Amikor a bal lator diktál

Descartes gondolata, a Cogito ergo sum magyar viszonylatban így hangozhatna: Doleo, ergo sum, Fájok, tehát vagyok. A nemes fájdalom érzése. A megbántott, a megnyomorított és megszégyenített ember hitvallása. Ha pedig jól megy sorsunk, álszenteskedő szerénységgel máris baljóslatúan vesztünkről beszélünk. Hamvas Béla mint hűséges keresztény tudta, csak egyetlenegy út lehetséges: az evangéliumi kereszténység hozhat megoldást bajainkra. Nem állhat fenn egy olyan ország, világ, ahol a hiteles lét és a modern világ között ellentmondás feszül. Ellentmondásokra, hazugságokra, kishitűségre nem lehet új évezredet építeni. Megijedtünk a kihívástól. Azt gondoltuk, a Haza a magasban égből lehulló manna lesz. Valakik majd munkájuk, tehetségük, karizmájuk, bölcsességük által megszerzik nekünk. Nem így történt. Nem lehet bebiztosítani a jövőt. Már tudjuk, a hazát ott a magasban is és itt a földön is szeretni kell. Egyéni érdekeinket, szellemi, lelki, testi, anyagi erőforrásainkat latba vetve olyan lehetséges és járható utat kell keresnünk, amely nem a zsiványoké, ahogyan Tamási Áron fogalmaz, hanem a jövendőé.
Hamvas Béla mai szemmel nézve határon túli státusmagyar, aki annyit kap a nemzet egészéből, amennyit hatalmaskodók jónak látnak. Ha a nemzet egészéből őket, akik nemzetünk felemelkedésén fáradoztak, kizárjuk a sorból, kik maradnak? Megengedhető-e a nagy nemzetek családjához való csatlakozásunk küszöbén, hogy mások mondják meg, mi jó a magyarnak Csíkszeredán, Kassán, Máramarosszigeten, Munkácson vagy épp Temerinben? A liberalista eszmék bűvkörében élők harcot hirdettek minden ellen, ami magyar, ami nemzeti, ami múltunkra, történelmünkre, hitünkre, nyelvünkre és kultúránkra vonatkozik. A népbutítók hada elfoglalta harci állásait, mindenhová beférkőzött, és rombolja mindazt, amiért véreink küzdöttek, harcoltak. „A járvány úgy kezdődött, hogy mindenki trónkövetelő lett. Úgy folytatódott, hogy mindenki elkezdett igényt támasztani a papságra, aztán az arisztokráciára, aztán a tudásra. Nem nagy dolog, szóltak. Mindenkiből lehet uralkodó, pap, tudós, művész. Mindnyájan egyenlők vagyunk, mindnyájan mindent tudunk, és ha nem tudjuk, megtanuljuk. Mintha megtanulható lenne a királyság, a főnemesség és a papság.
Amikor a királyok ezt hallották, leköszöntek; a papok, a tudósok, a katonák, az államférfiak szintén. Volt néhány, aki szavát fölemelte, azt szétmarcangolták. A többi azt mondta: ha ez nektek uralom, legyetek uralkodók; ha ez nektek nemesség, legyetek nemesek. Mit tehettek? Később a járványnak már evangéliuma is támadt, és megindult a világ nagy átfestése visszafelé. Beszennyezni mindent, ami tiszta, lerángatni azt, ami nagy, eltaposni, akinek a feje kiemelkedik és megmérgezni azt, ami egészséges. Így vész és veszett el az állam, a nemzet, a nép, a munka, a gazdagság, a vallás, a szerelem, a szépség, az erő, a háború, a játék, az ízlés, az igazság.” Ezek Hamvas Béla szavai a Poeta sacer című művéből.
A harmadik évezredbe lépő magyarság felvértezte magát. A magyar millennium évében a széttöredezett nemzettestek egymásra találtak, a Szent István-i országot elválasztó demarkációs vonalak az égbe emelkedtek. Sokan felsóhajtottak a Kárpát-medencében. Valami elkezdődött. Valami, ami nem szűnhetett meg, amiben nyolcvan esztendő sem tehetett maradandóan kárt. Sohasem felejtem el a kishegyesi Varmuzsa Róbert arcát, amikor a magyarigazolványt átvette. Volt-e nála boldogabb magyar ember abban a percben? A csíksomlyói búcsús zarándokok arcán láttam hasonlót, ott, az évszázados lobogók alatt.
Ady Endre mondja, akinek sorait újra és újra mint épülő új templom köveit belénk kellene építeni: „Most perc-emberkék dáridója tart, / De építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk, / Nagyot és szépet, emberit és magyart.” Lejárt a félműveltek, alulképzettek, a Magyar Bábelnek ostoba kora, amikor nem a tudás és a bölcsesség számított, hanem a hálózat és a belső kapcsolatok. Múlóban a kor, amit öröknek hittek, és a trónfosztott bitorlók napja megszámoltatott. Katedrákat megtartó hitehagyottak, testet és vért tagadók, akik mások lenyúzott bőrén élnek még most is. Bűvkörükbe került udvari bohócok pedig csöppnyi alamizsnáért, parányi dicséretért himnuszokat írnak róluk. De csodálkozom én ezen, amikor „otthon bolondját járja a világ”?
A történelem, a világ őrült ügetésében az igazi veszélyt nem az éjszaka hosszúsága jelenti, hiszen van ebben valami reményteljes és izgalommal átszőtt várakozás, hanem sokkalta inkább az a szemfényvesztő játék, ahogyan a bal lator kezd diktálni a közvéleménynek. Ahogyan Jókai Anna fogalmazna: „Az van kikiáltva sok esetben jónak, amit az úgynevezett mértékadó körök mondanak. Azok a mértékadó körök, akinek nincs mértékük.”
Credo, ergo sum. Én ezt mondom, és erről teszek tanúságot: Hiszek, tehát vagyok. „Hiszek hihetetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő. Sem halott.”
Nem azért, minta nem tudnátok, csak féltésből és szeretetből, miként az Isten lángoló nyelve pünkösdkor az apostolokat őrzőkké tette, úgy tett minket is itt-ott azzá, ahogyan az apostol tanít:
„Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes. A nekem adott kegyelem segítségével azt mondom mindegyikteknek: Senki ne becsülje magát a kelleténél többre, hanem józanul gondolkodjatok, mindenki az Istentől neki juttatott hit mértéke szerint. Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest. Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok. A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak.”
Csak azt mondom nektek, akik értitek és beszélitek szavam: őrzők, vigyázzatok a strázsán!
A szerző délvidéki római katolikus lelkész