Virágvasárnaptól pünkösdig

Nyolc hete még senki nem gondolta, mi mindent fogunk megélni e két hónap alatt. A hároméves munka beérett, már csak egy szikra kellett volna, és Messiás-királlyá kiáltják ki, elsöpörve a főpapok és a farizeusok jól felépített uralmát, elzavarják palotája hűvös csöndjéből Heródest, nem törődve a rómaiak légiójával sem. Mert beérett a gyümölcs, a szó tettet követelt, a tanítás megfoghatóvá vált a mázsaszám szaporított halakkal és kenyerekkel együtt, a meggyógyult betegek, az ugráló inaszakadtak, a feltámadt halottak mind-mind suttogva mesélték, hogy ez a Názáreti gyökeresen mást hozott az életükbe, mint a megszokott, hosszú imaszíjakkal lófráló nagyszakállú farizeusok uralta világ, hogy már elég volt, hogy annak legyen vége már. Amikor nyolc hete a szamárcsikó hátán ülő Mesterrel együtt besétáltunk Jeruzsálembe, a nép ujjongott és magánkívül volt, minket akart. Hozsanna, Jézus! – kiáltotta.
Ma már tudjuk, nem így lett, a Mester nem e világból való volt, és nem e világ hatalmát akarta, így hát a főtanács tagjainak volt idejük megvásárolni ugyanazt a népet, amelyikről azt gondoltuk, minket szeret. Ma már tudjuk, a nép szeretete nem a lélekből, hanem a bugyellárisból fakad, s aki több pénzt ígér, az több szeretetet kap. Nem akart senki sem emlékezni a csodálatos kenyérszaporításra, amikor kenyér helyett már kalácsot ígértek, senki a halakkal jóllakott ötezer férfira, amikor már báránysültet ígértek. Barabbást kiáltottak, amikor kiáltani kellett, és feszítsd meget, amikor Pilátus azt mondta: Ecce homo!
S mi, apostolok, mit tettünk? Volt, aki harminc ezüstért elárulta az Urat, volt, aki kakasszó előtt háromszor megtagadta, s a többiek egy kivételével elszaladtunk, mert ha így bántak az élő fával, akkor mi lesz velünk, a szárazzal? Az Urat keresztre feszítették, az a pár gyászmagyar sírba tette, a követ a sír elé hengerítették, s jöhetett a húsvét, a nagy ünnep. Pilátus szabadságra ment, a főtanács a főpapokkal és a farizeusokkal pedig ünnepelt. Ünnepelte a győzelmet, amelyben maguk sem hittek, ünnepelte, hogy egyszer és mindenkorra legyőzték ezt a veszélyes gondolatot, amely majdnem lángba borította az országot, amely hajszál híján feldöntötte a több évtizedes status quot, amely szerint országunk egy nagy birodalom által irányított kis ország, amely miatt nekünk hol Babilonhoz, hol Rómához kell alkalmazkodnunk, annak mindenkori helytartójához, s hogy ez miként és hogyan történjék, azt egyedül a farizeusok és az írástudók tudják, hallgasson hát mindenki rájuk, mert ők egyedüli letéteményesei az ország vezetésének. Ez az évtizedes állapot majdnem megdőlt, mert halszagú galileaiak akartak itt forradalmat csinálni egy lázas prófétával, akiről sikerült elterjeszteni, hogy egy zűrös fejű zabigyerek, aki tanításával nem tiszteli az Istent, le akarja rombolni, majd három nap alatt felépíteni a salamoni templomot, s Isten fiává teszi önmagát. Sikerült jó stílusú rágalmazókkal, jelentős csúsztatásokkal igazolni a nép előtt, hogy ez nem próféta, hanem rabiátus hazudozó, aki már gyerekkorában is anyaszomorító volt, megrögzött nacionalista, aki ahelyett, hogy örülne, hogy végre benne vagyunk a római birodalomban, szeparatizmust szít.
A farizeusok lakomáján megették a húsvéti bárányt, kitüntették az írástudókat, akik a legtöbbet tették a próféta rágalmazásáért, becsülettel megfizették mindenkinek az árát, a Barabbást kiáltók is megkapták a dénárjaikat, a feszítsdmegezők is a minákat; fogyott is az édes bor a kereskedők örömére, mire véget ért az ünnep, a világ újra kerek lett, mint régen. Utcák és fejek tisztára mosva, napsütéses hajnal köszöntött ránk Niszán hó 15-én.
Mi a szokott emeleti teremben gyűltünk össze, velünk volt a Mester anyja és rokonai közül páran. Jobbára imádkoztunk és hallgattunk, mert mit is tehettünk volna. A Mester meghalt, a főtanács triumfált, a nép tele hassal, kótyagosan hortyogott, a rómaiak ferde szemmel nézték ezt a vihart egy kis ország kis poharának vizében, (a helytartó Rómába küldött jelentéseiben veszélyes galileai puccsról írt), nem volt velünk senki, még a lelkünk is cserbenhagyott, mert mit ért a három év, ha ez lett a vége? Milyen tanítás az, amelynek ennyire nincs sikere? Mit ér a hit a szeretetben, ha a gyűlölet mégis ennyire győzhet? Hallottuk egyre-másra a híreket, hogy szerte az országban miként váltják le és cserélik fel régi bizalmas kádereikkel a Mesterhez hű embereket. Megindultak a feljelentések és a mondvacsinált eljárások a tanítással szimpatizálók ellen. Sorra vették a csodálatos gyógyulásokat, kikérdezve a meggyógyultakat, milyen szerződés alapján ugyan mennyit fizettek nekünk a leprától történt megtisztulásért, mennyit a látás visszanyeréséért, a némaság elmúltáért, a vérfolyás megszűnéséért. Vagy épp fordítva, mennyi pénzt kaptak a meggyógyultak, hogy hazudják a gyógyulást? A halálból feltámadottaknak igazolniuk kellett, hogy azonosak önmagukkal, külön főpapot neveztek ki e boszorkányüldözésre, mert nem volt elég, hogy a Mester a sírban fekszik, még halálában is féltek tőle, mert érezték, a halott Messiás is erősebb, mint az egész főtanács Kaifással, Annással, Gamáliellel. Megbénultunk a tehetetlenségtől, a meglepetéstől és a reménytelenségtől. Alig egy hét alatt estünk a csúcsról a mélybe, s a zuhanás nagyságánál csak váratlansága volt nagyobb.
Ültünk abban az emeleti teremben, próbáltuk volna összerakni azokat a szavakat, amelyekre a Mester tanított, de csak szánalmas dadogás jött ki a torkunkon. Jöjjön el a te országod – mondtuk, de egyikünk sem hitt benne, hogy valaha eljön. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is – mondtuk, és mindannyian azt kérdeztük magunktól, hát akkor, ez a te akaratod, ami most történik? Miközben szemlesütve kerestük a szavakat, bezárkózva és félve, egyszerre közénk állt a Mester. Nem az ajtón jött be, és mégis benn volt. – Békesség nektek – mondta, és hosszú napok után először éreztük, hogy béke szállja meg a szívünket. – Békesség nektek – mondta újra, s mert még mindig nem tudtuk, hogy igazán ő az, megmutatta a sebeit, kenyeret és halat kért, evett, majd eltűnt, ahogy érkezett.
Nehéz hetek jöttek, a Mester velünk volt, de mégsem voltunk együtt. A következő időben hol megjelent, majd hetekig nem láttuk. Az ország elfeledte őt, az élet visszatért a megszokott évtizedes kerékvágásba, az írástudóké lett a teljes nyilvánosság, az emberek megkapták a beígért fejpénzeket, megérezték újra a teljesítmény nélküli javadalmazás meghitt és régről megszokott akolmelegét, most sem gondolva arra, hogy egyszer majd mindenért fizetni kell, senki sem beszélt a Messiásról. A Mester egy nap, amilyen légiesen és könnyedén megjelent, olyan légies könnyedséggel a szemünk láttára felemelkedett, és eltűnt a felhők között – itt maradtunk egy reménytelen világban egy ígérettel. S ez az ígéret a Lélek volt, melyet elküld majd nekünk. Nem tudtuk mikor, nem tudtuk mire, nem tudtuk hogyan, s nem tudtuk, mit kezdünk majd vele. Pünkösd volt, ismét összegyűltünk, s dönteni kellett. Dönteni, hogy mit teszünk?
Péter vitte a szót, ismertette az elmúlt nyolc hét eseményeit, amelyeket mindannyian tudtunk. – Két lehetőség áll előttünk – mondta –, az egyik a kudarc beismerése. Beismerése annak, hogy nem vagyunk alkalmasak apostollá lenni, nem vagyunk alkalmasak a Mester tanítását megvalósítani, mert nem alkalmas rá az idő sem, a körülmények sem. Nincs emberi fül, amely meg akarná hallani az igét, nincs jó szó, amely eljuthatna az emberek szívébe. Le kell vonni a tanulságot, haza kell menni Galileába, elő kell venni a kilyukadt hálókat, megfoltozni, s visszamenni halásznak. A tó még tud halat adni, mi még tudunk halászni. Az emberhalászat nem sikerült, vissza a kezdetekhez. Tudom, fájdalmas a kudarc beismerése, de lássuk be, talán nincs elég talentumunk a munkához, a feladat nagyobb volt, mint a mi képességünk, tévedett az Úr, amikor ránk bízta a munkát. Megállt, ránk nézett. De van még egy lehetőség – mondta –, a csak azért is. Hogy mindannak ellenére, amit elmondtam, s amit tudunk, mindannak ellenére, hogy egyetlen esély sem szól mellettünk és az evangélium mellett, mindannak ellenére, hogy minden az ő kezükben van, övék az ország, a hatalom és a dicsőség, mindannak ellenére kilépünk a világ elé, és teszszük, amit tennünk rendelt az Úr. Hirdetjük az igét alkalmas és alkalmatlan időben, mert nem tehetünk mást, mert azért lettünk apostolok, hogy ne legyünk apostaták.
Ebben a pillanatban egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltünk. Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikünkre, s eltöltött minket az az erő, az a hit, az a bizalom, amelyre hét hete vártunk. Éreztük, hogy már nem reménykedünk, már tudjuk, hogy mit kell tennünk, bensőnket eltöltötte a Lélek, s már nem volt jelentősége sem Kaifásnak, sem a főtanácsnak, sem az írástudók hazudozásainak, mert erőt éreztünk és tudást. Akik eddig féltünk megszólalni, kinéztünk az ablakon, és a nagy szélzúgásra összecsődült embereket láttuk a ház előtt, akik összegyűltek Jeruzsálemben minden népből, és mindegyik értette, amit mondtunk nekik. Mi pedig felindultan, egymás szavába vágva csak mondtuk és mondtuk, hogy ne féljetek, mert eljött az idő, hogy közel az Isten országa, hogy nem lehet újra és mindig az emberi irigységre, gyűlöletre, hamisságra, lustaságra és haragra építeni egy társadalmat, hogy nem lehet győztesekre és vesztesekre osztani a világot, de ne higgyetek azoknak, akik árkot ásnak ember és ember közé, akik aljas indulatokkal uszítják embertársaikat a maguk hasznára, ne higgyetek a pénz és a vagyon mindenhatóságában, hogy higgyetek Krisztusnak, aki a szeretetet hirdette nektek, a szeretetet, amely eljött közétek, s amely mindenkiben benne rejlik, csak fel kell ismerni, ki kell bontani és fel kell mutatni. Mert a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem kérkedik, nem a maga javát keresi, a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak és örömét az igazság győzelmében leli.
Pünkösd volt, a téren háromezer ember és tizenegy apostol; nyelvünkön a jó hír, amely mint a kovász járta át a tömeget. Már tudtuk, mit kell tennünk.