Először valami mást kell tehát elmondanom, egy látszólag nem ide tartozó esetet. Két-három éve annak, hogy egy szélhámos becsapott. Rám telefonált szombaton, délidőben, mondott valami nevet, gyerekrajzokról forgatnak filmet, a holland királynő támogatásával, és engem is okvetlenül meg szeretnének szólaltatni benne. Soha nem hittem volna, hogy engem így lóvá lehetne tenni; igazából nem is csapott be, nyitott szemmel gyalogoltam bele a csapdába. Olyan kamerát kaptak a királynőtől, amellyel sötét templomokban is lehet filmezni, freskókat. Ezt valahogy mindjárt nem hittem el. Jó, jöjjön el, mondjuk kedden. Nem, nem, ő hétfőn utazik Hollandiába, már ma okvetlenül beszélnie kell velem. Fél éve annak, mondta, hogy beszéltünk itt a téren, a falnak dőlve álltam, s azt mondtam neki, hívjon fel egy fél év múlva. Nem szoktam a falnak dőlni; de a halogatási módszer hitelesnek tetszett.
Kánikula volt; kettőkor becsöngetett. Az ember ellenálló képessége ilyenkor a legcsekélyebb. Kifogástalanul öltözött úriember állt ott, az a bizonyos kék-fehér csíkos (vékony csíkos) ing. Mindent tudott rólam. Találkoztunk már Salgótarjánban, mondta, egy fénykonferencián, ő ott filmezett. A Duna ügye hogy áll? Ácsorogtunk a folyosón, a lakásba azért nem invitáltam be, másokat se szoktam, ha nem muszáj. Mutassa meg akkor, kértem, azt a mappát, gyermekrajzokról készített csodás fotóival. Nem, nem, ez nem az, mondta ő, az egy gyönyörű, bőrbe kötött album, ezek csak ilyen művészeti folyóiratok. A „gyönyörű, bőrbe kötött albumtól” fogva tudtam, csalóval van dolgom, micsoda szóhasználat, szakember nem beszél így. Csakhogy ott voltak a közös ismerősök, akikre folyton utalt! Az album, mondta, az a kocsiban maradt, „a kocsimat meg elvontatták”. Ahá, gondoltam. De akkor most már segítsen ki, mondta ő. Mindketten tudtuk, mi a helyzet; tudta, hogy én tudom, hogy ő tudja, tudom, hogy ő csaló. Csak ott volt az a nyolcszázaléknyi esély, hogy hátha mégsem az, akkor pedig mégsem bizonyulhatok teljesen smucignak. Mennyire volna szüksége, kérdeztem. Nyolcezer forintra. Annyit nem adok, mondtam, kétezret adok. Jó, mondta ő.
Ennyit tulajdonképpen meg is érdemelt, mondtuk aztán a feleségemmel, ha így felkészült belőlem! Azért is jut most eszembe a dolog, mert néhány hete valaki, egy másik idegen meg akarta ismételni a trükköt, de sokkal idétlenebbül, mindenféle felkészülés nélkül, hallotta az előzőtől talán, „ez akkor is ad”, és akkor már nyersen megszakítottam a beszélgetést.
Eszembe jut, de nemcsak ezért. Valami olyan hangulat járja át az országot hónapok óta, amelyhez képest kismiska az én szélhámos barátom svindlije. Belépünk-e vagy sem az Európai Unióba – hazug volt minden szó ezzel kapcsolatban. A szavak talán nem is – a hangulatuk volt hazug. (Gondoljunk csak az „új” Európára mint trójai falóra.) S akkor, két nappal a népszavazás előtt, bekövetkezett a Paksi Micsoda is. Április 10-én.
1986-ban, az évnek ugyanebben a szakában, április 26-án robbant fel a csernobili erőmű 4-es blokkja. A Véletlen Rendező a dátumbeli párhuzamot is pontosan beállította: akkor május 1-jét nem illett volna elrontani a rossz hírrel, most a népszavazás oly örömtelinek hirdetett napját. Nem árt megjegyeznünk, hogy a kormány értelmében vett európaiság ezzel a súlyos elhallgatással vette kezdetét. A „nem” szavazatok egy része, öntudatlanul, az európaiságnak e végtelenül silány értelmezésére vonatkozhatott.
1986-ban azon a napon el kellett mennem valahová, déltájban, a Gellérthegyre; sűrű felhők sötétlettek az égen, mire a hegyi járatról leszálltam, az eső felhőszakadássá változott. A Gellérthegyen gyermekeskedtem, autók sem igen voltak még, oly jó volt ilyenkor mezítláb menni a gőzölgő úttesten, bőrig ázni. Hadd ázzak meg végre egyszer újra! Mire célhoz értem, facsarni lehetett a ruhámból a vizet. Ez volt a hírhedt csernobili eső. Nehezteltem is aztán az egészségügyi miniszter asszonyra, aki most újra egészségügyi miniszter: miért nem közölte velünk a dolgot? Azóta már nem szeretek megázni, később még egy esernyőt is szereztem magamnak! Mintha a természet iránti bizalmamat vesztettem volna el; pedig nem a természet az, amiben nem bízom, hanem e világ hatalmasai, akik újabban már az esőkbe is bele tudják keverni szubsztanciájukat. Így áll elő a teljes bizalmatlanság világa; kormányokban sohasem bíztam, de az a jövő, amely felé most haladunk, végtelenül lehangoló.
Lehangoló és félelmetes. Heves ingerültség fogott el, midőn a rádióban egy fiatalember (a kormányszóvivő) úgy nyilatkozott – akkor már kipattant a dolog, kezdett duzzadni, púposodni –, „pánikra és pánikkeltésre semmi ok”. Mintha nem azok hallgatták volna el Csernobilt is, akiknek ő most szóvivőjük! Vidékről hazatérve egyszer hallgattam a híreket. Akkor ment fel a Vészizé hármas fokozatra; ezt bemondták a rövidhírekben, aztán rátértek az athéni EU-csúcs mézes-mázos, üres magasztalására, ki tudja, már hányadik napja ment ez, gügyögtek az előkelőségek, vagy negyedóra múlva jött csak részletezve Paks – szidalmaztam a zuhany alól szegény táskarádiót.
Akivel csak beszélek, egy szavukat sem hiszi senki. Rémületes hírekkel volt tele napokig a város. A felszínen lusta csend, a szóbeszédben félelmetes feltevések. Sokan a legrosszabbtól tartanak ma is, de ebből a nyilvános beszédbe alig jut el valami. Aminek következménye a mondatok és szavak teljes elkocsonyásodása, „semmi se számít”. Nyelvi szempontból most már mindegy is, mi az igazság: elpusztul Magyarország, vagy volt csak valami gikszer, e kettő közt a közbeszédben semmi különbség. „Dolgoznak a szakemberek.” A hivatalos közleményekből a legnagyobb rendetlenség képe rajzolódik ki: az elszakadt drótkötél, a lezuhant fedő… elfelejtettek hűteni… az eltorzult kazetták, a szétszóródott uránpasztillák („esetleg – de akkor nagy a baj”)…
A paksi vész. Nekünk Paks kell? Minek? Rajtunk már a paksi vész sem segít?
Kétsoros vers, újságcikkcímből, talált anyag: „Pakson nincs elég védőfelszerelés”.
Paks nyelvi kérdés. Egy vízvezeték-szerelő még visszaszerezheti esetleg nagyrabecsülésemet, ha az újabb hibára (miért csöpög már megint a csap), akár a saját hibájára is, őszintén rávilágít; az atomerőmű vezetősége, per definitionem, soha: éppen azért nem, mert nem értünk a dologhoz, mert az atomerőmű bensejében lejátszódó folyamatok nekünk áttekinthetetlenek. A bizalomvesztés, akár egy orvos esetében, csak végérvényes lehet. A felelősök szokásos fölényeskedése, a goromba kioktatások csak rontanak a helyzeten: nem nekünk kell vizsgáznunk fizikából, ők buktak meg a vizsgán.
Az általános elbizalmatlanodás azonban zavaros is. Megrendült-e a választópolgároknak a kormányba vetett bizalma is? Nyilvánvalóan meg kellett volna rendülnie. Vagy talán még mindig nem rendült meg annyira? S ha nem, akkor miért nem? Második szélhámosomnak, midőn kezdte volna a kaputelefonban mondani, „személyesen kellene beszélnünk, nagy bajban vagyok, most rámolták ki a táskámat,” mondhattam, mondtam is, „na most elég”, lecsapva a kagylót (azért ne nézzen teljesen hülyének), a lakosság azonban ilyen szót, ha ott volna is már a nyelve hegyén (nem biztos, hogy ott van), nem tud csak úgy kimondani. De akkor kivel szemben bizalmatlanodott el? Mindennel szemben, akárkivel szemben? Talán már Koppány óta – 1956 óta mindenesetre? Az ilyesminek csupán valami halálszagú, hányaveti cinizmus lehet a vége – hát ez már meg is van. Ezért mondtam, ezért is, hogy Paks nyelvi kérdés. Már megint ott tartunk, annak a határán, ahol 1957-ben, 58-ban voltunk: hogy magyarul többé nem lehet igazat mondani.
(Külön siralom és nevetség, hogy az a kormány, amely idehaza ennyire nem tud rendet tartani, „békefenntartó”, vagyis rendfenntartó csapatokat akar küldeni egy idegen országba, amelyhez semmi közünk, Irakba, egy harmadik ország, az Amerikai Egyesült Államok kérésére, amelynek ilyen megbízást kiadni amúgy nincs joga. A hazai viszonyok kezdenek az abszolút mélypontra beállni.)
Paks ügyében a környezetvédők s az ellenzék is meglehetősen tétlenek, tisztelet a kivételeknek, például Ámon Adának és Illés Zoltánnak; amit Ámon Ada a Hír TV-ben elmond, egymagában is elég arra, hogy égnek álljon tőle a néző haja. Általában azonban, midőn éppen az „energia” a politikusok és a társadalom istene, senki nem mer az atomenergia úgymond békés felhasználása ellen szót emelni, még akkor sem, ha az hovatovább az életünket veszélyezteti már. (Évfordulós tévéhír: a csernobili katasztrófát kisebb műszaki rendellenességek sora előzte meg. Egy fizikus ismerősöm szerint „ez most ugyan nem fog felrobbanni, de egy erőmű olyan, mint egy pitbull, egy darabig elvan a ház körül, aztán egy szép napon neked ugrik, és elharapja a torkodat”.) Még egy neves ellenzéki politikus is úgy nyilatkozott: „Csernobil tragédia volt, amit a kormány Paks ügyében tájékoztatás címén művel, inkább komédia”, de „ha gond van, egy ellenzéki párt számára is a legfontosabb parancs, hogy nyugalmat hirdessen”. Csakugyan ez volna a parancs? Áder János aztán hétfőn a parlamentben kellő élességgel feltette a kérdést, amelyre a miniszterelnöktől ijesztően felületes, nyegle választ kapott. 100-150 éve magunk előtt tolt problémák mostanára úgy feltornyosultak, óriás szemét, hogy az eddigi módszerek egyenes vonalú meghosszabbításával már nem tudjuk átvágni rajtuk magunkat. Ha nem akarunk hunyt szemmel a megsemmisülés felé robogni, ideje végiggondolnunk néhány kérdést, többek közt az energiához való viszonyunkat. Ez jelenleg egyetlen politikai és gazdasági erőnek sem érdeke, de ettől még a kérdés itt van az orrunk előtt.
Az atomenergia arra a területre tartozik, amelyet valaki egyszer (a természetfölöttivel való ellentétében) természetalattinak nevezett. A fizikusok kiszámolják, de számolni nem tudnak vele; aprólékosan leírják, de lényege szerint okkult, rejtve marad. Úgy lépett be az életünkbe, homályos ígérgetéssel, mint ahogy annak idején hozzánk becsöngetett az én szélhámosom. Szavai és gesztusai elárulják; nem lehetünk vele szemben gyanútlanok, mint én sem voltam, igazából, akkor az. Az atomenergia svindlije azonban bonyolultabb nyelvi kérdés egy egyszerű szélhámosénál, bonyolultabb a szakemberek és a politikusok eltussoló manővereinél is. Képtelenek vagyunk az atomenergiához ártatlanul viszonyulni, mert Mefisztofelész keze is benne van a dologban.
Goethe a Faust II. részében, több mint száz évvel azelőtt, hogy a természettudósok gyanútlanul betévedtek volna az „üres körbe”, bámulatra méltó precizitással leírta már a dolgot: a mindaddig holtnak hitt kőzet mélyén fakadó csodaforrást, amely elképzelhetetlen adományokkal kecsegtet, de aztán lángra gyújtja a Természetet és a Birodalmat. Az iszonyú tűzvészt a költőnél végül mégis eloltja Valaki, talán az Isten, olyasféleképp, mint az öreg Heidegger mondta, „rajtunk már csak egy isten segíthet”. Paksot viszont előbb-utóbb be kell zárni. A magyar környezetvédő mozgalmak hoszszú időkre való jelentéktelenségekre kárhoztatják magukat, ha csak széttárt karokkal, vállvonogatva állnak a Paksi Szfinx előtt.
A szerző író, fordító
origo.hu
Vitézy Dávid lehet Karácsony helyettese
