Mostanában valami hasonló történik az Oktatási Minisztérium háza táján. Bár a módszerek kétségkívül sokat finomodtak a két évtized alatt. Nézzük sorjában, mi zajlott az utóbbi egy évben az oktatásügyben. Tavaly szeptemberben megemelték a pedagógusi fizetéseket. Régi bűnök jóvátételének első lépése. Folytatásról nem esik szó. És ezzel vége is a kormányzati jó cselekedeteknek.
Eltörölték a kerettantervek kötelező érvényét, mondván, hogy azok megfosztották az iskolákat a szakmai szabadságuktól. Arról már nem nyilatkozgattak a minisztériumi vezetők, hogy felmérések szerint a kötelező jelleg megszűnte után iskoláink 94 százaléka továbbra is a kerettanterveket tekinti iránytűnek. Mint ahogyan azt is agyonhallgatták, hogy ha a kerettanterv maga nem is kötelező, az abban foglalt követelmények továbbra is teljesítendők maradtak.
Novemberben napvilágot látott az új drogtörvény. Értelmiségiek, a közvélemény, szülők és tanáraink ezrei tiltakoztak ellene, és kérték, ne legyen elnéző a jogalkotó a gyilkos szer terjesztőivel (finomabban szólva: átadóival) szemben. Mindhiába. Kimondatik, hogy a gonosz tanárok csak büntetni tudnak, és egyébként is szégyelljék magukat, amiért nem átallanak a rossz irányba kacsingató gyerek szüleinek szólni, de most aztán megérkezett a liberális mentőangyal, aki majd megmenti a tanárok karmaiból a megtévedt fiatalt. A parlament kormánypárti többsége – a nevelésért felelős miniszter őszinte lelkesedésétől kísérve, valamint az Országos Köznevelési Tanács tagjai többségének sajnálatos támogatását élvezve – megszavazta a drogtörvényt. Ekkor már sokan éreztük, hogy baj van.
Az új év első heteiben azután napvilágot látott a módosított közoktatási törvénytervezet. Nem tudni, kik készítették. Azt sem, hogy az oktatásügy állapotának milyen elemzése, az iskolák világának szereplőivel folytatott miféle párbeszéd, milyen szakmai közvélemény-kutatás, közmegegyezést kereső szándék előzte meg a nem jelentéktelen változásokat. Ismereteink szerint semmilyen. Csak azt hallhattuk, hogy a gyermekeink túlterheltek. Bizonyára így van, ha a miniszter állítja, hiába mondják ennek ellenkezőjét szülők és tanárok ezrei. Meg hogy a pedagógusok elveszik a fiatalok szabad idejét a hét végi házi feladatokkal. Meg hogy arra is képesek, hogy eléggé el nem ítélhető módon elvárják: a gyerekek tanuljanak, és aki nem tudja a minimális követelményeket teljesíteni, azzal megismételtetik a tanévet. A tervezet ellen egységes volt a tiltakozás. A közvélemény, a szakemberek és a szakmai szervezetek sorban fogalmazták meg az ellenvéleményüket. Hiába. A törvény népszerűsítésére (ahogyan korszerűen mondják: kommunikálására) öszszehívtak több száz fórumot szerte az országban. Ezeken a tárca vezetői rendre elmondták, hogy milyen nagyszerű változásokat hoz majd a módosított törvény, és hogy ez miért lesz jó nekünk. A több száz fős hallgatóság – pedagógusok, igazgatók – csak ámultak. Mire elkezdték volna a véleményüket mondani, a minisztériumi vezetők már továbbrobogtak a következő fórumra. Az OM e-mail címére özönlöttek az észrevételek. Magam tucatnyi pedagógussal beszéltem, aki hiába várta a választ. Így történt meg a törvény szakmai egyeztetése. A törvényszöveg lényegében véve eredeti formájában fekszik a képviselők asztalán, és úgy tűnik, nem kerülheti el a többség igenlő szavazatát. (Az Országos Köznevelési Tanács tagjainak többsége ezúttal is asszisztál a kormányzati szándékhoz.)
Aztán itt van az érettségi ügye. Az emelt szintű érettségire nem tartott igényt az a felsőoktatás, amelynek érdekeire hivatkozva be kívánják vezetni. Ellene volt a legtöbb középiskola. Ezt már az Országos Köznevelési Tanács többsége sem támogatta. Mindegy. A kérdés eldőlt: lesz kétszintű érettségi 2005-ben. A szakmában senki sem érti, hogy miért. Annál kevésbé, mert – időközben kiderült – mindössze három-négy évig lesz hatályban, utána egy egészen másfajta érettségi örömei jönnek.
Az egy év történetének java azonban csak ezután kezdődik. A költségvetési törvény jelentős mértékben, 10 százalékkal csökkenti az iskolákban a kötelező tanulásra fordítható időt. A hivatalos indok megint csak a gyerekek túlterhelése. A valódi ok: a 10 százalékkal kevesebb idő kevesebb pénzébe fog kerülni az államkasszának. Szenvedélyesen tiltakozik mindenki (az Országos Köznevelési Tanács is), ezúttal sem ér el semmit. Azazhogy mégis: 10 százalékkal csökkentik a tananyag mennyiségét is. S ami ezután történik, az már a jogszabály alkotóinak szakmai hozzá nem értéséről vagy mérhetetlen cinizmusáról árulkodik. Az óraszám- és tananyagcsökkentés ugyanis azzal jár együtt, hogy az iskoláknak újra kell gondolniuk, hogy miből mennyit faragjanak le. És ha végiggondolták, megtervezték, azt le is kellene írniuk. Mégpedig a helyi tantervükben. Így nevezik azt a pedagógiai dokumentumot, amely – az iskolai műveltség foglalataként – rendelkezik a tartalom és az idő felett, globálisan megtervezve a tanítás–tanulás folyamatát. Mint ahogy tervrajz a házépítést. Az országos tanári karnak azonban már elege van a tantervírásból. A közoktatás-politika forgandósága következtében öt év alatt harmadszor kellene nekiveselkedniük a nem csekély munkának, ami megint elvinné a nyarukat. Mi több, már tudni lehet, hogy egy év múlva újabb tantervi reform születik, s akkor megint mindent elölről lehet majd kezdeni. A miniszter tehát nem mer nyíltan vállalni ilyen népszerűtlen intézkedést. Mit tesz hát? Rendeletbe foglalja, hogy „az iskolák az óraszámcsökkentést (…) a helyi tanterv érdemi felülvizsgálata nélkül (…) hajtják végre”. Ez a paragrafus a szakmaiság lábbal tiprása. Azt üzeni, hogy a tanterv, amely körül több mint egy évtizede heves csaták dúlnak, nem is fontos. Hogy mindegy, mit tartalmaz, tanítsunk csak úgy, ahogy a kedvünk tartja. A miniszter ezzel a jogszabállyal szakmai dilettantizmusra buzdítja a tanárokat, akikről másfelől rendre elmarasztaló véleményeket fogalmaz meg, és minden nyilatkozatával azt sugallja, hogy alkalmatlanok.
Az utóbbi hónapokban akárhány pedagógusközösségben megfordultam, keserűség, tehetetlen méreg vagy éppen fásult közöny áradt felém a kollégák részéről. Mit lehetne tenni – kérdezték –, hogy ne néhány valóságtól elrugaszkodott kutató vagy gyermekmentő pózban tetszelgő politikus irreális elgondolása végrehajtóinak tekintsenek bennünket? Vajon el kell-e tűrnünk, és meddig tűrjük még, hogy így kezeljenek minket?
És ekkor megtörténik a csoda. Összefog hét jelentős pedagógusszervezet. Olyanok, amelyeknek vezetőit többnyire nem a jelenlegi kormány ellenzékeként tartjuk számon. Az akció tehát nem tekinthető politikai indíttatásúnak. Május 27-én közös nyilatkozatot adnak ki, amelyben kikérik maguknak a Oktatási Minisztérium számos lépését. Elmondják, hogy nem a változásoktól, hanem a stabilitás és a kiszámíthatóság háttérbe szorulásától, a körültekintő egyeztetések és hatásvizsgálatok nélküli döntésektől féltik az oktatásügyet. Megállapítják, hogy a közoktatási törvénymódosítás kevéssé szolgálja a kiszámíthatóságot és a biztonságot, ami a gyermekek elementáris érdeke volna. Elfogadhatatlannak tartják a kormányzati kommunikáció azon üzenetét, amely szerint a pedagógusok jelentős része alkalmatlan szakmai feladatai ellátására. Tiltakoznak az óraszámok csökkentése ellen. A valós helyzet kritikus elemzésén alapuló, kormányzati ciklusokon átnyúló, a problémákat valóban orvosolni képes oktatásügyi program kidolgozásáért emelnek szót.
A tárca másnap közleményt ad ki, amelyben sorra visszautasítja az őt ért vádakat. Az OM sajtóirodájának közleménye önmagáért beszél. A törvénymódosítást – ellentétben a kifogásokkal – soha nem látott egyeztetések előzték meg, jelenti ki. És a hét szervezet állításait gyenge érvekkel, féligazságokkal és elhallgatásokkal próbálja cáfolni.
A történelem utólag persze majd igazságot szolgáltat. Addig azonban félő, hogy a törvénymódosítást megszavazza a parlament. Ahogy átment a drog- és a költségvetési törvény is. Az iskola és a pedagógus azonban sok mindent kibír. Ha kell, csendesen ellenáll. És kivárja, amíg jobb idők jönnek a nevelésre.
A szerző egyetemi docens, közoktatási szakértő
origo.hu
Tragédiával végződött a Székely Vágta döntője
