Téves látlelet a magyar jobboldalról

Azt a kérdést tette fel dr. Fodor András (Politikailag inkorrekt hasonlat, Magyar Nemzet, június 13.), hogy vajon lehet-e Debreczeni József A jobboldal válsága című, az egyik kormánypárti napilapban megjelent írására szakmai érvek alapján reagálni. Véleményem szerint lehet. És kell is, ha egy elemzésről úgy gondoljuk, hogy szakmai kívánnivalót hagy maga után.
Debreczeni szerint a magyar jobboldal a következő okok miatt van válságban: Orbán Viktor nem élt az eséllyel, és nem nyerte meg a választást; Orbán Viktor nem látta be hibáit és tévedéseit, és nem tanult a vereségből; Orbán Viktor felülről gerjesztett, parlamenten kívüli és radikális jobboldali mozgalomra (polgári körök) építi a jobboldal egyesítését; a Fidesz újraalapítása értelmetlen, mert a társadalomban nincs tömeges igény a pártokhoz csatlakozásra; a jobboldal egyesítése (az uniópárt erőltetése) értelmetlen, amit a Békejobb megakadályozása is bizonyít; az új Fidesz a kommunista pártoknál is centralizáltabb; sem a polgári körök mozgalma, sem a megújult Fidesz nem felel meg a nyugati modern mércéknek; a jobboldal csak és kizárólag Orbánra épít; Orbán lelki beteg és személyiségzavaros; a jobboldal elveszti a következő választást.
Fatalista elemzés alternatíva nélkül
Azzal együtt, hogy szakmai alapon nem szabad kizárnunk, hogy Debreczeninek mindenben igaza van és lesz, ezekre a tézisekre igen egyszerű a válasz: Debreczeni fatalista, mert egy évvel a választás után a megadott tényezőkből nem lehet törvényszerűségnek kezelni a leendő választási vereséget (a kormányoldal hibáit és teljesítményét eleve nem lehet figyelmen kívül hagyni); még csak nem is érzékelteti, milyen személyi alternatívája lehetne Orbánnak a jobboldalon (Dávid Ibolya?, Réti Miklós?, Boross Péter?, Kupa Mihály?); a Békejobbért nem Orbánt kell kárhoztatni, hanem Dávid Ibolyát, amiért felrúgta akkortájt az MDNP-vel és a KDNP-vel folyó egyeztető tárgyalásokat (Ki hibáztatja Dávidot?); az uniópártot vagy pártuniót a jobbközépen mindenki akarta, még Dávidék is, a kérdés csak a hogyanon volt; a Fidesz újraalapítása nem tömegpárt létrehozásáról szól, hanem arról, hogy az MSZP egyetlen versenytársa, de a szocialistákhoz képest a társadalomba gyengén beágyazódott Fidesz társadalmi kötődései erősödjenek azzal, hogy keretet ad azoknak, akik eleve szívesen politizálnának az eddigiekhez képes mást típusú pártban; a néppártosodás szükségességét eddig is elismerték a jobbközépen, Debreczeni azonban nem jelzi, hogy annak milyen alternatívái lehetnek; Orbán személyiségrajza néhány kijelentésre alapozott, és semmiben nem különbözik a baloldali publicisztika orbanofóbiás pszichologizálásától, amely leginkább Veér Andrástól ismert; a polgári körök mozgalma igen sokszínű, a választási vereség miatt spontán szerveződött, és aktivitásuk döntően azzal magyarázható, hogy a jobboldalon az addigi pártstruktúra reménytelenül megroppant; a polgári köröknek csak egy kisebb, bár hangos része radikális; a nyugati konzervatívok és kereszténydemokraták még soha nem voltak ilyen posztkommunista helyzetben; nyugati pártszövetségek, amelyeknek a Fidesz teljes jogú tagja, még nem bírálták a Debreczeni szerint jobboldali radikális pártszervezési módszereket (korábban a KDNP és az FKGP volt az ellenpélda); Debreczeni nem kínál alternatívát arra, hogy milyen más és hatékony módszerekkel lehet felvenni a versenyt a szerinte is hegemonista MSZP-vel. Külön kell szólnom arról, hogy mivel Debreczeni a végzetszerűen bekövetkező választási vereségre apellál, szükség lett volna egy, a kormányoldallal foglalkozó helyzetelemzésre is: a szerinte is hegemonista MSZP hogyan igyekszik újratermelni hegemón helyzetét és hatalmi forrásait? Fel kell-e venni a versenyt, s ha igen, hogyan, a hegemonista törekvésekkel szemben? A kormányoldal zárójelbe tétele a kormány-ellenzék kettősségre alapozódó politikai aréna fejleményeinek vizsgálatakor szakmailag olyan módszertani individualizmusnak tekinthető, amelynek magyarázó ereje minimális.
Debreczeni elemzésének leggyengébb pontja mégis az a történeti áttekintés, amelyet – Tölgyessy Péter nyomán – a két világháború közötti magyar jobboldal két tradíciójáról fejt ki. Az egyik a Bethlen István-i arisztokrata, realista, konzervatív liberális hagyomány, amely a jogállam és a parlamentáris kormányzás alapján állt, s meghatározta a Horthy-rendszer politikáját. A másik a 19-es kommunista diktatúra nyomán született középosztálybeli, radikális jobboldaliság, amely a gazdasági válság éveiben Gömbössel jutott politikai vezető szerephez, majd ’44-ben – német segítséggel, végleg eltorzulva – rövid időre fölül is kerekedett. Ez utóbbi türelmetlen és antiliberális volt, a tömegek mozgósítására, illetve az államra épített, de nem a parlamentarizmusra. Tölgyessy szerint Antall József a bethleni jobboldaliságot folytatta, Orbán Viktor ellenben mindinkább a radikálisra építi a maga politikáját, mert erre a magyar jobboldal inkább vevő. Debreczeni szerint Antall „a parlamentarizmus talaján állt, nemzetközi presztízst vívott ki magának, mérsékelt és felelős politikát folytatott, s a radikálisokat a perifériára szorította”. Ezzel szemben Orbán a rosszabbik hagyományt folytatja: nem építi, hanem rombolja az antalli hidat, visszamegy a másik – egyszer már elhagyott – partra, s az általa vezetett jobboldal újra militáns, antiliberális, avítt és nemzetközileg szalonképtelen lesz. Orbán végül is a jobboldalt olyan „képződménnyé torzíthatja, amelynek hatalomra jutása nem is kívánatos”. Debreczeni logikája szerint nemcsak Orbán és az általa vezetett jobboldal választási veresége bizonyos, hanem az is, hogy a vereséget szenvedő jobboldal a radikális és nyilas hagyományok folytatója lesz.
A jobboldal a két háború között
Debreczeni látlelete téves. Bethlen István valóban nagy formátumú személyisége volt a háborúban és Trianonban vesztes Magyarországon folyó nemzetépítésnek, de súlyos hiba lenne bárkinek is a jobboldalon a nyilasok miatt egyoldalú mintát kreálni a bethleni politikai irányvonalból és berendezkedésből: Bethlen rendszere nem állt a parlamentáris kormányzás alapján. Rendszerének fontos részei voltak a parlamentarizmus bizonyos maradványai, elemei (parlamenti többségre támaszkodás), de azok a bizonyos alapok antiparlamentárisak voltak: a nyílt választás bevezetése; a közigazgatás felhasználása az előre meghatározott választási eredmények elérése érdekében; választási csalások és visszaélések; hatósági erőszak; a korszakban uralkodó, mert mindig győztes egységes párt létrehozása a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) és a Kisgazdapárt egyesülésének kikényszerítésével, majd az így egyesült párt vezetésének kisajátítása, stb. Az 1920-as választáson győztes KNEP és a Kisgazdapárt a középosztálynak a kor mércéi szerint demokratikus jobboldali pártjai voltak. Ezt az alternatívát sorvasztották el Bethlenék, és a harmincas évek elején a Kisgazdapárt újjáélesztése éppen a Bethlen-rezsimmel szemben megszervezkedő demokratikus és ellenzéki jobboldal színrelépése volt. Ebből a korabeli jobboldalnak minimum egy harmadik hagyománya született, amely 1945 után választási győzelmekkel és politikai csatákkal tartóztatta fel ideig-óráig a totális kommunista hatalomátvételt. A nemrég elhunyt Varga László életútja is a bizonyítéka, hogy a jobboldalnak van egy demokratikus, de – az 1945 utáni tapasztalatokból táplálkozó – antikommunizmusa miatt radikális (meg nem alkuvó, ki nem egyező, harcos és mozgósító) hagyománya is. A húszas évek szélsőjobboldali radikalizmusa – Orbán új jobboldalának állítólagos előzménye – 1919-ben elfogadta a különítményesek fehérterrorját és katonai diktatúra bevezetését követelte Horthytól. Kifejezetten és faji alapon antiszemiták voltak, ők kényszerítették Bethlenre a numerus claususként ismert zsidótörvényt. Ennek ellenére Bethlent a zsidó nagytőkével kötött paktuma miatt is támadták. Mozgalmi radikalizmusuk ismert megnyilvánulási voltak az egyetemi zsidóverések stb. Gömbös Mussolini olasz fasiszta pártjának mintájára tett kísérletet egy totalitárius, parlamenttől függetlenített állampárt és egy korporatív állam kiépítésére. A német megszállás 1944-ben a szélsőjobboldalnak már csak a kifejezetten rasszista és kollaboráns erőit emelte hatalomba. Amikor is Bethlennek illegalitásba kellett vonulnia, a Kisgazdapártot pedig betiltották.
Debreczeni indirekte azt sugallja, hogy Orbán egy diktatórikus, pogromokra és lincselésre hajlamos, rasszista jobboldalt szervez. Ebben végül is semmi újdonság nincs: a radikális baloldali publicisztika évek óta pontosan ezekkel az elemekkel operál. Tamás Gáspár Miklós már 1998-ban deklarálta, hogy őt a Dunába fogják lőni. Kovács László a választási vereség után jelentette ki, hogy Orbán dél-amerikai típusú tekintélyuralmi rendszert épít ki. Kiss Péter Gömbös Gyulához hasonlította Orbánt, akiről egyébként a posztkommunista baloldal jóvoltából már 1989 óta tudni lehetett, hogy Orbán Ui néven Adolf Hitler reinkarnációja. Debreczeninek ezért választ kell adnia arra is, hogy az általa filozófusként és Antall (Bethlen) örököseként tisztelt Orbán Viktor folyamatos fasisztázása hozzájárult-e a szerinte is hegemóniára törekvő posztkommunisták választási győzelméhez. (Lásd a MIÉP-et is mint félelmi faktort.)
A baloldal álságos Antall-kultusza
Azért is hiányzik a volt ellenfelek megnevezése és ideológiai törekvéseik elemzése, mert bár az Antall-kormány egykori ellenfelei valóban elismerik, hogy Antall József a parlamentarizmus talaján áll, mérsékelt és felelős politikát folytatott, látni kell: Orbán politikai és ideológiai diszkreditálása végett valóságos Antall-kultusz kezdett kibontakozni a baloldalon. Kozák Márton, az SZDSZ médiakurátora két cikkben is dicsérte az Avar János fémjelezte Vasárnapi Hírekben a két világháború közötti kereszténynemzeti középosztályt, amelyhez képest a Fidesz a politikai kultúra legmélyebb bugyraiban leledzik. Ez pontosan az a középosztály, amelyhez Debreczeni a jobboldali radikalizmust hozzárendeli. Az „egykori ellenfelek” (különösen a Szabó Miklós fémjelezte baloldali radikális publicisztika) azonban akkor az „úri jobboldali” Antall keresztény kurzusáról beszéltek, meg arról, hogy a „kereszténynemzeti” jelző valójában antiszemita töltetű, mert „nem zsidó” a jelentése. Ilyen előzmények után váltak a kereszténynemzetiek mégis elfogadottá a baloldalon 2002-re, csakhogy megakadályozzák Orbánt „egy náci diktatúra kiépítésében”.

A szerző történész, politológus