Nagy Imre és Batthyány Lajos

Az ’56-os forradalommal kapcsolatos tévhitek közé tartozik az a széles körben elterjedt és esetenként történészek által is hangoztatott nézet, amely szerint Nagy Imrének október 23-án a tüntetők élére kellett volna állnia. A Kossuth téren elmondott beszéde – mondják – rosszul sikerült, mert nem felelt meg a tömeg elvárásának. Csakhogy Nagy Imre nem vezethette rohamra a népet a kommunista pártszékház ellen, mert nem ez volt a történelmi szerepe. A beszéde ezért volt olyan visszafogott.
1848. március 15-én sem Batthyányék álltak az utcai megmozdulások élére, hanem a márciusi ifjak. A reformkor politikusai, Batthyány, Kossuth, Szemere, Széchenyi inkább Bécs felé hajóztak a két ház tagjaiból álló nagyszámú küldöttség élén, hogy átadják a királynak a neki szóló feliratot. Miközben Bécsben és Pesten zajlott a forradalom, a magyar státusférfiak a rendi alkotmány szabályainak betartása mellett eszközölték ki gr. Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését, akinek meggyőződése volt, „hogy minden dologban a törvénynek szoros megtartása a legbiztosabb alap”. Amíg a monarchia iránti lojalitás és a haza védelme összeegyeztethető volt, Batthyány a helyén maradt, és kereste a politikai kibontakozás lehetőségét. Október 2-a után már Kossuth következett és a függetlenségi nyilatkozat.
Ha Batthyányt a monarchia iránti lojalitása, akkor Nagy Imrét „pártszerűsége” tette alkalmassá arra, hogy közvetítőszerepet vállaljon a régi rend és a forradalom erői között. Mindketten úgy lettek a forradalom miniszterelnökei, hogy közben betartották a jogszabályokat. A legalitás talaján valósították meg a forradalom követeléseit.
Nagy Imre Kossuth téri beszédének hangvétele pontosan olyan volt, mint március 14-én Batthyány üzenete a pesti Ellenzéki Körhöz, amelyben a magyar ellenzék vértelen győzelmének javuló esélyét vázolva, a „viruló szabadság” eljövetele érdekében a rend és a nyugalom fontosságát hangsúlyozta.
Nagy Imrének egyedül kellett bemennie az Akadémia utcai pártházba, és meg kellett várnia, hogy az összeomló hatalom képviselői maguk kérjék fel miniszterelnöknek, és ezután csak lépésről lépésre szoríthatta vissza a fegyveres leszámolást követelő baloldalt.
1848. szeptember 11-én lemondott a Batthyány-kormány, de szeptember 12-én megint gr. Batthyány Lajos kapott megbízást az új kormány megalakítására. „Ő kénytelen volt elfogadni állását – mondta Deák Ferenc –, mert csak ő volt, akit ott fenn is mint elnököt megerősítettek, itt alant is elfogadtak; nélküle tüstént anarchia lett volna.” 1848-ban a békés megoldás lehetőségének kulcsembere Batthyány volt, 1956 Batthyányja pedig Nagy Imre lett.
1848. október 2-án Batthyány másodszor is lemondott, de most már véglegesen. A végrehajtó hatalom irányítását Kossuth Lajos vette át, aki vállalta a nyílt fegyveres összeütközést az osztrák birodalommal szemben, 1849. április 14-én kimondta a Habsburgok trónfosztását, és megtette a függetlenségi nyilatkozatot. Kossuth politikai tettének megfelelője volt 1956. november 1-jén a Varsói Szerződésből való kilépés bejelentése és Magyarország semlegességének kinyilvánítása. 1956-ban ezt a kossuthi tettet szintén Nagy Imrének kellett végrehajtania, tehát neki nemcsak Batthyánynak, hanem Kossuthnak is kellett lennie. Nagy Imre nem mondhatott le, mint Batthyány, mert mellette nem állt egy Kossuth Lajos, akinek átadhatta volna a szabadság zászlaját, hogy vigye tovább.
Nagy Imre a szabadságharc leverése után sem mondott le, mert nem akarta legitimálni a szovjet beavatkozást. Egyetlen aláírással megmenthette volna az életét, de ő inkább a halált választotta. Erről Nagy Imre snagovi feljegyzéseiben a következőket olvashatjuk: „A Kádár-kormány 1956. november 7-én tette le az esküt, ekkor lépett hivatalba. Ezt megelőzően sem közjogilag, sem ténylegesen (tehát sem de jure, sem de facto) nem tölthette be a magyar kormány szerepét. Annál kevésbé, mert Kádár és későbbi kormányának tagjai vele együtt vagy külön-külön ismeretlen helyen tartózkodtak, és sem az ország lakossága, sem a külföld nem tudott létezésükről. Kádár és Münnich 1956. november 1-jén történt szökésüktől 1956. november 7-ig nemcsak hogy nem kormányoztak, de semmi jelet sem adtak magukról. Valahol külföldön, a Szovjetunióban tartózkodtak és kezdték meg szereplésüket. 1956. november 7-ig a nemzeti kormány volt de jure hatalmon, ez volt nemzetközileg elismerve, ezzel voltak diplomáciai kapcsolatok. 1956. november 7-ig a Szovjetunió kormánya sem szakította meg vele a kapcsolatokat, ami nem akadályozta meg abban, hogy a törvényes kormány megdöntésére fegyveres harcot indítson. A nemzeti kormányt a szovjet csapatok fegyveres hadműveletei megakadályozták alkotmányos működésében. A Kádár-kormány 1956. november 7-ig sem de facto, még kevésbé de jure nem kormányzott Magyarországon. Ezt akarta áthidalni Sepilov külügyminiszter a Nagy-kormány menedékjoga kérdésében a jugoszláv és szovjet kormány között Moszkvában 1956. november 4-e utáni napokban folyt tárgyalásokon, amikor is 1956. november 4-ével antedatált lemondó nyilatkozatot követelt tőlem, amit én megtagadtam. 1956. november 4-i lemondási nyilatkozatommal áthidalhatták volna a Kádár-kormány törvénytelenségét, és azt a súlyos nemzetközi lépést, hogy a második szovjet intervenció a törvényes nemzeti kormány tiltakozása ellenére történt, s a Kádár-kormány a szovjet csapatok magyarországi megszállását és hadműveleteit már csak a súlyos harcok befejezése után kérhette vagy szentesíthette. A szovjet csapatok második intervencióját és fegyveres beavatkozását Nagy Imre kormánya nem kérte, s Kádár kormánya is csak november 7-e után vehette tudomásul a befejezett tényeket, esetleg antedatálva kérhette a beavatkozást.”
Elgondolkodtató, hogy a különböző történeti kiadványok a mai napig Nagy Imre második kormányát 1956. október. 24.–1956. november 4-ig, míg az első Kádár-kormányt 1956. november 4.– 1958. január 28-ig jegyzik. Még mindig Kádár Jánost igazolják, és nem hajlandók korrigálni azt a három napot, amiért Nagy Imre az életét adta.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése és hazaárulás miatt ítélték halálra Nagy Imrét, a nemzeti kormány miniszterelnökét, a legnagyobb hazafit.
A royalista Batthyányt, az első magyar miniszterelnököt pedig felségárulásért ítélte halálra az osztrák hadbíróság. „A törvény, a király esküje volt vezérfonalam – írta búcsúlevelében Batthyány –, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum (a magam utját jártam), ezért ölnek meg engem.”
Háromféle büntetőeljárási rendszer létezik: a vádelvű, a nyomozó elvű és a vegyes rendszerű. 1848-ban az osztrák katonai büntetőeljárás, amely Magyarországon is hatályosult, tisztán nyomozó elvű volt. Ezt az eljárást idegen kifejezéssel inkvizitórius eljárásnak hívják. Ez nem nyilvános, nincs ügyész és nincs védő, csak laikusokból álló bíróság van és egy hadbíró, aki vizsgálóbíró, ügyész, védő és előadó bíró egy személyben. Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek. A hadbíróság az ítéletet kihirdetése előtt felküldi a felsőbb parancsnokságra, ahol azt megerősítik vagy kegyelmet gyakorolnak. Batthyányt egy ilyen eljárásban ítélték halálra és végezték ki.
A mai kontinentális jogrendszerek büntetőeljárásai vegyes jellegűek, a rendőrségi szakban nyomozó elvűek, a bírósági szakban pedig vádelvűek.
A bírósági tárgyalások nyilvánosak, a vádat ügyész képviseli, a vádlottnak van védője, a döntést pedig a független és pártatlan bíróság hozza, amely ellen fellebbezésnek van helye.
Nagy Imre ügyében a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa ítélkezett. Ez az eljárás nagyon hasonlított ahhoz, amelyet Batthyány ellen folytattak le. A tárgyalás itt is zárt volt, a védelem pedig formális és korlátozott, a bíróság a „pártos pártatlanság” elvén álló nyílt osztálybíróság volt, tagjai a tanácsvezető bírón kívül laikusok voltak, a tanácsvezető bíró a tárgyalás során mindvégig vádlóként viselkedett, az ítélet ellen fellebbezésnek nem volt helye.
Nagy Imrének azt sem engedték meg, amit Batthyánynak, hogy kivégzése előtt búcsúlevelet írjon, az ő utolsó szavai a tárgyalási jegyzőkönyvből maradtak ránk: „Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

A szerző ügyvéd