Az ibizai kereszt

Barcelonában élő barátaimnak köszönhettem, hogy eljutottam a festői szépségű szigetre. De amíg ők a divatfotózással bíbelődtek, én el-elbarangoltam a csupa fehérre meszelt, lapos tetejű épületek között. Ibiza aranyporban fürdött; enyhe szél fújt, a végtelen csendben a tenger ásítozott és ragyogott.
Eközben akadtam rá arra a parasztházra, amely kihaltan állt a magaslaton. A nyomokból ítélve nemrégiben költözhettek ki a lakók, magukkal cipelve minden csecsebecsét, személyes tárgyat és bútordarabot – kivéve egy keresztet.

Az egyik szobában ugyanis arasznyi nagyságú fakereszt lógott a falon. Rajta egy pléhkrisztus. Házilag készíthették, mert nagyon egyszerű volt. De így, az üres lakásban megnagyobbodott, felértékelődött. Megdöbbentem. Mondhatom így is: visszahőköltem, mint a ló az akadály előtt.

Az első gondolatom az volt: magára hagyták, ottfelejtették. Ahogy Krisztus is úgy érezhette a keresztfán, hogy az Atya elhagyta; szomjas volt és vizet kért. A másik gondolatom az volt, hogy talán az ottani szokások szerint a keresztnek őriznie kell a házat, függetlenül attól, hogy egykori lakói már kiköltöztek. A pléhkrisztus a paraszthajlék tartozéka, nem vándorolhat házról házra. De mi lesz vele, ha új tulajdonosai a maguk keresztjével kicserélik? Egyáltalán lesznek-e a háznak új lakói, vagy idővel lerombolják és újat építenek a helyére?

Nyugtalanul sétálgattam az elhagyott falak között, ki-kilesve a tengerre, hátha kapok valamilyen feleletet. De válasz nem jött, csak egy ló nyerített fel a távolban, mint aki így juttatja kifejezésre az életörömöt. A megfoghatatlan az volt, hogy nem szabadulhattam a pléhkrisztustól. Bármerre botorkáltam a kertben, a gondolatom vissza-visszajárt abba a hálószobának vélt hajlékba, ahol feltehetően az ágy fölött a kereszt életutat jelzett.
Még egyszer, utoljára, elbúcsúzni készültem a pléhkrisztustól, amikor váratlan dolog történt. Hallani véltem ugyanis, hogy azt mondja: „Vegyél magadhoz!” Szédülés fogott el, és hevesen verni kezdett a szívem. Ezt akarom hallani, vagy ezt hallom valójában? Két lépést tettem a kijárat felé, amikor megszólalt újra a hang. Gyermekkorom ministránséveiben éreztem hasonló remegést a gyomromban, amikor egyedül maradtam a liturgiai tárgyakkal. Megfordultam. A kereszt békét sugárzott. Meggyötörten kérdeztem magamtól: megtehetem-e, hogy leveszem a falról azt, ami sohasem volt az enyém? De hiszen magára maradt, s talán az enyészeté lesz – szólalt meg bennem az a másik hang; s az kerekedett felül.
Felágaskodtam, és leemeltem a falról az arasznyi pléhkrisztust, majd gyorsan, hogy senki meg ne lássa, bőr válltáskámba csúsztattam.
Hazautazáskor, a barcelonai repülőtéren, a spanyol vámos kinyittatta a bőrtáskámat, és nagyot nézett, amikor abból a méretéhez hasonló nagyságú fakereszt került elő, rajta a pléhkrisztussal. Gyorsan visszaadta, mint aki megijedt valamitől. Lehet, hogy Krisztus öt sebét látta könnyezni, mert – sok embertársához hasonlóan – ő is elfordult már a keresztre feszített názáretitől?