A polgárosodás ügye kormányváltást igényel

A trianoni évforduló napján bejelentett megszorító intézkedések árnyékában szinte elsikkadt az a hír, miszerint a kormány változásokat tervez a személyi jövedelemadó rendszerében. Első hallásra kedvezőnek tűnnek a módosítások: az adókulcsok csökkennek, a sávhatárok emelkednek. Utóbbi lépés megalapozottsága nehezen lenne megkérdőjelezhető: európai viszonylatban is ritka, hogy már az átlagos jövedelemnél belép a legmagasabb adókulcs. Az adókulcsok csökkentése viszont olyan populista húzás, amelyet legkevésbé egy magát szociáldemokratának nevező párt kormánya tehetne meg. A progresszív adózás ugyanis (a relatívan magas, a jövedelmekhez képest arányaiban is növekvő elvonással) a jóléti társadalmak, a szociális piacgazdaság alapját hivatott megteremteni. A jövedelmekkel együtt növekvő adókulcsoknak olyan kiegyenlítő hatásuk van, ami nélkül a társadalmak – szinte az egész világra érvényes megfigyelésként – a „nyolcvan-húszas” szabály szerint tagozódnának. A magára hagyott és a szociális szempontokra érzéketlen piacgazdaságokban a lakosság nyolcvan százaléka birtokolja a jövedelmek húsz százalékát, a maradék négyötöd pedig az egyötödét. Az ilyen társadalmakban a középosztály vékony és sebezhető, a gazdag és szegény rétegek között szakadéknyi a különbség.
Ezzel a jövedelemeloszlási gyakorlattal kívántak szakítani a skandináv és nyugat-európai jóléti társadalmak a progresszív adózással, aminek eredménye a kétharmados társadalom lett. Ebben a modellben a társadalom mintegy kétharmada tartozik a széles értelemben vett középosztályhoz, mintegy tizede a kifejezetten gazdagok közé, ugyanakkor a szegénység sem jelent elviselhetetlen nélkülözést. Minden olyan lépés, ami a progresszivitást csökkenti, vagyis mérsékli és egymáshoz közelíti a kulcsokat, a kétharmados társadalom céljának feladását jelenti. Kedvező hatása egyedül a leggazdagabbak számára van. Ők ugyanis azok, akik a közösen működtetett állami szolgáltatásokhoz (oktatás, egészségügy, honvédelem, közbiztonság, környezetvédelem) nagyobb mértékben járulnak hozzá, mint amennyit azokból felhasználnak – részben azért, mert ők veszik igénybe az alternatív megoldást jelentő magánszolgáltatások (magániskola, magánkórház, őrző-védő szolgálatok) nagy részét. Ők tehát kevesebbel járulnak ezentúl hozzá a közintézmények működéséhez, anélkül, hogy ennek káros mellékhatását érzékelnék. A – jövedelmi helyzetét tekintve – középrétegek első megközelítésben szintén jobban járnak, hiszen csökken az adóelvonásuk. Ők azonban már igencsak meg fogják szenvedni az oktatás, az egészségügy és a rendfenntartás elszegényítését, mivel nem rendelkeznek annyi jövedelemmel, hogy ezeket a szolgáltatásokat a piacról szerezzék be. Ugyanez fokozottan igaz a legszegényebbekre is. Vagyis összesített hatását tekintve az adókulcsok csökkentése (ameny-nyiben jövedelemnek tekintjük az igénybe vett közösségi szolgáltatásokat, mint például az ingyenes közoktatást és egészségügyet is) rejtett jövedelemátcsoportosítást jelent a középrétegektől a leggazdagabbak felé, miközben a szegények helyzete lényegesen nem változik.
Mindezt attól a kormánytól kapjuk, amelynek pártjai és szakértői előszeretettel vádolták az Orbán-kormány társadalompolitikáját „perverz újraelosztással”, mondván, hogy a gazdagokat támogatja. Pedig ezek a „gazdagok” csupán a középrétegek képviselői voltak – a családi adókedvezményeket például tízből kilenc család részben, hét pedig teljes egészében igénybe tudta venni. Ennyi „gazdag” ember nincs Magyarországon. Ezzel szemben a Medgyessy-kormány első intézkedései között tette adómentessé a tőzsdei spekulációt, fagyasztotta be a minimálbéreket, most pedig a valóban gazdagok javára változtatja az adórendszert. Ez lenne a szociáldemokrata alternatíva?
Az adócsökkentésnek lett volna középosztálybarát megoldása is: a sávok jelentős szélesítése, a kulcsok változatlanul hagyása mellett. Vagyis a leggazdagabbak fizessenek nyugodtan negyvenszázaléknyi adót, de toljuk följebb azt a határt, amitől kezdve valakit gazdagnak tekintünk. Ez esetben a közepes jövedelműek széles rétegének csökkent volna az adóterhelése, mérsékelve a jövedelmi különbséget köztük és a leggazdagabbak között. Mindez – kiegészülve a családi adókedvezmények további növelésével – a polgárosodás folyamatát erősítette volna.
Ehelyett ismét bebizonyosodott, hogy az MSZP – miközben mást hirdet, mint amit megvalósít – valójában kétarcú szociálpolitikát folytat. A maga valójában a leggazdagabbak érdekeit képviseli, miközben a legszegényebbek számára is gondoskodik valamennyi alamizsnáról. Ebben a modellben a középosztálynak – a polgároknak – csupán fejős-tehénként van helye. Akár megszorítás van napirenden, akár osztogatás, a költségeket mindig a középosztállyal fizettetik meg. Azzal a középosz-tállyal, amelyik hosszú elnyomás, majd bátortalan újraéledés után éppen a polgári kormány idején kezdett megerősödni mind egzisztenciálisan, mind öntudatában. Az erős polgárság azonban mindig is útjában állt a baloldali kormányoknak. A „nemzeti közép” az ő szájukból épp olyan hiteltelenül hangzik, mint elődeiktől a „népi demokrácia”. A polgárosodásellenesség nem tekinthető a mai kormányzati politika kellemetlen mellékhatásának: a szocialistáknak stratégiailag sem érdekük a középosztály erősödése, mivel ez a folyamat szavazóbázisuk apadásával jár.
A polgári kormány ezzel szemben azt valósította meg, amit hirdetett: a középosztály erősítését. Ezért részesítette előnyben a családi adókedvezményeket és a gyedet a családi pótlékkal és a gyessel szemben, ezért támogatta a hazai vállalkozásokat és gazdákat, ezért segítette az otthonteremtést. És ami legalább ennyire fontos: ezért bátorította az egészséges nemzeti öntudat erősödését. Nemzeti büszkeség nélkül ugyanis polgárosodás sincs. Mint ahogy nincs nemzeti felemelkedés demográfiai fordulat nélkül sem. Csupa olyan cél, ami a nemzetköziséget képviselő baloldal számára vállalhatatlan és elfogadhatatlan, adott esetben üldözendő törekvés. A Medgyessy-kormány e tekintetben hű saját hazai, Károlyitól Kádárig húzódó baloldali hagyományaihoz.
A polgárosodás kormányváltást igényel.

A szerző közgazdász