Orbán Viktor mint Kádár, Imrédy, Gömbös, Kossuth és Rákóczi

A jobboldal válságáról értekezett Debreczeni József a Népszabadság pünkösdi számában. Írása alighanem kapóra jött az épp gazdasági megszorító intézkedésekre kényszerülő, korrupciógyanús esetekben fürdő, azaz szimultán gazdasági és morális válságban vergődő, hatalomgyakorló baloldalnak. Debreczeni (mint Antall József és Orbán Viktor egyetlen nem baloldali monográfusa) formailag az egyik legkompetensebb elemző, hogy „saját oldalának” kríziséről megnyilvánuljon – vélhették a szocialista lap szerkesztői; ám nyilván megelégedéssel tapasztalták, hogy ez a mértékadó jobbközép írás nemcsak hajszálra egyezik a balliberális véleményformálók által kifejtett ellenzékkritikák alapmotívumaival, de számos helyen új, radikális elemekkel is gazdagítja azokat. Diagnózisa frontális támadás Orbán személye, politikusi karaktere, illetve a polgári szövetségkötést nem a békejobbos koreográfia szerint elképzelő Fidesz ellen.
„A magyar jobboldal válságban van. A Fidesz nagy csinnadrattával végrehajtott »újraalapítása« és Orbán Viktor »visszatérése« pártja élére a hamis látszat ellenére nem a válságból való kilábalást, hanem annak elmélyülését jelzi. A jobboldal válsága jórészt Orbánéval egyenlő. Abból fakad, attól függ: sorsuk ma még beláthatatlan ideig egybefonódik” – adja meg az alaphangot Debreczeni. Nincs a világon olyan demokratikus pártkoalíció, amely ne mutatna krízisjeleket, ha két százalékkal veszít az urnáknál. Ám Debreczeni megfeledkezik arról, hogy a tavalyi választásokat a Fidesz az MDF-fel együtt bukta el. Ezután már csak a Fidesz látszatpolitizálásként értékelt újraalapításáról, illetve Orbánnak a pártelnöki székbe való idézőjeles (?) visszatéréséről van szó. Hogy ez miért a válság elmélyülése, s miért nem a válság meghaladása – talány. Mindenesetre a közíró egyenlőségjelet tesz Orbán és a jobboldal között – Orbán „mélyülő” válságával meglepő módon mélyebbre kerül a magára találó ellenzék is. Ám Debreczeni szerint van remény: a „még beláthatatlan ideig” kifejezésbe becsempészett „még” szócska tagadja az örökkévalóságig tartó összefonódást. Mennyit kell még fél lábon kibírni? Harminc évet? Negyvenet?
Az írás elején Orbán Viktor piedesztálon trónol: „rendkívüli teljesítmény” és „óriási érdemek” társulnak nevéhez. Debreczeni szerint Orbán győzelemre vitte „az Antall halála után árván maradt, szétszórt mezei hadakat”, megteremtette a parlamenti váltógazdálkodás esélyét, nagyot alkotott a nyelvpolitikában. Volt stratégiája, fazont és önbizalmat adott a jobboldalnak, s nemcsak a „korunk Tisza Kálmánja” címre volt esélyes (merthogy mindketten „a túloldalról jőve” tették kormányzóképessé a jobboldalt), de az „államférfiúi” titulusra is. Noha Debreczeni analógiáival és történelemszemléletével lehet vitatkozni, a lényeget tekintve pontos a jellemzése. Ha itt ér véget Debreczeni írása, aligha kapkod utána a Népszabadság.
Ám Debreczeni írása csak itt kezdődik. Az államférfiúi reményeket a „csalfa” jelzővel illeti (Csokonainál „vak” is), s a válság eredetét abban jelöli meg, hogy „tizenöt év kormányzás helyett Orbánnak egyelőre csak négy jutott”. A magyarázattal sem marad adós: „A kudarc fő oka a konfrontatív hatalmi politika erőltetése volt.” Debreczeni felrója Orbánnak, miszerint „azt a következtetést vonta le az Antall vezette első polgári kormány vereségéből, hogy a jobboldal a politika hagyományos eszközeivel nem versenyképes az utódpárttal szemben, amely több évtizedes diktatórikus múltjából roppant indirekt hatalmi bázist mentett át”. A közíró korábban még „nyomasztó túlhatalmú baloldalról”, „posztkommunista berendezkedésről”, „utódpárti hegemonizmusról” beszélt – azt vélhetnénk hát: helyeselni fogja Orbán „kiegyensúlyozási” kísérleteit. Nos, nem. A közíró szerint a „roppant indirekt hatalmi bázisok” ellensúlyozása egy partiképes „polgári Magyarországgal” csupán egy „kontra-posztkommunista” Magyarországhoz vezetett. Úgy véli, a közélet „átpártpolitizálása” megbénította az autonóm intézmények, a civil szféra működését.
Debreczeni nem naiv, csupán szelektív, amikor olyan ügyekben vár önkorlátozást a jobboldaltól, amelyeket a baloldal esetében elképzelhetetlennek tart: „A pozícióit védő baloldal nemcsak a saját hívei, hanem a pártpolitikailag kevésbé elkötelezett rétegek előtt is hatásosan bizonygatta, hogy ez a hatalmi politika nem a nyugati posztmodern demokráciák, hanem a keleti posztkommunista féldiktatúrák rokona.” Azaz e logika értelmében a baloldal túlhatalmi pozícióinak védelme nyilvánvaló rágalmazás által is természetes, míg a rágalmak ellen védtelen, megvádolt „kontra-posztkommunistáknak” még azt is szemére veti, hogy sikerült az információs túlhatalmát gátlástalanul bevető ellenzéknek besároznia őket. Nem hihető, hogy Debreczeni ne tudná: az „egész pályás letámadás” nem azt jelenti, hogy felrúgjuk a lefektetett játékszabályokat, hanem azt, hogy messzemenően élünk a szabályok adta lehetőségekkel. Ha ezt az Orbán-kormány rosszul kommunikálta „a pártpolitikailag kevésbé elkötelezett rétegeknek”, akkor a hiúság bűnébe esett: elhitte, amit ellenfelei állítottak a fideszes kommunikációs csodafegyverről (Debreczeni is hivatkozott „a baloldal nyelvpolitikai defenzívájára”), miközben a szocialisták már fejvadászokat küldtek ki, hogy megszerezzék Ron Werbert. Orbán sok mindenért hibáztatható (például hogy nem vitte végbe a beharangozott médiakiegyenlítést, holott e bejelentés minden negatív kommunikációs hozadékát elkönyvelhette), de azért nem, mert magasan iskolázott véleményformálók Sztálintól Mussolinin át Hitlerig mindennek lehordták.
Debreczeni szerint a vereségtől megdöbbent Orbán máig nem tudott szembenézni a kudarc mélyebb okaival. Itt leíratik a balról sulykolt közhely, hogy az Orbán-éra tagadhatatlan gazdasági sikerei az „örökölt jobb kondícióknak” (a Bokros-csomagnak), s nem például a Széchenyi-tervnek meg más gazdaságserkentő intézkedéseknek köszönhetők. Orbánnak „komoly esélye volt, de elrontotta” – summáz Debreczeni. Nos, ha elrontotta, azzal rontotta el, hogy átengedte Medgyessynek a kormányrudat. Arról ugyanis hallgat Debreczeni, hogy ez nemcsak az a ciklus volt, ahol jó feltételekkel vették át a gazdaságot, hanem az a ciklus is, ahol jó feltételekkel adták át. A mélyrepülés már a balliberálisok osztogató-fosztogató egyéves országvezetésének eredménye.
Debreczeni meakulpázást, krokodilkönnyeket várna Orbántól, holott az exkormányfő úgy érzi: lényegét tekintve most is ugyanúgy kormányozna. Azaz a közíró hazug önkritikára sarkallná Orbánt. Nem azt mondja, hogy Orbán ezt és ezt rosszul csinálta, de nem vállalja érte a felelősséget, hanem a végeredmény ismeretében a „vae victis” ítéletét mondja ki rá. Orbán 2002 áprilisa óta tartó „mély emberi és politikai válságának” lényegében a választási csalás lehetőségének fenntartásából kellene következnie. Debreczeni érzi, hogy ez kevés. Felhozza az örök baloldali sérelmet, hogy Orbán tartózkodik a parlamenti szerepléstől. Nem létezik, hogy ne látná a szerkezeti különbséget: a baloldalon számos „csereszabatos” ember ül, akik nem túl magas színvonalon, de behelyettesíthetők egymással. Mindez az utódpártiság szerves következménye. A jobboldal viszont a rendszerváltozás óta folyamatos szalámizásban él. Nem engedheti meg, hogy a kínkeservvel kiválasztódott főstratéga napi politikai csetepatékban koptassa magát. Először találkozunk egy olyan politikai jelenséggel, aki nem egy ciklusra, hanem ciklusok sorára tervez. A szocialisták kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek egy versenyképes politikai karakter előállítására. Gyurcsány Ferenc felépítése nyíltan az orbáni receptet követi: még a „vidéki srác feljön Pestre, és szédítő karriert csinál” sémája is egyezik.
Debreczeni félreérti a pilisi „nosztalgia-kormányülést” is. Parlamentpótló fórumnak gondolja, elfelejtve egy apró tényt: a generális lelki válságba került jobboldali szavazótábort személyesen Orbán Viktor tartja össze. Orbánt nyilván nyomasztja ez a túlméretezett személyes felelősség, ezért demonstrálnia kell: nemcsak ő van, továbbra is létezik egy csapat. Súlyosabb csúsztatás az athéni egyezmény aláírásának kérdése. Nem kizárólagosan „merült fel” Mádl Ferenc szignójának kérdése, hanem kiegészítőlegesen: nem Medgyessy helyett, hanem Medgyessy mellett. Mint ahogy arra más csatlakozó ország magától értetődően módot talált. Orbán nyilvánvalóan az alkotmányra gondolhatott, amikor „a nemzet egységét” jelképező államfő hivatalos szignója mellett „lobbizott”.
Itt a közíró irracionális terepre téved: Orbán Viktor politikai teljesítményét összemossa „rajongótáborának” viselkedésével. Holott a „virtuális miniszterelnöki szerep” nem egyéb, mint annak a két ténynek az egybeesése, hogy a leköszönt kormányfő egyben kihívó is. Ilyesmire nem volt precedens a rendszerváltozás óta. Debreczeninek eszébe sem jut, hogy Orbánt a személyes ambíciók mellett a közösség által ráruházott kötelességérzet is vezérelheti. „Ami az elmúlt évben a jobboldalon történt, az nem egy nagy formátumú politikai stratéga átgondolt lépéssorozata, hanem egy válságba jutott, megzavarodott lélek ösztönös – és mindeddig sikertelen – öngyógyítási kísérlete” – hangzik a fehér köpenyes kórisme, ami túllépi a jó ízlés határát. Nem az átgondolatlanságra utalok (az volna furcsa, ha egy győzelemre játszó stratégának kész forgatókönyve volna vereség esetére, s válságkezelése mentes volna az ösztönös elemektől), hanem arra, hogy Orbánt keresetlenül a krónikus pszichés és mentális betegség kategóriájába utalja. Emlékezzünk: a cikk elején még „majdnem” államférfiú volt, amely kategóriának fő ismérve, hogy minden helyzetben képes higgadtan, az ország üdvét szeme előtt tartva mérlegelni és dönteni. Orbánról sok mindent lehet mondani, de hogy ne hideg fejjel számítana ki mindent, ami kiszámítható, azt nem. Vélhetőleg felmérte: a pártkonglomerátumba tömörülő baloldallal szemben a jobboldalnak csak akkor van esélye, ha hasonlóképpen szövetségbe tömörül. A polgári körök létrejötte nem egyéb, mint e szövetség választói bázisának kiterjesztése: ajánlat azoknak, akik – mint például jómagam is – elvi okokból meg kívánják őrizni pártonkívüliségüket. Debreczeni megismétli azt a soha senki által nem bizonyított tételt is, hogy Orbán a radikális jobboldal maga mögé állításával „középen túl sok szavazatot vesztett”. Az a kijelentése, hogy „a közepet lefedhette volna az MDF kezdeményezte Békejobb”, illuzórikus állítás. Az MDF-nek és a Centrumnak együttesen sem biztos a parlamenti küszöb átlépéséhez szükséges öt százaléka, de hogy jobboldali többség nem alakítható ki, az bizonyos. A Békejobb létezése ily módon – meglehet, szándékai ellenére – a baloldal elemi érdeke.
Debreczeni azt mondja, hogy Orbán nem tanult Antalltól: ő ugye 1990-ben bevette a koalícióba a KDNP-t és az FKGP-t, mert belátta, hogy az MDF „egyedül nem tudta volna lefedni a jobboldalt”. Egy ilyen érv még attól is megmosolyogtató, aki nem Antall- és Orbán-szakértő. Ahhoz nem kellett ugyanis Antall bölcsessége, hogy belássa: az említett pártok nélkül nem tud kormányozni. Ez a választási matematikából következik, és koalíciókötési kényszernek nevezik. Ugyancsak sántít az is, hogy Debreczeni Dzurindát állítja Orbán elé példaképként, mert ő 17 százalékkal is kormányfő tud lenni, Orbán meg 49 százalékkal sem. Attól eltekintve, hogy a szlovák politikai viszonyokat a Pozsony-barát elemzők sem nevezhetnék ideálisnak, nem lehet nem felfedezni a párhuzam mögött azt a spekulációs modellt, miként lehetne mégis inkább Dávid Ibolya a miniszterelnök. S hóvakság kell ahhoz is, hogy a Fidesz „újraalapítása” mögött ne fedezzük fel: Orbán nem a szlovák, hanem a jól bevált német kereszténydemokrata szövetségi modellt tartja követhetőnek.
Debreczeni (és a Kossuth téri kulturált népgyűlés láttán a „fasizmus lelki igényéről” vizionáló baloldal) azt is fájlalja: olyan legitimáció szerezhető a máskülönben alkotmányos köztéri politizálás révén, amely nem a választásokhoz köthető. (Hogy Orbán mellékesen nagyobb választási legitimációt, több voksot szerzett 2002-ben, mint akár 1998-ban, efölött a közíró nagyvonalúan elsiklik.) Debreczeni osztozik Eörsi István nézetében, hogy a „túl népes” demonstrációk és a polgári körök nagy száma egy rossz emlékű „vezérkultusz” jegyeit mutatják. Ám a spontán „bibói kis köröket” hiányolni a polgári körökből maximalista elvárás. Belátható, hogy „felülről” létrehozni polgári köröket nem lehet: itt egy spontán cselekvési vágy és egy szervezeti ajánlat találkozott össze félúton. Tény, hogy a radikális körök mindig jobban látszanak, mint a mérsékeltek; ám ez minden ilyen szembeállításra igaz. A radikalizmus minden széles tömegmozgalom élő problémája – a baloldalon is az. A radikálisokat mérsékletre inteni felülről akkor lehetne, ha a polgári körök valóban „felülről” lennének létrehozva. Debreczeni „a polgári körök világának” ünnepelt sztárjait név szerint a sajtóklubos konkurenciával azonosítja – ám sokat ront a megítélés tárgyilagosságán, hogy ő maga is „ebben az üzletben utazik”. Itt még az „Antall Józsefénél messze tradicionálisabb jobboldaliságáról ismert”, s ezért a Népszava kedvencévé váló Boross Péter is előkerül, aki „föllép a jelenséggel szemben”: a radikális jobboldali publicistákat keresetlenül lenyilasozza, a „csalódott” Orbánt pedig a „csalódott” Imrédyhez hasonlítja.
A publicisztikai radikalizmust illetően a felek általában két malomban őrölnek. A baloldal rendszerint megreked a stiláris radikalizmus kritikájánál – akkor az érvekkel érdemben már nem is kell foglalkoznia. Amennyiben viszont radikalizmusnak nevezzük azt is, hogy szépelgő eufemizmusok helyett néven nevezzük a dolgokat, akkor a radikalizmusnak széles körben létjogosultsága van. Ez esetben radikális a nyilasozó és imrédyző Boross éppúgy, mint az alkotmányos görcsöt emlegető Debreczeni. (Utóbbi akkortájt maga is megkapta ezt a jelzőt.)
S ha mindez kevés volna: Debreczeni az új szövetségben szektás jelleget fedez fel: a milliós szavazótábort maga mögött tudó vezető jobboldali erőt a néhány tízezres Hit Gyülekezetéhez hasonlítja, s ezt biblikus hangvételű retorikai idézetekkel támasztja alá – figyelmen kívül hagyva, hogy itt egy kereszténydemokrata szövetség tető alá hozásáról volna szó…
Orbán Viktor – miként a HVG címlapján – önmagával fog kezet, a Fidesz meg végképp vezérpárttá vált. Kádár demokratikus centralizmusával szemben Orbáné már jelző nélküli. Debreczeni szerint a cikk elején még „majdnem államférfi” Orbán féktelen cezaromániájában elvesztette az eszét. S ha nem elég a kádári és az imrédysta párhuzam, még egy mélyütés: Orbán a Bethlen István-i tradíció helyett a Gömbös Gyulai-i jobboldali hagyomány örököse. Igaz, ennek nem ő az oka, hanem a kommunizmus negyven éve, amely megszakította a jobboldali kontinuitást: Debreczeni szerint Orbán néppártosodási kísérlete eleve vereségre van ítélve. Antall viszont Bethlent követte – ebből következik, hogy Orbán nem Antallt követi. Antall volt a híd a progresszív bethleni konzervativizmus meg a nyugati jobboldaliság között, de beomlott – ezért pontont építeni is tilos.
Kétséges persze, hogy Antall József meg tudott volna-e felelni „a tömegdemokrácia és a tömegmédia korának, az ezredvég posztmodern politikai kihívásainak”. Az a gyanúm, hogy nem: Antall ízig-vérig modern politikus volt, nem pedig posztmodern. Orbán mindkét nyelvet érti (Debreczeni szerint is). Ma viszont úgy tűnik (főleg, miután ilyen rossz politikusi társaságba keverték), hogy „megrontja és tönkreteszi” a jobboldal esélyeit: tábora „újra militáns, antiliberális, avítt és nemzetközileg szalonképtelen” lesz. Bosszantó, hogy a jobboldali szavazótábor egyáltalán nem „nemzetközi” mércét követ: „Orbán iszonyú súllyal nehezedik a magyar jobboldalra, alternatívája nincs, elfogadottsága óriási”. Pedig milyen szépen eltemette Debreczeni, s milyen sok rétegből hordott földet rá! Nyilván az ostoba magyar nép az oka, ha ennyi „jobbító szándék” dacára is ragaszkodik rögeszméihez: „A magyar lélek a vereségre van szocializálva. Nem a győztest, hanem a vesztest szereti. Itt nem a józan és sikeres reálpolitikusoknak van kultusza, hanem azoknak, akik a harcot a bukásig viszik. Nem Bocskainak, Bethlen Gábornak és Deáknak, hanem Rákóczinak és Kossuthnak. Orbánnak is lesz.” Egy évvel a Kossuth-év után, a Rákóczi-emlékévben soha rosszabb átkot…