A családi ezüst sorsa

Budapest, 1945. február. Az egyik romos házból füst száll fel. Egy ápolt kezű úriember felaprította egyik értékes szekrényét, hogy nagy lakása használható állapotban maradt szobájában befűtsön a családjának. A ház előtt konyhakéssel a kezében elcsúfított külsejű úriasszony szaladgál, akit egész életében cselédek szolgáltak ki, s most lótetemet keres, hogy egy szelet húst nyiszáljon belőle szeretteinek. A képzeletbeli moziban néhány héttel később zsúfolt vonatot látunk. Hátizsákos batyuzó kapaszkodik fel a kocsi tetejére, noha egy évvel korábban még hordárral vitette drága bőröndjét a balatoni állomáson. Most egy ismeretlen faluba igyekszik, ahol, úgy hallotta, értékeit élelmiszerre cserélheti. A gazda az ágyneműért rozslisztet, a belvárosi szabónál készült öltönyért zsírt, a feleség bundájáért burgonyát ad, a gyémánttal díszített arany karkötőért semmit. Ezt majd a fővárosi zugékszerész cseréli be sóra.
Tizenhét évvel később kisfiú kérdezi kedves rokonától: mennyit érhetne a családi ezüst. A sokat tapasztalt férfi nevetve nyugtatja meg: 1962-ben nincs kereslet ilyesmire, legfeljebb a Bizományi Áruház venné meg, ő azonban, szerencsére, kisebb részletekben még az ostrom után élelmiszerre cserélte, így a kitelepítéskor ezt nem vihették el. A fiú hamarosan megismeri az említett BÁV üzletpolitikáját: a festményért, amelynek áráért ma két öröklakást vehetne, annyi pénzt kap, amiből kitelik az OTP-részlethez kötelező befizetés negyede, azaz a vételár öt százaléka. Ennyit vesztett? Vagy nyert egy jó lakást, aminek utolsó törlesztési részleteit harminc év múlva könnyű volt kifizetni? Noha sajnálja a képet, nyertesnek tartja magát. Legfeljebb szűkebb családja szokott néha azon élcelődni, hogyan lehetett jóban híres festőkkel, ha egyetlen művüket sem vette meg, noha mindig azt mondogatja, olcsón adták volna. Nehéz elképzelni, de akkori fizetése arra sem volt elég, hogy a hónap végén a kenyérhez zsírt is vegyen. Mindez persze történelem, amit mások másként éltek át. Azt viszont minden józan eszű ember tudja, ha valamit el kell adnia, soha nem kapja meg azt az árat, amit azért fizet, amit venni akar.
Történelem az is, milyen állapotban volt az ország 1989-ben. Hiteles források is rendelkezésünkre állnak: a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. A gazdaság csődjét bizonyára sok más helyen, sokan mások is megvitatták, többféle véleményt, megoldási javaslatot is kidolgoztak, de azért olvassuk el végre az illetékes személy akkori helyzetképét. Eszerint „a gazdaság állapota olyan, amelyik (sic!) nem tűr halasztást. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy a külföldi finanszírozás megoldható lenne akkor, ha júniusig halasztjuk a választást. A devizatartalékok lesújtóan alacsony színvonalon vannak. Ezek tulajdonképpen azon a határon mozognak, ami már a biztonságunkat veszélyezteti, súlyosan veszélyezteti. Van egy várakozás a külföld részéről. Nehéz lehetőséget kapni, hitellehetőséget kapni külföldön. Úgy gondolom, rendkívüli mértékben megnövelheti a problémáinkat, ha fizetőképtelenséget kell bejelenteni külföldön.” A magyar nyelvet ismerő olvasó nyilván már rájött, hogy Medgyessy Pétert idéztem. Érdekessége az említett két vaskos kötetnek, hogy a KB tanácskozásain a gazdaság ismert állapotára kevés szót vesztegettek, mindenki tudta, hogy a miniszterelnök-helyettes nem az ördögöt festette a falra, s hogy az 1990-es költségvetés „népszerűtlen” (Medgyessy Péter) kell hogy legyen. A következő beszélő azzal kezdte, hogy nem „a most vitatott fő kérdéshez” szeretne hozzászólni, s a többiek is gondosan kerülték e témát. Főleg két dologgal foglalkoztak: hatalmuk átmenthetőségével és a pártvagyonnal. Medgyessy persze nem az MDF ügynökeként sürgette a választások kiírását, de tudta, hogy a működőképességhez nélkülözhetetlen kölcsönök folyósítói biztonságban akarják tudni a pénzüket. Ha itt arra gondol valaki, hogy a megnyert háború árát a vesztesekkel fizettették meg, akkor igaza van. Ezzel együtt látnunk kell, amit akkor minden érintett tudott, hogy a nyugati piacokon bizony nem mutatkozott érdeklődés a drágán kínált füstokádó Ikarusok és más elavult termékeink iránt. Pedig jórészt a korszerűtlen gyárak biztosították a foglalkoztatást. Aztán termékeik eladhatatlansága miatt zárták sorra be, szűntek meg a munkahelyek, amiből a munkanélküliség következett.
Politikai okból foglalkozott az MSZMP KB hoszszasabban a már akkor tönkrement mezőgazdasággal is. A párt és állam vezetői jól tudták, hogy a válságos állapotban lévő magyar vidéken kicsi a támogatottságuk. Az újabban visszakívánt állapotokról az egyik ülésen sokan beszéltek, s az elhangzottakat Iványi Pál (a KB gazdaságpolitikai titkára) így foglalta össze: „Szinte valamennyi vélemény foglalkozott az ágazat gazdasági helyzetével és az üzemek egyre nagyobb hányadának ellehetetlenülésével.” Mert „az agrárágazat jövedelempozícióinak megrendülése és az ebből eredő feszültségek felhalmozódása, akuttá” vált. Közben az ekkor még törvényileg védett „nagyüzemek jövőjéért” aggódott, noha megszüntetésükre senki nem gondolt. De be kellett látni: az „adatok azt bizonyítják, hogy mind a mezőgazdaságban, mind az élelmiszeriparban a korábban is nyomott jövedelmi helyzet a ’80-as évtized második felében fokozatosan romlott. Az 1988. évi nyereségtömeg összege folyó áron még eléri az 1980-as évét, de reálértéke annak már csak a felét teszi ki. Különösen súlyos a helyzet az élelmet adó alapanyagok termelésében. Jól érzékelteti a helyzetet a búza jövedelmezőségének alakulása, melynek költségarányos nyeresége tíz éve még 25-30 százalékos volt, 1987-re ez 3 százalékra csökkent.” Világosan meghatározta a bajok okát is: „Általános tőkeszegénység. Elavult technika.” Mit lehetett itt még tönkretenni? Az már csak hab a tortán, hogy a „szétvert” mezőgazdaság túltermelési gondokkal küzd. Tegnap a sertéshús eladhatatlanságáról tudósítottak, ma a tejfölösleg miatt panaszkodnak, de volt már búzaégetés is.
A vasút oly mértékben ráfizetéses, hogy senki nem akarja megvenni. A Magyar Államvasutak létezik, s arról nevezetes, hogy miközben nincs pénze a kocsik takaríttatására, százmilliókat fizet ki a szakszervezeti vezéreknek. Az állam kiváló tulajdonosi gondosságára példa a Dunaferr is, különösen az Acél 2000 időszakában, amikor a vezetők milliárdokat fizettek önmaguknak. A paksi atomerőmű ugyancsak állami tulajdonban van, s vezetőinek szakértelme éppen most kerül milliárdokba az adózóknak. S egyelőre csak reménykedhetünk, hogy ennyivel megússzuk. A jelenlegi kormány által kinevezett vezetők többsége – Petőfi szavaival – „gondatlan, rossz gazda”. Amiből nem következik, hogy e cégek magánosítását ajánlanám. A maga idejében is tudtuk, hogy a cukor- és növényolajgyárak vevője a piacra, és nem az üzemekre pályázott. Akkor úgy hírlett, a már Medgyessy Péter által aggódva említett államcsőd elkerülésére olyasmit kellett eladni, ami azonnali bevételt hozott.
A rendszerváltoztatás rengeteg előre nem várt gonddal és következménnyel, sok hibával, téves döntéssel, zsákutcával, súlyos ráfizetéssel járt. Ebből egyet s mást el lehetett volna kerülni, ha Antall József megválasztása után kimondatja az Országgyűléssel, hogy Magyarországnak 1944. március 17. óta nem volt független kormánya. A náci, majd szovjet megszállás alatt hozott minden intézkedés törvénytelen. Beleértve a földosztást és az államosítást. Csak éppen ekkor még itt voltak a Vörös Hadsereg egységei, a földosztás törvénytelenségét igen kevesen fogadták volna el, az államosított vagyon már nem volt meg, a visszavonuló MSZMP pedig ütőképes fegyveres erővel rendelkezett. Ráadásul a kölcsönök folyósítói készek voltak a nemzetközi politika minden eszközével megvédeni érdekeit. Mivel a titkosrendőrség ügynökei az utolsó pillanatig működtek, gondosan vigyáztak, hogy Antall József körül korábban ne alakulhasson ki olyan szakértő csapat, amelynek tagjai képesek lehettek volna jobban vezetni a belülről nem ismert államigazgatást, s levezényelni az addig világszerte példátlan magánosítást. A miniszterelnök arra kényszerült, hogy onnan toborozzon új vezetőket, ahonnan tud. Választott jól és rosszul is. Kiváló képességei ellenére sem volt tévedhetetlen.
Szívesen olvasnék bizonyítékokra épülő tényfeltáró írásokat az MDF-kormányok által rosszul kiválasztottak közül azokról, akik visszaéltek a hatalmukkal, akik megszegték az írott vagy erkölcsi törvényeket. Szívesen látnám, ha az ily módon szerzett vagyonok urait lelepleznék, és bíróság elé állítanák. Akkor is, ha így sem lehetne további rengeteg munka, kiemelkedő teljesítmény és hozzáértés nélkül jómódú és jól működő országgá változtatni szegény hazámat. Sok családban élnek különös mesék az ősök által elvesztett-elvesztegetett vagyonokról. Ezek többsége azonban soha nem létezett máshol, csak az álmokban. Vannak jó és rossz álmok, s történelmünk inkább az utóbbira hasonlít. Legalább ébren ne hamisítsuk meg.