Blöffnek bizonyult a jóléti rendszerváltás

A baloldali koalíció – Károlyi Mihály szellemi örököseként – méltón ünnepelte a trianoni országcsonkítás évfordulóját: éppen ezt a napot szemelték ki a megszorító intézkedéseket tartalmazó Medgyessy-csomag bejelentésére. A megszorítás az MSZP–SZDSZ-kormány gazdaságpolitikájának bukását jelenti, a választási ígéretek tarthatatlanságának nyílt beismeréseként. Pedig a szocialisták választási győzelmében fontos szerepet játszott az ún. jóléti rendszerváltozás szlogenje, ami a maga megfoghatatlanságában is növekvő jólétet sejtetett. Egy év után elmondhatjuk: az ígéret csupán blöffízű, semmitmondó választási fogásnak bizonyult. Még ha történtek is jólétet növelő intézkedések a kormányzás elején, azok a rendszer határain belül maradtak – rendszerváltásról vagy baloldali alternatív modell gyakorlatba ültetéséről szó sem volt. Alig egy év után pedig az is kiderült: amit egyik kezével adott a kormány, azt a másik kezével már vissza is vette. A mostani megszorító intézkedések annál inkább figyelemre méltók, hogy a választási kampányban a szocialisták alapvetően elismerték: jó pályán halad a gazdaság, különösebb beavatkozásra nem lesz szükség. Annyit tettek hozzá, hogy a növekedés eredményeiből többet kell fordítani a jólét növelésére. („Több pénzt az önkormányzatoknak, több pénzt az embereknek!” – hallhattuk az önkormányzati választások előtt.) Ebből pofonegyszerűen következett a populista ígéret: ha ránk, szocialistákra szavaztok, többet fogunk osztogatni, mert a gazdasági helyzet kibírja. Hát nem bírta.

A gazdasági elemzőket persze ez korántsem lepte meg. Még az MSZP és SZDSZ holdudvarába tartó szakértők is óvták szeretett kormányukat a felelőtlen, kampányízű költekezésektől, de hiába. Holott a helyzet fonáksága a kormányzati kommunikációból is kiderült. Először azt hangoztatták, hogy a Fidesz-kormány kiürítette az államkasszát, majd hirtelen mégiscsak találtak 300 milliárdot az első száznapos programra. Ezek szerint mégsem volt üres az államkassza – vagy ha mégis, akkor felelőtlen, politikailag öncélú magatartás volt az újabb kiadási hullám. Józan paraszti ésszel is be lehet ugyanis látni: ha a kiadásoknak nincs meg a fedezete, akkor kemény és kényszerű böjt jön a lakoma után. És lőn. A világgazdasági környezetben ugyan semmi komoly változás nem történt, mégis megszorításokra került sor. A „jóléti rendszerváltozás” ígérete ezek szerint vagy üres blöff volt, vagy téves helyzetértékelésen alapult. Az első esetben a tisztesség, a másodikban a szakértelem hiánya róható fel a kormánynak.
Baloldali elemzők és politikusok szerint a kiköltekezés már a Fidesz-kormány idején elkezdődött. Csakhogy a polgári kormány a jó gazda gondosságával bánt a költségvetési pénzekkel. A kiadások – jól kidolgozott fejlesztési stratégia mentén – olyan területekre irányultak (autópálya-építés, otthonteremtés, informatika, termálturizmus), amelyek már középtávon többet hoznak a konyhára, mint amennyit visznek. A támogatott tevékenységek ugyanis magasabb jövőbeli adóbevételeket eredményeznek, és a társfinanszírozás révén a magántőkét is fokozottan lehet bevonni a finanszírozásba. (A Széchenyi-terv keretében elköltött minden egyes költségvetési forint négy másikat mozgósított.) A növekedés belső motorjai így éppen akkor kapcsoltak nagyobb sebességre, amikor a külpiaci környezet rosszabbodása miatt lanyhult a külső motorok ereje.

További fontos szempont volt, hogy a leginkább fenyegetett gazdasági szereplők még az európai uniós csatlakozás előtt kapjanak segítséget a fokozott versenyre való felkészülésben, mert erre az uniós szabályozás már nem ad lehetőséget. A felkészülés támogatása nélkül családi gazdaságok és vállalkozások tízezrei mehetnek tönkre, csapásszerű szociális feszültséget és nemzetstratégiai vereséget idézve elő. Ez indokolta a gazdahitelek, valamint a kis- és középvállalkozásoknak adott támogatások kiemelt súlyú kezelését. Ehhez képest mit tett a hatalomra került szocialista-liberális koalíció? Fojtogatni kezdte a Széchenyi-tervet, leapasztotta a turizmus támogatását, blokkolta a gazdahitelek támogatását, nehezen elérhetővé tette a vállalkozói támogatásokat, radikálisan csökkentette a beruházásra fordítható forrásokat. Kérdés, hogy ezek után mitől tudnának helytállni az EU-csatlakozás utáni fokozott versenyben gazdáink, kisvállalkozóink, amikor amúgy is öröklött versenyhátrányokkal kell szembenézniük? Sajátos és tragikus, hogy a nemzeti tulajdonú gazdaság megmaradt képviselői alól éppen saját kormányuk rúgja ki az utolsó pillanatban a sámlit.

Nézzük meg azonban azt is, hogy mi az, amit adott a Medgyessy-kormány? Volt például ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés. Parányi szépséghiba, hogy állami forrásokat csak novemberig rendeltek hozzá, azóta az önkormányzatoknak kellene kigazdálkodniuk a fedezetet. Azoknak az önkormányzatoknak, amelyek lehetőségei a júniusi megszorítások után tovább csökkentek. Mégis, miből tennék? A válasz tragikusan egyszerű: elbocsátásokkal, intézménybezárásokkal, eladósodással. A kistelepülésekre egyébként is szomorú napok várnak: bezáró postahivatalok, megszűnő vasútvonalak, elsorvasztott iskolák – falurombolás szociálliberális módra. De volt az első száz napban egyszeri nyugdíj-kiegészítés is, amit azóta – mivel nem épült be a nyugdíjalapba – a megnövekedett energia- és gyógyszerköltségek már el is vittek. A növekedésnek indult jövedelmeket az infláció szándékolt felpörgetése, valamint – euróban számolva – a forintleértékelés fenyegeti. A „száznapos” jóléti juttatásokból egy év után nem maradt semmi – a 300 milliárd hónapok alatt úgy elolvadt, mint a hó a napon.

Az árfolyamváltozásoknak az elmúlt években csak közvetve jelentkeztek a széles körű hatásai. Ahogy közeledünk azonban az euró bevezetésének napjához, úgy válik egyre húsbavágóbbá minden egyes forintleértékelés. Az euróövezethez való csatlakozáskor azonban lakásunkat, autónkat, fizetésünket, nyugdíjunkat, forintmegtakarításunkat az akkori hivatalos árfolyam alapján fogják átszámítani euróra – így például egy nyolcszázalékos forintleértékelés ugyanekkora jövőbeli jövedelemcsökkentésnek felel meg. (Ebből a szempontból másodlagos, hogy négy, öt vagy tíz év múlva csatlakozunk). A gyengülő árfolyam ugyanakkor növekvő importárakat, ezen keresztül emelkedő inflációt is okoz. Vagyis annak a – önmagában kedvező – hatásnak az árát, amit az exportálók számára jelent az ócsított forint, a lakosság széles rétegei fizetik meg, áremelkedés formájában.

Félő azonban, hogy az államháztartás rekordméretű hiányát a mostani megszorítások sem tudják érdemben csökkenteni. Mi következhet még? Újabb költségvetési lefaragások mellett a dömpingszerű privatizáció veszélye is fenyeget. Mivel várhatóan nagy kínálatot fog az állam piacra dobni, és a kereslet a világgazdasági recesszió miatt továbbra is alacsony lesz, a maradék állami tulajdont várhatóan nyomott áron lehet majd csak értékesíteni. A forintleértékelés ugyanakkor a leendő privatizációs vásárlók felé tett gesztusként is felfogható: ennyivel olcsóbban kaphatják meg a nemzeti vagyon maradékát. De mivel még ez is kevés lehet, jöhet a régi szocialista recept: újabb állami eladósodás, aminek terheit a következő generációkkal fizettetik meg. A folyamat már el is kezdődött.

Ismételten bebizonyosodott, hogy a szocialista gazdaságpolitika nem képes a szerves fejlődés, a fenntartható növekedés feltételeinek biztosítására. Eszköztáruk továbbra is az elődök által felhalmozott javak szétosztásában, majd a kényszerű megszorításokban merül ki. A nyugodt építkezéshez és a folyamatos gyarapodáshoz polgári kormányzásra van szükség.

A szerző közgazdász