A jogállam próbatétele

Mindig tudtuk, hogy az ország jelenlegi vezetői más értékrend szerint élnek és gondolkodnak, mint az ország többsége. Ha csupán felfogásbeli különbségekről volna szó, ettől még az ország rendje nyugodtan fennállhatna, ám ez esetben nagyobb a tét: a szocialista kormányzást akkora botrányok sorozata kíséri, hogy immáron a jogállamiság kérdőjeleződik meg sokakban, itthon is, külhonban is.
Amikor rendszerváltoztató szándékkal gyökeres változásokat kívánnak véghezvinni egy országban, igen fontos lenne alapvető kérdéseket definiálni, méghozzá úgy, hogy a két oldal leül a tárgyalóasztalhoz, és ezeket sorra megvitatja, majd demokratikusan (értsd: a nép akaratának megfelelően) megegyezik, azaz konszenzusra jut az alapfogalmakról, és azoknak gyakorlati politikai alkalmazásáról. Teheti ezt nyilvános vitákon, illetve részben zárt tárgyalássorozatokon, ám azok eredményeit mindenképpen közzétéve, teheti titkos vagy nyílt szavazással, vagy népszavazással, a lényeg egy: a népet és annak akaratát mindkét fél mindig, minden körülményben köteles tiszteletben tartani, és a szerint eljárni a későbbiekben.
A jogállamiság rendje megköveteli azt is, hogy annak intézményeit szabadon és függetlenül hagyják működni, a közjogi méltóságokat nem igyekeznek politikai nyomás alatt tartani vagy befolyásolni (bántalmazni főleg nem szabad), valamint hogy a független bíróságok döntéseit tiszteletben tartják. Ez különösen vonatkozik azokra, akiknek elsősorban példát illik mutatniuk, azaz a politikai elit képviselőire. Ha az ő köreikben baj van, nincs fegyelem, akkor elszabadul a pokol: a kisember rájuk hivatkozva szegi meg a törvényeket. Ha korrupt a vezetés, akkor annál többet enged meg magának a köznép is, mondván, ha nekik szabad, akkor nincs erkölcsi alapjuk másokkal szemben szigorúan fellépni, magas mércét állítani.
A baloldali sajtó, amelynek népképviseleti aránya, azaz tömegbázisa az utcai demonstrációk idején mutatkozik meg – néhány elszánt és harcias médiaszemélyiség, plusz féltucatnyi szélsőbalos politikus és maximum százfős, rendszeresen behívott provokátorcsoport –, szemben a jobboldal valódi tömegdemonstrációival, amelyeket alig-alig kell szervezni, mert önkéntes alapon működnek, igen érzékenyen vette azokat a külföldről jövő kritikákat, amelyekkel a baloldali magyar kormányzást immáron egyre többször illetik. Folyamatosan rágalmazza a volt kormányfőt, hogy szándékosan lejáratni igyekszik Magyarországot a saját politikai céljaiért, nem mellékesen mindezt elsősorban azért (is), hogy elterelje a figyelmet az egyre sűrűsödő kormányzati botrányokról, valamint a paksi erőmű rendellenességeivel kapcsolatos tehetetlenségéről.
Nos, ha a felfogásbeli különbségekre egy pillanatra visszatekintünk, be kell látnunk, hogy egy jogállamban ezen botrányoknak már egyike miatt is le kellett volna mondania egy felelős kormánynak, nemhogy ilyen sorozat esetén. A jogállamiság legfőbb ismérve ugyanis az, hogy a politikai elit ép morális érzékkel bír, s nem szükséges heteken, hónapokon át a nagy nyilvánosság előtt felhívni a figyelmét arra, mennyire rosszul végzi a dolgát, tehát vonja le a konzekvenciákat, és távozzék posztjáról, ne rombolja tovább a közerkölcsöket, s ne provokálja tovább a közvélekedést, azaz tartsa tiszteletben a népfelséget, amely őt rangjára emelte (emelte?).
Mivel nem azonos értékrend szerint szemléljük az élet dolgait, néhány alapfogalmat illik tisztázni, mielőtt a méretes útilaput kiosztjuk a magas rangra immáron méltatlanná vált köztisztviselőknek. Nos, elsősorban: egy közjogi méltóság nem hazudik, a nagy nyilvánosság előtt különösen nem. Ha mégis megtenné, és még mindig nem mondta meg neki senki sem, hogy ezt nem illett tennie, akkor nem ildomos tovább bizonygatnia immáron kétségbe vont „igazát”, azaz nem illik tovább lódítania. Nem illik lopni, panamázni, állami pénzeket magáncélokra fordítani, nem illik politikailag vagy tettleg terrorizálni másokat, lett légyen az kisember vagy politikus, közjogi méltóság, azaz nem illik titkosszolgálati módszereket bevetni olyan területen, amely abszolút civil szférának tekintendő. Nem illik lehallgatni mások telefonbeszélgetéseit, nem illik ellenőrizni a magánlevelezéseket és semmilyen módon nem illik kényelmetlenség vagy üldözöttség érzését kelteni az emberekben, akiket egyébiránt nem illik alattvalóknak tekinteni, hanem ellenkezőleg, azon tiszteletreméltó állampolgároknak, akiknek szavazataira máskor is szükségük lesz, és azon dolgozóknak, akiknek munkája előteremti a kiválasztottak luxusigényeinek kielégítésére szolgáló, nem csekély pénzösszegeket (is). Nem illik magas vezetői posztokra arra méltatlanokat, képzetleneket ültetni, mert előbb-utóbb kiderül, hogy alkalmatlanok, és akkor nemcsak párttársai égnek le, hanem esetleg az egész ország. Nem illik diplomáciai szolgálatra küldeni olyanokat, akik az őket komoly üzleti és anyagi előnyökhöz juttató népet lejáratják, azaz a nép érdeke ellenére munkálkodnak. Magyarán szólva: a diplomatáknak illik pozitív reklámtevékenységet kifejteniük, míg külhonban szolgálják hazánk érdekeit, s nem idegen titkosszolgálatok malmára hajtaniuk a vizet.
A nagy nyilvánossághoz visszatérve pedig meg kell állapítanunk, hogy nagyon nem illik megnyirbálni a sajtószabadságot, a szólás- és gyülekezési szabadságot, tehát mindazon jogokat, amelyek bármely jogállamban megilletnek bármely állampolgárt, lett légyen az adófizető polgár vagy nincstelen szegény, avagy már nem aktív korú nyugdíjas.
A fentieket egy jogállamban természetesen meg sem kellene említeni, merthogy ott azok olyan természetesek, mint nálunk a ma már semmiségekért is kijáró gumibotozás, fogva tartás, perbefogás, testüregmotozás. Ám mégis szükséges írni róluk, mert enélkül akként dokumentálná magát a kor és a „mértékadó értelmiség”, mintha itt csak az létezne, amiről ők írnak. Igen fontos az írástudók felelőssége, és ennek jegyében most ki kell jelenteni: Orbán Viktor nem szorul arra, hogy a szocialista kormányzást külföldön lejárassa, merthogy ők folyamatosan lejáratják magukat a fentiekben felsoroltak tiszteletben nem tartásával, azaz a jogállamiság sértegetésével, a népfelség figyelmen kívül hagyásával – itthon is és külföldön is. Akik nem tudnák, mert rövid az emlékezetük, azokat figyelmeztetni kell arra, hogy minden mandátum lejár egyszer, és akkor el kell számolni a kapott tálentumokkal – itt, a földön is, és azon túl is. Azoknak is, akik most ebben – elvakult, földies szemléletük folytán – nem hisznek.
Akik pedig ezek után is szívesen járatják le magukat antidemokratikus intézkedéseikkel és intézményrendszerükkel, azok magukra vessenek, ha a nép megelégelvén viselt dolgaikat, egy heves mozdulattal megszabadul tőlük.

A szerző szerkesztő, újságíró