában aztán ki is merült. Lényegéről mi sem árulkodik jobban, mint hogy a románok csendben asszisztáltak a „nemzeti közép” románellenes hangulatkeltéséhez, hogy a szocialisták hatalomra kerülésével segédkezhessenek a státustörvény megrendszabályozásában. A jelenlegi kormánypártoknál felháborodottan szokás tiltakozni az ellen, ha megkérdőjelezik nemzeti elkötelezettségüket, és azzal vágnak vissza, hogy ellenfeleik lehazaárulózzák őket, pedig ők is a nemzet részei stb. A nemzeti identitás és elkötelezettség ilyen formájú megjelenítése nélkülöz minden tartalmat, és egyszerűen csak arra szolgál, hogy a nemzeti vitákban védhető pozíciókba ássák be magukat, és a labdát visszapasszolják az ellenfél térfelére. Semmi nem változott ezen a téren azóta, hogy 1990 őszén Jeszenszky Géza az Országgyűlésben kijelentette: a kormánypártok elkötelezettjei a keresztény értékeknek. Aznap az esti televíziós vitában Pető Iván és Fodor Gábor azt a skolasztikus kommunikációs stratégiát választotta a külügyminiszterrel szemben, hogy az bizonyítsa be, hogy ők nem elkötelezettjei a keresztény értékeknek, amivel megspórolták keresztény identitásuk és elkötelezettségük tartalmi és pozitív kifejtését. Nagyjából hasonló logika mentén gondolkodnak most a „nemzeti közép” szocialistái.
Medgyessy Péter az utóbbi időben feladni látszik a „nemzeti közép” retorikáját. Országértékelő beszéde óta szívesebben használja a nemzet helyett a – szabad demokratáknak kedves – köztársaság formuláját, persze mélyebb filozófiai tartalom nélkül. Az azonban biztos: a két párt szellemi holdudvarában a köztársaság és az azzal rokon politikai nemzetfelfogás koncepciói arra alapozódnak, hogy a nemzetet a köztársaság állampolgárai alkotják, amivel visszajutottunk a magyar nemzeti kérdés fundamentális problémájához: a határon túli magyarok a magyar nemzet részei-e… A „nemzeti közép” azért is problematikus, mert ebben a holdudvarban ha nem is kizárólagosan, de szép számban vannak jelen transznacionalisták (nemzetek feletti integrációban gondolkodók), szupranacionalisták és kozmopoliták (nemzetek nélküli világpolgárság hívei), valamint olyanok, akik egyszerűen csak kiütést kapnak nemzettől és nemzeti identitástól.
Az MSZP nemzeti elkötelezettségéről árulkodik, hogy a párt rendszerváltás utáni vezérei magukat profi külügyesnek tartják. Elvben Horn Gyulának és Kovács Lászlónak kellene a határon túli magyarságra koncentráló szocialista nemzetpolitika és a párt nemzetfelfogása agytrösztjének lennie. Megnyilatkozásaikban azonban nyoma sincs annak, hogy mekkora lelki tusa volt számukra a kommunista rendszer nemzetellenes külpolitikájában közreműködni, vagy hogy mennyire torokszorító érzés volt a határon túli magyarok helyzetére gondolniuk. Az MSZP ’56 és Nagy Imre örökösének tudja magát, de Medgyessy Péter parlamenti meghallgatása óta nyíltan és manipulatív módon gerjeszti a Kádár-rendszer iránti nosztalgiát, ami olykor abszurditásba torkollik: Kádár tulajdonképpen szocdem volt, és Nagy Imre programját valósította meg stb. A „nemzeti középen” gondosan hallgatnak arról, hogy bár a kommunista Nagy Imre kétes politikai szerepet játszott 1945 után, ő volt az a kommunisták közül, akiben mindvégig megmaradt a nemzet, a magyarság és a magyar parasztság iránti elkötelezettség, és elsősorban ez vezette arra, hogy a moszkovita Rákosiékkal szembeforduljon; ez vezetett a mártíriumához. Nagy Imre pályaívének árnyékában szovjet tankokkal az ország élére állni vagy a megszállókat támogatni valóban haza- és nemzetárulás volt. Még akkor is, ha idővel Rákosiénál tűrhetőbb és élhetőbb rendszert alakítottak is ki. Rákosi bábkormányának és Kádár „koraszülött jóléti államának” sikerült azonban nemzedékek sorát szocializálni és ezzel a társadalom nagy részét mentálisan átgyúrni.
Az ő és híveik lelkén szárad, hogy a hetvenes években az általános és középiskolások zöme nem tudta, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek, vagy hogy mire eljött a rendszerváltás, a köztársaság polgárainak százezrei románnak tekintették az erdélyi magyarokat. A hazai baloldal mindig is szívesen köszörülte nyelvét a nyugati jobboldal bevándorlásellenes politikáján. Jóléti sovinizmus – mondták. De a jóléti sovinizmusnak pontosan azokat az érzéseit és ellenérzéseit sikerült elültetni a kommunista rendszernek a köztársaság polgáraivá vált alattvalóiban. És ezt a jóléti sovinizmust élesztgették a 23 millió románnal, meg azzal, hogy az előző kormány „túlszerette” az erdélyi magyarokat. Kovács László a hazai jobboldalra hárítja a felelősséget azért, mert Erdélyben kifütyülték. Mintha nem az ő kormányának feje koccintott volna az erdélyi magyarság elcsatolására az „orbánpaktumos” Nastaséval! Mintha nem az ő vezérletével folyt volna egy minősíthetetlen kampány a Benes-dekrétumokkal kapcsolatban! A csehek és a szlovákok legnagyobb örömére, aminek nem az Orbán-ellenes éle a tanulságos, hanem az, hogy a cseh és szlovák rendszerváltások óta a dekrétumok az ottani magyarságot lelkileg, politikailag és jogilag még mindig kőkeményen sújtják… Kovácsék persze hagyományosan tekintettel vannak a szomszéd népek érzékenységére, de nagyon rossz néven vették, hogy Duray Miklós valóban nem a legszerencsésebb módon biztosította a Felvidék támogatásáról Orbánt. Ám 1994-ben minden további nélkül voltak képesek képviselőnek jelölni Hajdú Jánost, a szocialisták nemzeti elkötelezettségének emblematikus figuráját.
A nemzeti baloldal, a szocialisták népnemzeti irányzata felbomlott, és süllyesztőbe került, de tekintélyes számban maradtak még nemzetiek az MSZP-ben, akiknek először is saját pártjukon belül kellene megküzdeniük a nemzet visszavételéért.
A szerző politológus