A Fidesz-dilemma: bővülés vagy mélyülés

Abban talán minden elemző egyetért, hogy bő egy hete fontos változások történtek a legnagyobb ellenzéki párt életében. 1993 és 1995 után megtörtént a Fidesz harmadik jelentős szervezeti átalakítása: a párt megváltoztatta az elnevezését, szűkítette az alelnöki helyek számát, tagozatokat állított fel, választókerületi szintet hozott létre. A XVII. kongresszus ezen túl új elnököt és alelnököket választott, valamint több száz új taggal bővítette a szervezet létszámát. Nem vitás: a párt történetéről szóló munkákban kiemelt jelentősége lesz a legutóbbi kongresszusnak.
Abban azonban már kevésbé nagy az egyetértés az eseményeket figyelők között, hogy vajon mi a politikai jelentősége a Fideszben történt változásoknak. 2002 végén e hasábokon arról írtam, hogy az MSZP közvélemény-kutatásokban mért sikere nem érthető meg a Fidesz válsága nélkül (Az MSZP sikere, a Fidesz válsága. Magyar Nemzet, 2002. december 7.). A cikkben a legnagyobb ellenzéki párt választások óta tartó válságának négy eleméről beszéltem: a szervezeti, a személyi, a stratégiai és a tematizációs válságról. A kérdés számomra így nem lehet más: a mostani kongresszussal lezárult-e a választási vereség óta tartó időszak a párt életében, véget ért-e a válság kora, elindulhat-e a Fidesz abba az irányba, amelynek két fontos állomása a 2004-es uniós és a 2006-os magyar parlamenti választás megnyerése lenne?
Vitathatatlan: a választási vereségből a párt döntéshozói elsősorban azt szűrték le, hogy a Fidesznek szervezetileg kell megerősödnie. Az elfogadott módosításokat ezért nem elegendő a vesztes pártok választások utáni obligát változásának keretében értelmezni: azoknak nem elsősorban a változásérzés kialakításában van szerepük, hanem valódi politikai akaratot tükröznek. Még világosabban: a Fidesz vezetői nemcsak azért döntöttek az elfogadott módosítások mellett, mert a választási vereség után valamilyen formában meg kellett újítani a Fideszt, hanem azért, mert úgy ítélték meg, hogy ezek a módosítások javíthatják a párt pozícióit a politikai versenyben.
Természetesen ma még nem ítélhető meg, hogy a szervezeti változások segíthetik-e a Fideszt céljai elérésében, de az megállapítható: a horizontális és a vertikális átalakítások egyaránt racionális politikai szándékról árulkodnak. A néppárti (tagozatok létrehozása) és a tömegpárti jellegű (beágyazottság növelése, centralizáció) módosítások két fontos célt szolgálnak: bővíthetik a párt mozgásterét, és hatékonyabbá tehetik a működését. A Fidesz ezekkel a döntésekkel feltehetőleg lezárta a választások utáni „párt vagy valami más” és az uniópárt kontra pártunió típusú vitákat, a szervezeti problémákat a Szövetség létrehozása minden bizonnyal levette a válságlistáról. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy problémamentes lehet a jövőben a párt belső működése, hogy az átalakítás gördülékenyen zajlik majd le, de a világos döntést a Fidesz vezetői meghozták.
Elegendő-e azonban a Fidesz megújulásához a szervezeti viták lezárása? Sikerült-e túllépnie a pártnak a személyi, a stratégiai és a tematizációs gondokon? Tudjuk, a kongresszus felhatalmazást adott az új vezetőségnek, és elfogadta a párt politikai elveit rögzítő dokumentumot. De milyen lesz a Szövetség? Kiket akar megszólítani, és milyen nyelven beszél majd?
Elemzők hosszasan értekeztek arról a szereposztásról, arról az „üzenetüzemről”, amelyet a párt most létrehozott. Ebben az értelmezési keretben a két új alelnök feladata lenne a nyitás, a bizonytalan, mozdítható szavazók megszólítása, a frakcióvezető – és a frakció – játszaná a kormány kérlelhetetlen kritikusának szerepét, a választmányi elnök gondoskodna a radikálisabb hangvételt kedvelők megtartásáról, míg az elnök összefogná ezt az egyre bővülő pártot. Akár igaz, akár nem a jól megkomponált szereposztás gondolata, kétségkívül van benne ráció.
Valóban érezhető volt a kongresszuson elmondott beszédekben – különösen az alelnökökében –, hogy új beszédmódot, új világlátást, új politikai racionalitást kívánnak érvényesíteni. A Fidesz magára találása – vagy legalábbis világos helykijelölése – több beszédből egyértelműen megállapítható volt. A legfontosabb politikai szereplők igazodtak az elemzői elvárásokhoz: Kövér, Áder, Pokorni és Schmitt habitusának és politikai szerepének megfelelő beszédet mondott. A nagy kérdés azonban – továbbra is úgy vélem – Orbán Viktor megítélése.
Bármennyire elkoptatott is ez a szó, a párt elnöke az üzenet, a szavazók elsősorban rajta keresztül mondanak majd véleményt az újjászerveződött Fideszről. Hetek, hónapok múltán kialakul majd egy percepció arról, hogy vajon milyenné lett ez a párt. Minden újjáalakulás hordoz reményt és veszélyeket is azoknak, akik átalakításba kezdenek. Reményt arra, hogy olyanok is felfigyelnek majd a pártra, akik eddig nem választották. Ha ők úgy fogják találni, hogy az új valójában a régi, azaz a Fidesz semmit nem változott, hogy ugyanazok és ugyanolyan módon vezetik, akiktől 2002-ben már egyszer megvonták a bizalmat, nem sok értelme volt az átalakulásnak. A változás veszélyét a stabil szavazók jelentik: ha olyannyira megváltozik a párt arculata, hogy az nekik már elfogadhatatlan, nemcsak értelme nem lesz az átalakulásnak, de akár szét is verheti a ma jelentős pozíciókkal bíró pártot.
Nem vitás, hogy a szavazók, különösen pedig a megnyerni kívánt, bizonytalan, a kormánypártoktól esetleg eltávolodó szavazók elsősorban a párt elnökén keresztül ítélik majd meg az új Szövetséget. Tudjuk, Orbán Viktor a jobboldal döntő részének megkérdőjelezhetetlen tekintélyű politikus. Kérdés azonban, hajlandó-e olyan változásra, amely lehetővé teszi, hogy azoknak is választható legyen, akik 2002-ben ellene szavazva adták voksukat a másik oldalra. S meg tudja-e ezt tenni úgy, hogy közben nem veszélyezteti a jelenlegi pozícióit a jobboldalon, hogy nem indul eróziónak az esetleg középre nyitó Fidesz.
Az alternatíva világos: a Fidesz nem tűzi ki célul az MSZP–SZDSZ táborában lévő szavazók megnyerését, hanem elsősorban a saját szavazói megtartására, a 2002-ben rá voksolók megerősítésére, mobilizálására – és persze részben visszaszerzésére – koncentrál. 2002-höz képest nem bővülni akar, csak mélyülni. Nem új szavazókat keres, hanem a régieket igyekszik még jobban megkötni. Saját szavazói hitét és elszántságát erősíti, a riválisét azonban csak rombolni akarja a kormány kemény kritikájával: nem megszerezni, csak elbizonytalanítani akarja – akár a szavazástól való távolmaradásig – a másik oldalon állókat.
Úgy látom, hogy a Fidesz választásai – akár a szervezeti átalakítás, akár a személyi döntések – inkább ebbe az irányba mutatnak. A kongreszszus nem hirdette meg a középre – akár csak a jobbközépre – nyitást, ellenben még erősebb és világosabb értéktartalommal töltötte meg a párt konzervativizmusát. Az alapító levél elvei és megfogalmazásai egy erősen elkötelezett jobboldali választót még inkább megerősítenek, ám egy bizonytalan kívülállónak kevés csatlakozási lehetőséget kínálnak. S ez akkor is igaz, ha a párt alelnökei személyükben és szavaikban is hordoznak a bizonytalanoknak célzott üzenetet.
A következő időszak dönti majd el, hogy a most elhatározott mélyülést követi-e majd bővülés, jelenleg azonban úgy látszik, hogy rövid távon ezt a stratégiát vélték megvalósíthatónak a párt döntéshozói. A kongresszus azért kiemelt jelentőségű, mert ebből a szempontból lezárta a Fidesz válságkorszakát: a döntések – szervezeti, személyi és politikai értelemben – megszülettek. Az elemzőnek nem lehet feladata, hogy egyik vagy másik megoldást helyesnek vagy rossznak minősítse, legfeljebb a lehetséges következményekről, előnyökről és hátrányokról beszélhet. Nem mondom, hogy a Fidesz reménytelen stratégiát választott, hiszen egy alacsonyabb választási részvétel esetén a szervezetileg megerősített, minden jobboldali szavazót mozgósítani tudó Fidesz akár mindkét választáson megszerezheti a győzelmet. A politika azonban nem egyszereplős játék: ha a kormányon lévők megtartják és a jobboldalhoz hasonlóan mobilizálják a szavazóikat, az új stratégia ismét csak a 2002-es eredménnyel kecsegtethet.
A szerző politológus