Sírcsokor, 2003. június 16.

Regéczy-Nagy László
2003. 06. 15. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Kádár-rendszer hanyatló korszakában az „enyhe” proletárdiktatúra nem szívjóságból hagyta abba a „társadalomra veszélyes elemek” nyílt, durva üldözését. Azért persze még a halott osztályellenség sem volt „jó osztályellenség”. Nagy Imrét véges-végig hithűen megtagadták (próbálták volna csak meg Moszkvával szemben magukénak vallani), ideológiáját és halálig tartó erkölcsös kiállását a nemzetközi munkásosztály elárulásaként gyalázták, majd – célszerűen – elhallgatták. (A 301-es parcella sok száz süppedése a sűrű gazban azt bizonyította, hogy nekik továbbra is igazuk volt, hiszen nagy történelmi feladatot teljesítettek, amikor ellenségeiket „adminisztratív úton” intézték el. A már épülő tökéletes társadalomban a származás szerint idegennek nyilvánított százezreket megtűrni csak a szocialista humanizmus végzetes félreértéséből lehetett volna. Hja, akkoriban ebből a politikából lehetett jól megélni.)

Ám a legyőzött ellenséget az idő múltával már nem volt helyes ütlegelni, mert esetleg nem kaptak volna kölcsön további dollármilliárdokat életképtelen rendszerük végvonaglásának meghosszabbítására, azaz a vérrel megszerzett/visszaszerzett „munkáshatalom” életben tartására. Szoros megfigyelés alatt tartották a még történetesen megmaradt gyanús elemeket, s ezt a fegyverszünetet nevezték cinikusan „elviselhető diktatúrának”.

A váci börtönben 1959 nyarán megjelent a legfőbb ügyész személyes képviselője, magához hívatott néhány zárkából egy-egy fültanút, s elmondta nekik: „a párt tudja, hogy politikai szükségből milyen súlyos ítéletek születtek. Miután a Népfront olyan csodálatos győzelmet aratott, a rendszer szilárd, eljött az ideje az ítéletek felülvizsgálatának. Ügyészi bizottság száll ki a börtönbe, s mindenkivel személyesen foglalkozik.” Azt is sejttette, hogy nagyjából meg akarják felezni az ítéleteket. A börtön – érthetően – zúgni kezdett, és séta közben nemcsak beszélgetni merészeltünk, hanem amikor ránk szóltak, abba se hagytuk. Az öreg Torma főtörzsőrmester, régi smasszer, lilára gyulladt fejjel üvöltötte: „Még itt vannak a pincében a kéz- és lábbilincsek! Úgy gúzsba kötjük magukat, hogy belerokkannak!” Az én szememben azóta is ez a külvilág felé szende álorcát mutató proletárdiktatúra igaz képe. A rendszernek az utolsó pillanatig az erőszakszervek képezték a lényegét: nélkülük nem volt diktatúra, nem létezhetett volna szovjet gyarmatiság. (Jó tudni, hogy a megígért felülvizsgálat végül csak néhány revizionista elvtárs egyéni kegyelmére zsugorodott, annak pedig tömeges éhségsztrájk lett a vége.)

Aczél elvtárs a 70-es években Párizsban egyenesen azzal házalt, hogy amit az FKP ott meg akar valósítani, azt Kádár már nálunk megalkotta, mégpedig a tervezhető, kiszámítható életpályák világát, a létbiztonság és jólét rendszerét. (A szabadságot nem emlegette.) Még csak tudni sem akartak arról, hogy az európai szocialisták ellenmodellnek tartják az itthon győztesnek és fölényesnek eladott kádárizmust. Így sodródott a rendszer immár másodszor a végzete felé. A hajócsavar már alig forgott, de a ködkürtök szóltak: az eredeti, dúr hangnemű dallam újabb és újabb moll variációit fújták. Nem ébresztő volt már ez, hanem takarodó.
A mi örök reformer kommunistáink (’53, ’56, ’68) azután a reális szocializmus végső összerogyását is az „ő reformjukként” ideologizálták meg, hiszen ők döntöttek a diktatúra feladásáról, ők vezényelték le a demokratikus átmenetet, s ők hozták létre (felülről) a pártokat is meg a piacgazdaság résztvevőit is – a maguk hasznára. Mindez hamisítatlan „osztályárulás” volt ugyan, de ezúttal a tetteseket nem a párt bitófája várta, hanem a hatalom újabb karosszéke.

Némelyek kezdenek furcsán emlékezni a múltra. Nem is csoda, hiszen a legújabb hamis tudat élteti a hatalmukat. Legutóbbi csavarintásuk a szovjet koloniális adminisztráció átsimulása igazi, korszerű európai szociáldemokráciába. A jövő győzelmének ezt a zálogát is nekik kell kitalálniuk. (Az új logón Nagy Imre képe látható.)
A magukat még mindig vesztesnek tekintő túlélőkben erről a következő (élet)kép alakult ki: A hóhér (vagy jogutódja?) bekopogtat áldozata családjához, s felajánlja közreműködését a család férfiága kihalásának megakadályozásában. Mi pedig olyan család vagyunk, amelyben anyánk ágyba is bújik apánk hóhérával, azt remélve, hogy eurokonform gyereket fogan tőle. Nekünk, családtagoknak, ajánlatos tisztelettel bánni az új paterfamiliassal, nem szabad emlékeznünk a múltjára, s különösen azt kell elfelednünk, hogy apánk vérre szárad a kezén.

Ez lenne új, európai létünk szilárd alapja? Ha hihetünk Bibónak – márpedig legutóbb fényesen igaza lett –, a hazugság olyan fundamentum, mint a futóhomok: akár külső erők nélkül is az épület öszszeomlását okozza. „Európába, mindahányan” – de bizony félve! Mi derül ott ki rólunk?

A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.