Fidesz: több, mint párt

A parlamenti pártok közül utolsóként kerül sor a Fidesz tisztújító kongresszusára. Az 1994-től 1998-ig tartó időszakban szétforgácsolódott jobboldalt sikeresen egyesítő párt tizenöt éves történetének újabb fontos állomásához érkezett. A politikai jobboldal integrálása után most két fontos feladat vár az informális vezetőből pártelnökké váló, Orbán Viktor – aki széles jogosítványokat kap a párton belüli reformok végrehajtásához – által vezetett pártra.
Elsőként az egyszerre posztszocialista és posztmodern, értékkonzervatív és neobarokk magyar társadalom egésze számára vonzó és elfogadható társadalomképet kell kialakítani. Második – talán sziszifuszi – feladatként pedig olyan kommunikációs csatornát kell találni, amely a természetéből eredően kritikus és liberális első nyilvánosságértelmezési monopóliumától függetlenül képes a polgári jövő képét minél több emberhez eljuttatni. Úgy tűnik tehát, hogy munka van bőven. Hatékonyságáról az első érdemi visszajelzést jövőre, az európai parlamenti választások eredményével kapjuk.

A költségvetés siralmas állapota
A kongresszusra átalakuló politikai erőtérben kerül sor. A változások most is a hosszú távú folyamatok búvópatakjainak fel-felbukkanó jelei. Érdemes odafigyelni ezekre, hiszen e jelek olvasásával könnyebben igazodunk el a politika világában. Legalább három területen látható érdemi változás.
A legfontosabb talán a gazdasági helyzet kedvezőtlen alakulása. A nyugati recesszió, a háború és a járványok begyűrűzése mellett a Medgyessy-kormány 100 napokban mért jóléti intézkedései is felelősök azért, hogy a költségvetés helyzete enyhén szólva is aggasztó. A részben mások (önkormányzatok vagy a következő kormány) kontójára tett ígéretek (a közalkalmazottak vagy a 2006-tól járó négy hetes 13. havi nyugdíj esetében) fedezetét nem ennek a kormánynak kell előteremtenie, így vélhetőleg az ily módon átpasszolt Fekete Péterért járó büntetést sem ennek a kormánynak kell vállalnia.
A költségvetés siralmas állapotára utal az is, hogy a „járni jár, csak nem jut” elv felülírja a színes választási füzetecskékben vázolt ígéreteket. A társadalmi rendszerek finanszírozásában tátongó lyukakat a költségvetés nem tudja (vagy nem is akarja) betömni. Talán ezért szeretnék – baloldali pártoktól szokatlan módon – privatizálni a kórházakat vagy magántőke bevonásával ellátni klasszikusan állami feladatokat. A gazdasági helyzet alakulása idővel kihat a választók közérzetére is. Főként a véleményformáló középosztályéra, amely a Bokros-csomag tapasztalatai alapján nem minősül „rászorulónak”, így a gyéren csordogáló támogatásokból csak a legritkább esetekben számíthat állami segítségre.

Az értelmezési monopólium megtörése
A politikai erőtér második jelentősebb változását a két nagy párt erőviszonyának egyensúlya jellemzi. Való igaz, hogy a felmérések a szocialista párt 8-20 százalék közötti előnyét mutatják. A korántsem reprezentatív erejű időközi önkormányzati választások ellenzéki részsikerei, illetve az uniós népszavazás általános érdektelenségbe fulladása azonban leértékelik az ilyen felmérések hasznavehetőségét. Az előbbre hozott választások esélye ezáltal – és a gazdasági helyzet romlásával arányosan – csökken. Bár a rendszerváltáshoz hasonlóan talán most is kényelmes lenne a szocialisták számára, hogy a csődtömeget elegánsan átadják politikai ellenfeleiknek, ám céljaik eléréséhez még vélhetőleg szükségük van a hatalom által kínált lehetőségekre. Az erőviszonyok stabilizálódása, a reformok végrehajtásához esetenként szükséges kétharmados törvények elfogadása felértékeli az ellenzéket. Ez vélhetőleg nagyobb kompromisszumkészségre bírja a mandátumok csupán 51 százalékával rendelkező kormányt.
Harmadik változásként megállapíthatjuk, hogy a baloldali kormány elveszítette a külföld véleményének kizárólagos közvetítőjének és értelmezőjének monopóliumát. Belpolitikai vitáinkban gyakran az a végső érv, hogy Moszkvában, Brüsszelben vagy Washingtonban ezt és ezt várják el tőlünk, és ha nem úgy teszünk, eljön a világvége, hét szűk esztendő köszönt ránk, vagy a kisantant országok sokadszorra megelőznek bennünket. Az uniós népszavazáson nem az „elvárt” számban jelentünk meg az urnák előtt. Afganisztánba nem katonákat, hanem orvosokat küldött a parlament. Egyértelmű nemzetközi felhatalmazás nélkül az ellenzék nem járul hozzá magyar katonák Irakba küldéséhez. Egyik esetben sem következett be – legalábbis nyilvánosan – elmarasztalás, megrovás vagy büntetés. A nemzetközi kapcsolatokban bevett mondatot idézve a nagyhatalmaknak ugyanis nem barátaik, hanem érdekeik vannak. Ha érdekük úgy kívánja, fogcsikorgatva ugyan, de majd ismét megtanulnak mosolyogni.
A politikai pártok építkezésbe kezdtek. A két kis parlamenti párt tekintetében valóban csak az európai parlamenti választások után lehet érdemi kijelentéseket tenni. Sokkal érdekesebb viszont, hogy a két néppárt közül a Fidesz hogyan használja ki a sors által táborépítésre biztosított időt.
A jobboldal előtt álló két fontos feladatként a törzsválasztókon túlnyúló jövőkép megálmodását és új közvetítési csatornák kialakítását lehet azonosítani. Az előző ciklusban körvonalazódó polgári Magyarország alulról és felülről építkezett. Alulról a minimálbér emelésével, a tanulás és a munkavállalás támogatásával. Felülről a hazai vállalkozások esélyeinek növelésével. Az élet számos területén formálódott egy olyan alternatív társadalmi és szakmai elit, amely nem az állampárti idők kapcsolati rendszerére vagy a befektetői érdekeket kiszolgáló komprádor burzsoáziára épült. Az akkori határozott kormányzati politika folytatásával a jelenlegi elit pozícióit idővel komoly kihívás érte volna. A kritika éle talán ezért sem a társadalmi mobilitás csatornáinak megnyitását, hanem az ideológiai jövőképet, illetve a megjelölt államcélok megvalósításának stílusát érte.
Úgy tűnik, hogy a Fidesz megőrizte a feltörekvő csoportok (főként a fiatalok) szimpátiáját, és gazdasági-jóléti elképzeléseivel – 1998-hoz hasonlóan – ismét nagy számban állíthat maga mögé egyébként baloldali vagy bizonytalan szavazókat. A gazdasági elképzelések körüli vita helyett gyakrabban találkozunk a Fidesz stílusát és felvállalt államcéljai megvalósításának módját érő kritikával. Csekély remény van arra, hogy ez érdemben változzék. Nem a kritikával van baj. Az értelmiség, az ellenzék és a sajtó eredendően kritikus. Ez a dolguk. A baj ott kezdődik, ha nincsenek egységes kritériumok, amelyek alapján tárgyszerű vitát lehetne folytatni. A stílus tipikusan ilyen terület. Akik számára a „stílus határozza meg a tudatot”, azoknak nem lehet eléggé kifinomultan, européerként és kecsesen viselkedni. Talán ezért javasolta Max Weber közel nyolcvan éve, hogy előbb határozzuk meg saját álláspontunkat, és csak utána formáljunk véleményt. Az érdemi politikai diskurzus esélyét csökkenti az is, hogy a pártok egymás mellett beszélnek el. A jelen szerény gazdasági és jóléti eredményeit szégyellve a baloldal visszafelé mutogat és a jobboldal stílusát kritizálja. A megoszt-egyesít ellentétpárból a baloldal a „szélsőjobbos utcai politizálást folytató jobboldalt” láttatja a megosztó, míg önmagát az egyesítő szerepkörben. A Fidesz jó érzékkel bújik ki a számára eleve kudarcot ígérő stílusvitából, és kommunikációjában főként az embereket valóban foglalkoztató témákra összpontosít. Az elbocsátásokra vagy iskolabezárásokra. Talán ezért erősít a kormány éppen a fiatalok, 40 év felettiek stb. gondjait – eddig csak ígéretekkel – vállaló új miniszterek kinevezésével.
Az valóban csak a magyar viszonyok között értelmezhető, hogy a szocialistákból és szabad demokratákból álló baloldali kormányok klasszikusan jobboldali gazdaságpolitikát, míg a jobboldal hagyományos értelemben vett baloldali szociálpolitikát folytat. Kérdés, hogy csupán a forintosítható ígéretekkel és intézkedésekkel hosszú távon életképes lehet-e egy párt? Főként, ha a Fideszhez hasonlóan jobboldali értékek alapján politizál. Vélhetőleg nem.

A szervezeti átalakítás mikéntje
Ezért kell a Fidesz új vezetésének megtalálnia azt az ideológiai jövőképet, amely kellően nyitott és „light” ahhoz, hogy a törzsválasztók körén túl is választható legyen. Másfelől számos olyan fórumot kell találniuk, ahol ezekről a nyomasztó stíluskritikától mentesen lehet beszélgetni. Ezek a fórumok a szabadság kis körei. Azok a polgárok lehetnek ebben segítségükre, akik a mindennapok vitáiban vállalják a jobboldal pozícióit. Ha kell kritikusan, de merik vállalni véleményüket. Ma ez még nincs így. Talán ezért is lépett be számos olyan közéleti ember a formálódó szövetségbe, akik tavaly a Kossuth téren még csak jelenlétükkel tüntettek. Ha sokan vállalnak szerepet, nagyobb eséllyel találnak rátermett jelölteket is.
A tartalmi kérdések eldöntésénél egyszerűbb a szervezeti átalakítás mikéntje. A szakmai alapon szerveződő tagozatok és a választókerületi pártstruktúra által adott a személyi és intézményi keret, a Hajrá, Magyarország! mozgalom által biztosított a társadalmi beágyazódás. A kiindulási helyzet tehát egyáltalán nem tekinthető rossznak. A siker persze egyáltalán nem garantált, ám a mostani átalakításokkal könnyebben elérhető, valószínűbb.
A szerző politológus