Állítólagos botrányról szól mostanság a sajtó. Állítólag az ország lejáratását jelenti a Nemzetközi Demokratikus Centrum által elfogadott indítvány. Csupán azért, mert azt merte állítani, hogy Magyarország nem egy tökéletes jogállam, pedig a hazai szakértők ezt megállapították. Azok a szakértők, akiknek pont az lenne e feladatuk, hogy a jogállamot létrehozzák, azt védjék – természetesen nem közfelkiáltással, hanem az egyszerű állampolgár gyakorlati tapasztalatával.
Mi is a helyzet manapság a hazai bírói gyakorlatban? Azért kell ezt vizsgálni, mivel létezik egy fórum a határokon kívül, mely a magyar állampolgárok panaszán keresztül ezt nagyon jól meg tudja ítélni, és adott esetben a hiányosságot – a jogállamiság hiányát – fel is rója a magyar kormánynak, a magyar államnak. S itt gyakorlatilag Magyarország méretik meg, és vizsgázik jól vagy rosszul. Ezt a fórumot a köznyelv strasbourgi bíróságnak nevezi. Pontosabb megnevezése az Emberi Jogok Európai Bírósága. Még sokan emlékezhetünk, amikor lassan három évtizede fogalomként megjelent a Helsinki Egyezmény. Akkoriban a hivatalos szakértők igyekeztek megmagyarázni az állampolgárnak, hogy az egy olyan vívmány, amit már nem lehet überelni, hiszen annak alapján mindenki azt gondol magában, amit akar, és mindenki azt olvashat, amit akar, azaz amihez hozzájut. Természetesen az ellenőrzött, cenzúrázott állami csatornákon megjelenőkről lehet szó. Próbált csak valaki nyugaton kiadott magyar könyvet behozni vagy otthon tartani, az lebukása esetén büntetésre, útlevélbevonásra számíthatott.
Aztán változott a világ, és Magyarország aláírta, majd 1992. november 5-én ratifikálta az európai szabadságjogok alapját adó, 1950-ben Rómában kelt egyezményt, melynek hivatalos elnevezése: „Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről”. Ez az egyezmény olyan alapvető jogokat biztosít a magyar polgárnak, melyek egy normális társadalomban magától értetődők mindenki számára. Alapvetőként határozza meg az élethez, a szabadsághoz, a biztonsághoz, a tisztességes tárgyaláshoz, a gyülekezéshez, a gondolat- és vallásszabadsághoz, az egyesüléshez, a tulajdonláshoz való jogot. Tiltja a megkülönböztetést, a joggal való visszaélést. Ezeket az elveket valahogy nem illik az aláíró államok által kétségbe vonni, sőt, kártérítési szankciót is előír a gyakorlatban. Mindezt az Emberi Jogok Európai Bírósága által, ahol az egyik fél az állampolgár, a másik fél a magyar állam. Az állampolgár úgy érzi, hogy neki nem adatott meg valami, melyet az egyezmény alapján meg kellett volna kapnia. Ott, Strasbourgban ezt eldöntik, hogy igaza van-e vagy nem.
Azért nem olyan egyszerű a dolog. Előbb minden lehetséges jogi utat be kell járnia itt, Magyarországon. A bíróság több ítéletében (pl. a Cardot és Franciaország, 1991. 03. 19. series 200) hangsúlyozta, hogy az összes hazai jogorvoslat kimerítésének szabálya arra szolgál, hogy az államnak lehetőséget adjon az ellenük felhozott jogsértések orvoslására. Alapjában a szerződő államokra kívánja bízni annak feladatát, hogy a védett jogokat az állampolgár élvezhesse, igénybe vehesse. Tehát egyrészről az alapügye vizsgálatának az igazságszolgáltatásban itthon kell megtörténnie, de ha ez mégsem megy zökkenőmentesen, akkor egy másik beépített biztosítékot is ad az állampolgárnak. Ez az egyezmény 13. cikke, mely kimondja, hogy „akinek az egyezményben foglalt jogait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóságok előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje abban az esetben is, ha a jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg”. Maga az egyezmény azt a kötelezettséget rója az államra, hogy csak úgy értelmezheti az egyezményben foglaltakat, ahogy Strasbourgban teszik. Erre pontosan rávilágít például a Miailbe és Franciaország ügyben (1996. 09. 26-i ítélet), amikor emlékeztet arra, hogy egy eljárás tisztességes, minden jogsértéstől mentes voltát csak úgy lehet megítélni, ha az egész eljárást tekintik át.
Hogy a magyar állam igazságügyi szervezete ne jöhessen zavarba, azt nemcsak az biztosítja, hogy egy nemzetközi szerződés felette áll a hazai jognak, hanem az is, hogy magát a szerződést a magyar parlamentben törvénybe iktatta és kihirdette. Ez az 1993. évi XXXI. törvény. Tehát létezik egy magyar törvény, melynek alapján a hazai bíróságoknak nemcsak joguk, hanem kötelességük vizsgálni az állampolgári panaszokat, az egyezményben foglaltak megsértése miatt. Ez megszokott gyakorlat európai jogállamokban. Nos, nálunk nem ez a gyakorlat. Talán mégsem vagyunk teljesen jogállam? Ha ez igaz, akkor mégiscsak jogos valamiféle kritika, mely Magyarországnak a szabadságjogok megsértését rója fel. Mi a magyar bírói gyakorlat? Ezt néhány példával érzékeltetném, melyek bemutatása semmilyen személyiségi jogot nem sért.
Több mint két évvel a törvény kihirdetése után a Budakörnyéki Bíróság az F. 22.358/1993/15. számú ítéletében úgy foglal állást, hogy „az egyezmény arra biztosít lehetőséget, hogy az arra jogosult az Emberi Jogok Bíróságához fordulhasson”.
A Somogy Megyei Bíróság több ítéletében (mint pl. a P. 21.115/2000/2., valamint a P. 21.112/ 2000/10. számú) úgy foglal állást, hogy egy eljárás jogsértő vagy nem jogsértő voltát azért nem lehet vizsgálni, mert az burkolt perorvoslat lenne, és az eredeti döntés érdemi megtámadását jelentené. Ugyanezen bíróság a P. 21.123/2000/8. számú végzésében kimondja, hogy az egyezményben rögzített jogok megsértése miatt az állam nem tehető felelőssé. Mindez teljesen ellentmond az 1993. évi XXXI. törvényben leírtaknak és a strasbourgi gyakorlatnak a már előbb idézettek alapján.
Az Alkotmánybíróság több határozatában, a Legfelsőbb Bíróság kommentárjában egyértelműen úgy nyilatkozik, hogy az 1993. évi XXXI. törvényben foglalt alkotmányos jogok a személyiség kiteljesedésének és védelmének fontos eszközei, és ezért besorolja az úgynevezett személyiségi jogok közé, melyeket szigorúan védendőnek tart. Mindezt nem veszi figyelembe például a Tolna Megyei Bíróság, amikor a 10. P. 20.784/2002/5. számú ítéletében leszögezi, hogy az 1993. évi XXXI. törvény által kihirdetett jogelvek egyedi jogvitákban nem alkalmazhatók, és az alkotmányos alapjoggá vált jogelvek nem a személyiség kibontakozásához kötődnének, nem személyiségi jogok, ezért a jogalap hiányzik.
Immár a törvény hatályba lépése után tíz évvel a Komárom–Esztergom Megyei Bíróság a P. 20.414/2003/4. számú végzésében azt állapítja meg, hogy az „Európai Egyezségokmányban írt emberi jogok megsértése nem a magyar bíróságok hatáskörébe tartozik”.
Ezek az ítéletek nem a jogállamiságot erősítik. Csupán abból a szent és sérthetetlen, örök érvényű igazságként beiktatott elvből erednek, hogy akinek az Isten hivatalt (hatalmas, döntési jogkört stb.) adott, annak észt és tévedhetetlenséget is adott. Még élnek és az utóbbi évben megerősödtek azok a történelminek mondott hagyományok, hogy amit egyszer az állampolgár felett álló hivatalok kimondtak, azt kritizálni, kétségbe vonni nem lehet. Egy állampolgár ilyen merészséggel nem rendelkezhet, hiszen ő van a hivatalért, és nem a hivatal érte.
Egy jogállamban egy ilyen nemzetközi szerződés erőt és bizalmat ad az ország polgárának, hogy higgyen abban, neki jogai vannak, és azt meg is védheti adott esetben. Ugyanakkor csak az állam jogalkalmazói tekintélye növekedne, ha az rendelkezne azzal a képességgel, hogy belássa tévedését. Talán ha ez egy létező valami lenne – nem utópia –, akkor nem kellene az állam igazságszolgáltató gépezetének sorsfordító időket tömeges rehabilitációval megerősíteni, olykor néhány éven belül és tragikomikus módon sokszor ugyanazoknak a hivatalnokoknak. Csak gondoljunk az 1950–51-ben hozott bírósági ítéletekre, melyeknek nagy részét már 1953-ban megsemmisítették – s egyazon bíróság végezte el mindkét „feladatot”.
A párhuzam a kis jogsértés és a súlyos, olykor halálos jogsértés között nem erőltetett. Ha egy állami gépezet felhatalmazva érzi magát arra, hogy egy egyszerű esetben lábbal tiporjon alapvető jogokat, törvényeket sértsen meg, akkor nincs biztonságban senki. Akkor bármikor jöhet a kafkai világ, és bárkit el lehet ítélni bármiért, mert nem védheti meg magát. Tapasztalatom alapján a magyar bírók nagy része nem ismeri az európai jogot, és nem tudja elképzelni annak érvényesülését Magyarországon. Gyakorlatomból hivatkozni tudok a Pest Megyei Bíróság működésére, mely igyekszik megfelelni az európai mércének (pl. Pf. 22.322/ 2001/3. számú végzése). Ilyenkor lehet hivatkozni arra, hogy nálunk nincs precedensjog. Ez annyiban sántít, hogy ha az országban egyazon törvények léteznek, akkor az gyakorlatilag mindenhol azt írja elő, amit tartalmaz. Ezeket nem lehet teljesen ellentételesen értelmezni. Egyrészt ez a jogbiztonság ellenében hat, és felvetheti a szabad orvosválasztás analógiájára a szabad bíróválasztás alkotmányos jogát. Ha az alkotmányos jog – véleménynyilvánítás, tisztességes eljárás stb. – kézi vezérléssel kerül vizsgálat, mérlegelés alá, az megkérdőjelezi a jogállamiságot.
A negatív történelmi hagyomány alapján jelenleg is létezik az Igazságügyi Minisztérium és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács által történő kézi vezérlés. Létezik az a sajátos ügyészi és bírói mechanizmus, mely minden olyan esetben olajozottan működésbe lép, amikor a hatalom egy bírósági ügyet saját érdekében politikai ügynek minősít. Ennek voltunk tanúi, amikor a miniszterelnök úr megsértése miatt túlbuzgó hivatalnokok eljárást indítottak, vagy amikor egyszerűen jogos elvárások tűnnek el a süllyesztőben. Sőt, beindult – bizonyítékokkal alátámasztottan – a megfélemlítési gyakorlat. Ha ugrálsz, feleslegesen beszélsz, akkor rosszul jársz! Akkor másodrendű állampolgár leszel.
Felteszem a kérdést: jogállamban vagyunk? Minden rendben van? Szerintem nincs minden rendben, de reményre ad okot, hogy egyre több az olyan gerinces hivatalnok, aki felrúgja a régi hagyományokat. De sajnos a vezető emberek nagy része még a régi iskolát járta ki, és elég jól vizsgázott. Pedig jó lenne odafigyelni, mert nemcsak itthon méretnek meg, hanem Európában is. És lehet, hogy rossz osztályzatot kapunk. Akkor is megsértődnek? Akkor is az ellenzék vagy az ellenzéki beállítottságú állampolgárok rágalmaznak?
Mindenki megismerheti a törvényeket, és önmaga is eldöntheti, hogy az általam felsorolt példák aggodalomra adhatnak-e okot. Az állam nem mindenható, és nem mindenható egyetlenegy hivatalnoka sem. A miniszter szó jelentése szolgáló, mely értelmezés fontos kell legyen az állami gépezet minden döntési joggal, hatalommal rendelkezője számára. Amíg ez nem így van, addig lehet félni – egy túlhatalom létrejöttétől vagy egy magányos, önmagát istenítő állami alkalmazottól –, és ahol egy parányi félelem van, az még nem jogállam.
Havrilla István
origo.hu
Tragédiával végződött a Székely Vágta döntője
