Határ menti árokásás

Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek. Hanem eladni: azt lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek – írta Jókai százharminchárom évvel ezelőtt. Igaza volt. Elvégre manapság is éppen a hazát árulják a lelketlenek – Bukarestből, Pozsonyból meg Brüsszelből várt mosolyokért. Nem Medgyessyről van szó. Ő hoszszas erőfeszítések során megtanulta, miként kell a tanácsadói által írott szöveget felolvasva úgy csinálni, mintha három ujjal szedegetné a papírról a „rizsát”, és azt már jóval korábban elsajátította, miként lehet sok pénzből, bármi áron, még többet csinálni. Ezért koccint Trianonra a Kempinskiben – elvégre jól jöhet még a cimboraság a román elittel, ha majd exminiszterelnökként ismét beleveti magát az üzleti életbe. A magyargyűlölő magyarságpolitika oltárképén ugyanis Kovács László a főalak – az a szocialista politikus, aki a választások óta lényegében nem más, mint egy gonosz vénember, s aki nemcsak az előző kormányt és annak minden eredményét gyűlöli, hanem mindenkit, akin az Orbán Viktor vezette kabinet segíteni próbált. Kovács külügyminiszter legfőbb üzenete, hogy meg kell tanulnunk kicsiknek lenni, a határokon túl rekedt magyarságnak annyit jelent: tanuljatok meg nem lenni.
Persze, semmi nem veszett el végleg. Kimiskárolják a státustörvényt? Bevezetik a vízumkényszert? Sebaj, legalább majd két és fél év múlva tudni fogjuk, mit kell tenni: bevezetjük a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárságot – azt próbálja meg majd elvenni valaki… A kettős állampolgárságot, amelynek bevezetéséért nemrégiben szinte könyörgött Zoran Zivkovics, amikor Medgyessyvel tárgyalt. Ugyanis mára eljutottunk oda, hogy a szerb miniszterelnök jobban kiáll a délvidéki magyarság érdekeiért, mint a magyar kormányfő.
A mai kormánynak a határon túli magyarság ellenében meghozott intézkedéseinél sokkal aggasztóbb, hogy mikor lehet majd betemetni azt az árkot, amely Kovácsék ténykedése folytán éppen az anyaország határainak mentén látszik egyre jobban mélyülni. Ugyanis az egykori országot járván mindegyre gyanakvással és bizalmatlansággal vagyok kénytelen szembesülni, amikor kiderül, hogy az anyaországból érkeztem. Olyannyira, hogy nemrégiben már-már kényszeresen azt éreztem, hogy a következőképpen kellene bemutatkoznom a határ túloldalán: „Budapestről érkeztem, de nem vagyok kommunista.” Arról nem is szólva, amikor egy, az ottani kultúraszervezésben komoly szerepet vállaló személyiség csak félnapi beszélgetés után merte óvatosan megkérdezni: „Ön tényleg önszántából jött ide, és nem Bársony András küldte?”
Nos, kedves szoci áldemokraták, határon túli ügyekben ez az önök legnagyobb bűne – hogy elvették a határon túl élőknek az anyaországiak iránt érzett bizalmát. Azon határon túli magyarokét, akik a jobbközép kormány négy évéről azt mondják: szép álom volt. Pedig csupán ami azóta eltelt, az rémálom. Ami hamarosan véget ér. És akkor majd eljön az az idő, amikor remélhetőleg maguktól temetődnek be az árkok a határon túl és innen élő lelkek között.