A második Öböl-háború és következményei

Amikor ez az írás a kedves olvasó kezébe jut, javában zajlik már az új Öböl-háború második hete. A hadjárat első néhány napja is világosan láttatta: ez a háború különbözik minden eddigitől. Fontos tehát, hogy megértsük, annál is inkább, mert a hivatalos nyilatkozatok tagadásai ellenére Magyarország hadviselő félnek számít, és törvényesen mindaddig az is marad, amíg a kormány a taszári bázist biztosítja (az ottani kiképzés befejezését a napokban jelentették be – a szerk.), valamint légtér- és vasútvonal-átengedést szavatol amerikai harci egységek vagy hadifelszerelés szállítása számára.

Új taktikák
Az Irak elleni háborúnak pontosan ez az újszerűsége az, ami nehézzé teszi az elemző számára a közelmúlt eseményeinek felmérését és egyértelmű következtetések levonását. Mindazonáltal érdemes bizonyos tényezőkkel máris foglalkoznunk, azokat kommentálnunk. Első közülük az a tény, hogy ellentétben a közelmúltban választott koszovói és afganisztáni taktikával, az USA most a szárazföldi hadműveletek megkezdése előtt folytatott huzamos légicsapás-sorozat ellen döntött. Nehéz erre okot találnunk. Magyarázatként felmerülhet, hogy Washington és a Pentagon elhatározása hírszerzői információk természetén alapult, amely azt a tévhitet sugallta, egy rövidke robotrepülős és irányított rakétatámadás elégségesnek bizonyul majd a diktatúra felpuhítására. Fennállhat persze ennek ellenkezője is. Vagyis hogy az USA rendelkezésére álló, Irakon belüli információforrások csekély és behatárolt voltuk miatt egyszerűen képtelenek voltak kellő mennyiségű adatot nyújtani és olyan huzamos légicsapás-sorozat számára célpontokat megjelölni, mint a hét héten át tartó légihadjárat volt Szerbiában 1999-ben.
Korai veszteségek
A háború legvitatottabb jelensége az incidensek sorozata, amelynek folyamán a szövetséges hadviselők egymás katonáinak halálát okozták. Egyesek megdöbbentőnek találták az esetek számát, tudván, milyen magas fokú a világ egyetlen szuperhatalmának haditechnikai felszereltsége. Valójában persze az incidensek száma csekély, és valószínűleg előre jelezhető volt. Még olyankor is előfordulnak halálesettel járó tévedések, amikor például az USA és szövetségesei nagyarányú, több ezer katona részvételével járó hadgyakorlatot tartanak, most pedig éleslövedékkel ellátott százezrek bevetésére került sor. Ilyen óriási számban férfiakat, nőket és felszerelést tömegesen mozgatni önmagában is veszélyes; gondoljunk csak minden idők legnagyobb stratégiája, Von Clausewitz találó kifejezésére – „a háború köde” –, amellyel ilyen helyzeteket jellemzett. Bármilyen kifinomult legyen is felszerelése, fegyverzete, amikor az emberiség harcba indul, nem vehet számításba minden eshetőséget, nem jósolhat semmit százszázalékos biztonsággal.
Beépített zűrzavar és részrehajlás
A harmadik megvizsgálható tényező a konfliktus evolúciójának szokatlansága. Részben, mert Ankara elutasította annak lehetőségét, hogy amerikai egységek Törökország felől támadják meg Irakot, az USA kényszerült haditervet változtatni, és konvencionális megoldások helyett ejtőernyősöket, tankokat és gyalogságot bevetni. Ez teszi most lehetetlenné számunkra, hogy pontosan megjelölhessük a frontvonalakat. A szövetségesek ott támadnak, ahol csak ellenséget érnek, legyen az Bászra, Bagdad pereme vagy elszigetelt olajkutak környéke. Semmiképpen nem olyan hadviselés ez, mint tapasztaltuk a második világháborúban. A határozott arcvonalak hiánya hozzájárul a hadszíntérről küldött tudósítások sejtette zűrzavarhoz. Maguk a jelentések is újszerűséggel szolgálnak persze. A vietnami vagy az első Öböl-háború idejéből ismert úgynevezett „összesített rendszer” a riporterek kis csoportját közel engedte a frontvonalhoz, s ennek tagjai kötelesek voltak azután információikat megosztani más sajtóirodáktól kirendelt kollégáikkal. Most azonban a Pentagon a „beágyazásnak” – „embedding” – nevezett merész módszer mellett döntött. Ennek értelmében a négyszáz, úgynevezett „beágyazott” személy egyénileg valamely harcegység tagja lett, s közvetlenül ennek tevékenységéről tudósít, bárhová rendeljék is. A módszerrel járó kockázatokat növeli, hogy az újságírók birtokába jutnak olyan érzékeny információknak, mint például az adott egység elhelyezkedésének pontos koordinátái. Hosszú távon azonban előnyös a „beágyazottság”. A katonákkal együtt töltött idő és az általuk nyújtott védelem következtében a riporter természetszerűleg együttérző bajtárssá válik, a csapat mintegy névtelen tagjává, ezzel csökken a negatív jelentések valószínűsége.
Köztes számadás
A támadás eddigi kifejlete igencsak meglepett mindenkit, a washingtoni stratégiatervezőket is. Beszédesek az olyan kijelentések, mint amelyet például a szárazföldi erők parancsnoka tett a múlt héten, amely szerint „az irakiak nem úgy harcolnak, ahogyan megjósoltuk”. Alátámasztja ezt az újabb, százezret is meghaladó számú haderő bevetésére vonatkozó döntés. Valójában persze ilyen háborút sem Amerika, sem szövetségesei nem harcoltak több mint fél évszázada. Az első Öböl-háború nehéz-légibombázását követő tankmanőverek száz óráig sem tartottak. Gyalogság bevetésével, fegyverzettel folytatott, lakott területeket is érintő sivatagi hadviselésre nem került sor a második világháború óta, amikor a brit „Sivatagi patkányok” – ahogyan Montgomery katonái magukat nevezték – és Rommel csapatai szembeszálltak egymással. Mégis, az a véleményem, hogy Amerika és szövetségesei meg fogják nyerni a háborút, legjobb esetben heteken belül – különösen, ha a kurd és pes-merga harcosok az amerikaiak aktív megsegítése mellett döntenek, vagy államcsíny vet véget Szaddám Huszein hatalmának. Rossz esetben elhúzódhat a háború talán három–hat hónapig is. Bármikor is végződjék azonban, eredményeként megváltozik a világ rendje, s hogy miként, ezt máris előrevetíthetjük valamelyest.
Új világrend
Bár tizenhárom év telt már el, mióta megszűnt a hidegháború kétpólusú szembenállása, ez idő alatt a legéleslátóbb szakértők se bizonyultak képesnek arra, hogy alapjaiban meghatározzák, kijelöljék új geostratégiai környezetünk lényegét. A mozaik kulcsdarabjai azonban, úgy tűnik, helyükre kerülnek mostanság. Az új rendszer teljes képe ugyan több területen kitöltésre vár még, de bizonyos fontos részletek kibontakoznak most, az amerikai–iraki háború kezdetén.
Új Amerika
A 2001. szeptember 11. eseményeit követően új alapelvek szerint átformált amerikai külpolitika, úgy látszik, hosszú távon érvényes marad. Az új szerkezeti elemek között ott találjuk az úgynevezett „iszlámista fasizmus” jelenségének azonosítását, egy új ellenséges fenyegetés megjelölését és velejáróját, a „megelőző védelem” fogalmát. Ez utóbbi azt jelenti: elsöprő katonai túlerő alkalmazható valamely kifejlődni tűnő, az Egyesült Államokat fizikai értelemben még nem érintő fenyegetéssel szemben, amint példázza a jelenlegi háború. Bush elnök annak alapján indokolta a szuverén Irak ellen intézett támadás jogosságát, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverek birtokában van, amelyeket átadhat vagy árusíthat az al-Kaida hálózatnak, a szeptember 11-i dráma felelősének.
„Vén Európa”
Ebben az új nemzetközi környezetben egy kisszámú, bár jelentőségteljes csoporttól (Egyesült Királyság, Spanyolország) eltekintve Európa integrációs szervezetének, az EU-nak és a NATO-nak legtöbb régi tagállama nem osztja Washingtonnak sem a hiperterrorizmussal kapcsolatos fenyegetést érzékelő szemszögét, sem pedig a „megelőző védelemre” vonatkozó elképzeléseit, különösképpen, ha ezek a nemzetközi intézmények mint a NATO és az ENSZ égiszén kívül válnak gyakorlattá. Ezek az államok ragaszkodnak még olyan problémák diplomáciai, gazdasági úton történő megoldásához is, mint Irak és a tömegpusztító fegyverek terjedése, annak ellenére, hogy ezeknek az eszközöknek alkalmazása tizenkét éven át kudarcot vallott.
Mi, vagyis az „ifjú Európa”
Paradox módon a transzatlanti közösség újonc tagjai, Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság mintegy elkülönülnek társaiktól abban, hogy hivatalosan felsorakoznak Washington mögött. Illusztrálja ezt Medgyessy Péter aláírása a nyolcak levelén, a Taszárral kapcsolatos döntés, Varsó és Prága esetében pedig még az a tény is, hogy harci egységeket küldtek az öbölbe, amely gesztus elképzelhetetlen lenne Berlin és Párizs részéről. A kérdés most az: hogyan lehet áthidalni vagy legalább kezelni ezeket a különbségeket? A probléma csakhamar égetővé válhat, minthogy a véleményeltérések minden bizonnyal növekedni fognak, amikor az intézmények jövőre és 2006-ban kibővülnek, taggá fogadva az „új Európa” további országait. Amikor a NATO 26 tagot számlál majd, az EU pedig csaknem ugyanennyit, még valószínűtlenebb lesz a megegyezés lehetősége külügyi és biztonságpolitikai téren Portugália és Észtország, vagy Írország és jómagunk között.
A háború kiterjedése és az iszlám
Minthogy az Egyesült Államokkal történő – Samuel Huntington által jósolt – végső szembefordulás egyenlő lenne az iszlám országok gazdasági öngyilkosságával, úgy tűnik, a civilizációk nagy összecsapása elmarad. Milyen mértékben fog azonban az USA Közel-Kelet-politikája hatást gyakorolni ellenfelének toborzási tendenciáira, eszközeire? Oszama bin Laden ugyan vérmes kisebbséget képvisel csupán, mégis kétségtelen, hogy számos arab rokonszenvezett retorikájával, míg taszítónak találta módszereit. Radikalizálja-e, koherens hálózattá változtatja-e ezeket az elemeket az amerikai–iraki háború az iszlám országokban? A jövő fogja eldönteni.
A jövő?
Az Irak elleni háború éppen hogy elkezdődött. Mégis, milyennek látszik ebben a korai stádiumban a jövő hosszú távon? Valójában az új világ, amelyben élünk, csaknem pontos ellentéte annak, amit kiismertünk a hidegháború éveiben. Az akkori ellenség arányai, pontos helyzete és viselkedése meghatározható tényezők voltak, míg a mostani arctalan, nincs állandó bázisa, otthona, stratégiai súlypontja. Még mindig nem tudjuk, hol bujkál Oszama bin Laden, vagy egyáltalán életben van-e. Ugyanakkor, úgy tűnik, elfogyott az a cement, ami mindeddig összetartotta a Nyugatot. A Szovjetunió, a Varsói Szerződés és az atomháború fenyegetésének megszűnte utáni klímában könnyebb a szövetségeseknek szeszélyesen rakoncátlankodniuk, különbözniük a teendők kijelölését, az eszközök megválasztását illetően, míg a hidegháború korszakában valamely nemzetnek Washington iránti kötődése szavatolta békességét, bizonyosságát abban a tudatban, hogy a kapcsolat hatványozza biztonságát. Az akkori stratégiai egyensúly értelmében az amerikai nukleáris védernyő mindenképpen pozitív hatást gyakorolt az adott védencre.
Most az USA-hoz fűződő kapcsolat, lehetséges, hogy valójában csökkenti a szövetséges államok biztonságát. A Fehér Ház egyoldalú kezdeményezései melletti kiállás – Magyarország esetében is – vagy a tagság a háborúpárti koalícióban együtt járhat a terrorizmus célpontjává válással, s ilyenkor vajmi csekély gyakorlati jelentőséggel bír a nukleáris védernyő. Mindennek ellenére azonban a kis nemzeteknek látniuk kell egy fontos tényt, amely az új biztonsági szerkezet szerves alkotója: az elkövetkező mintegy húsz éven át az Egyesült Államok továbbra is a világ egyetlen szuperhatalma marad.

A szerző biztonságpolitikai elemző