Rendfenntartási dilemma

Annak rendje és módja szerint az Egyesült Államoktól hazánkhoz érkezett nem hivatalos kérésre természetesen összeült a magyar Országgyűlésben képviseltetett négy párt, hogy a kérdésben álláspontjukat egyeztessék. Annak rendje és módja szerint mind a négyen saját megközelítésük szerint képviselték választóik rajtuk keresztül kinyilvánított akaratát. A vita középpontja nem is anynyira a körül alakult ki, hogy küldjön-e a Magyar Köztársaság rendfenntartó vagy rendészeti funkcióval katonai egységet Irakba, hanem hogy ezt milyen kérésre tegye meg. Mert hát, ugye, nem hivatalos felkérés az nem hivatalos (pénteken a hivatalos felkérés is megérkezett – a szerk.), nem nemzetközi szervezettől érkezőnek nem kellene eleget tennünk, de eközben Irakban olyan helyzet alakult ki, hogy lehetőleg minél több békefenntartóra van szükség a humanitárius katasztrófa enyhítésére küldött segélyek célba juttatásához, a vízellátás helyreállításának lehetővé tételéhez stb. Itt említeném meg, hogy a tömegével kivont szövetséges haderő talán egymaga is elláthatná ezt a feladatot, ha nem igyekezne annyira a terület elhagyására.
Az sem elhanyagolható kérdés, hogy ez milyen anyagi áldozattal jár annak az országnak a részéről, amely már így is haderejének méretéhez, állapotához és költségvetéséhez képest jelentős létszámú hivatásos katonát állomásoztat külföldön. Természetesen ha az szeretnénk, hogy hazai vállalatok is részt vehessenek a háború sújtotta Irak újjáépítésében, annak minden bizonnyal ára is lesz, lehetséges, hogy ezt éppen így kell megfizetnünk.
Számomra a felhozott érvek és ellenérvek közül egy mindenképpen különös fontossággal bír. Az adott kérdés nemzetközi szinten történő megvitatása jelentősen elősegíthetné az ENSZ amúgy igen megtépázott tekintélyének és nemzetközi legitimitásának helyreállítását. Éppen ezért volna döntő fontosságú, hogy Magyarország az ENSZ és nem más államok felkérése alapján döntene úgy, hogy katonáit a veszélyzónába küldi. Ennek a döntésnek ENSZ-határozat alapján kellene megtörténnie és nem a tevékeny támogatók táborának nagyságával kellene kikényszeríteni azt.
Van egy kérdés azonban, amellyel senki sem foglalkozott. Az ügydöntő népszavazást követően, április 16-án a Magyar Köztársaság aláírta csatlakozási szerződését az Európai Unióhoz. Jelenlegi megfigyelő státusunk az Európai Bizottságban és a tanácsban ugyan nem teszi lehetővé egyes témák felvetését, azonban nem kellene figyelmen kívül hagynunk a Maastrichtben megkötött Szerződés az Európai Unióról úgynevezett II. pillérét, illetve az amsterdami szerződésben foglaltakat; a közös kül- és biztonságpolitikai dilemma uniós szinten való felvetése és tárgyalása nemcsak a továbbfejlődés irányába adna kedvező lökést, hanem az attól jelentős mértékben eltávolodott Nagy-Britannia „visszahódítására” is pozitív hatással lehetne. Különösen azok után, hogy az ENSZ Irakban betöltött szerepének kapcsán amúgy is szembekerült az Egyesült Államok elképzeléseivel.
A fenti gondolat gyakorlatba ültetése, illetve az arról folytatott párbeszéd nemcsak uniós érettségünket bizonyíthatná és valós európaiságunknak lenne kézzelfogható bizonyítéka, hanem megfelelne annak a várakozásnak is, amelyről a népszavazás eredményéből amúgy a szavazópolgárokat képviselő négy parlamenti párt is meggyőződhetne.
A szerző egyetemi hallgató (BKÁE, nemzetközi kapcsolatok szak, EU-szakirány)