A nyáron szinte nem telt el nap, hogy a hírek ne tudósítottak volna a szárazságról. Az évszázados melegrekordok megdőléséről és mindezek következményeiről, az irtózatos erdőtüzekről, a tömeges halálesetekről, az óriási terméskiesésekről, a folyók minden eddiginél alacsonyabb vízállásáról, az atomerőművek kényszerű leállásáról és így tovább.
Történetesen azokról a gazdaságtudósok, ökológusok, klímakutatók által megfogalmazott figyelmeztetésekről van szó, amelyek szerint az a fejlődési modell, amely lényegében a termelés és ezzel összefüggésben a fogyasztás állandó növelésére alapozódik, és egyre inkább uralkodóvá válik a világon, törvényszerűen környezeti katasztrófához vezet. Ha visszaemlékszünk, a megboldogult szocialista gazdaság sem különbözött ebből a szempontból alapvetően ettől a modelltől.
A trópusi kánikulai napok – vélhető – elmúltával a téma lekerült az újságok címoldalairól. A helyet újra a politikai csatározásokról szóló tudósítások foglalták el. A megjelent írások az okokat illetően többnyire megelégedtek annyival; azok az emberi tevékenységek környezetre gyakorolt hatásainak köszönhetők. Szokás szerint több szó esett a betegség kezeléséről, azaz a szélsőséges időjárási viszonyok hatásainak csökkentéséről, következményeinek elviselhetőbbé tételéről, mintsem a kiváltó okok megszüntetéséről, legalább minimalizálásáról.
Közismert a fenntartható fejlődés fogalma, amely lényegében a természeti erőforrásoknak, azok megújuló képességének figyelembevételével történő, ésszerű felhasználását jelenti, gondolva az eljövendő nemzedékek életlehetőségeire. Manapság ezt a fogalmat a gazdasági, pénzügyi életben előszeretettel használják az eredeti értelméből kifordítva a pénzügyi, gazdasági egyensúly fenntartásának szinonimájaként.
Szorosan kapcsolódik ehhez az ökológiai lábnyom fogalma, amely földrajzi területnagyságban fejezi ki egy adott embercsoport, ország életformájának, fogyasztási szokásainak környezetre gyakorolt hatását. Magyarország ökológiai lábnyoma már évekkel ezelőtt is negyven százalékkal meghaladta saját tényleges területét. Tehát hazánk fejlődése már most sem fenntartható. Most ne is beszéljünk a nálunk fejlettebb nyugat-európai államokról, vagy az USA-ról meg Kanadáról.
Az uniós csatlakozás előtt érdemes megállapítani, hogy az EU országainak környezeti állapota sok tekintetben sokkal rosszabb hazánkénál. Az erdőket például a légszennyezés következtében kialakuló savas esők károsítják, a termőtalajok a korábbi intenzív mezőgazdasági termesztés következtében folytatott mértéktelen műtrágyázás következtében vesztették el termőképességük jelentős részét, és még sorolhatnánk az egyre súlyosabb környezeti, ökológiai problémákat.
Idehaza a kormány minden lehetséges fórumon gazdasági fejlődést, jövedelememelkedést emleget. Az ellenzék se rest, a gazdaság élénkítését, a munkahelyteremtést, a növekedést kéri számon a kormányzó pártokon. De ki beszél itt környezeti tényezőkről?
Az a tévhit, hogy a gazdaság önmagában minden más, például a környezetre gyakorolt hatástól függetlenül képes működni, még mindig makacsul tartja magát. Azaz hogy szavakban ki-ki elismeri a környezet megóvásának szükségességét, de a gyakorlatban mégis minden a gazdaság előbbre valóságának szellemében zajlik. Szemléletváltoztatásra van tehát szükség.
Hogy is fest ez manapság? Környezetszennyező, környezetpusztító tevékenységek üzleti hasznának egy bizonyos – inkább kevesebb, mint nagyobb – részét környezetvédelemre fordítani: ezt nevezzük környezetvédelemnek. Kérdés, hogy ez a gyakorlat még meddig folytatható. Nehéz belátni; miért kell megvárni, amíg a természeti katasztrófák olyan méreteket öltenek, amikor már az általuk okozott gazdasági, pénzügyi kár társadalmi méretekben eléri vagy meghaladja a gazdasági, termelési tevékenységekből adódó haszon mértékét, előidézve ezek minden szociális és társadalmi következményeit.
Kérdés: mikor és ki fogja beismerni az eddigi fejlődési modellünk tarthatatlanságát, a növekedésorientált gazdaság végét?
A politika saját csapdájában vergődik, hiszen a következő választások megnyeréséhez minél rózsaszínűbb ígéretekre van szükség. Ha a győztes állja a szavát, annak éppúgy katasztrofális következményei lesznek, mint annak, ha megszegi az ígéreteit. Mert ekkor a választók a következő voksoláson nagy valószínűséggel elverik rajta a port. Ha a mindenkori kormány szeretné választói jóindulatát meghálálni, és mindent megtesz a jólét fokozásáért, beteljesedik másik végzete; felborul a pénzügyi egyensúly, összeomlik a költségvetés, jön a gazdasági visszaesés. Az eddig felsejlő gonosz kísértetek közé mostantól egy újabb is felsorakozik; ez a környezeti recesszió.
Mármost felvetődik a kérdés, ki vagy mi az a megfelelő hatalommal rendelkező társadalmi, politikai tényező, aki szembe mer nézni a valósággal, és ki meri mondani: ne tovább? Magára vállalja a kétségtelenül hálátlan és népszerűtlen szerepet, és nemet mond mindarra, amit az emberiség eddigi életútja, kialakult életformája, értékrendje, fejlődésbe vetett hite képvisel. Tehát szinte mindent lerombol, amit fontosnak gondoltunk, ami mindennapjainkat irányítja. Véget vet az ökológiai terrorizmusnak, a természeti környezet semmibevételének. Soha nem tapasztalt szemléletbeli fordulatra lenne ehhez szükség, kérdés: képesek vagyunk-e minderre? Ezekre a feszítő kérdésekre a közeljövő megadja a választ.
Van persze egy másik forgatókönyv is: ez pedig az elemi életfeltételek fokozatos leromlása, az ennek következtében fellépő és egyre sodróbb erejű társadalmi, szociális feszültségek. A jobb életlehetőségekért, a fogyatkozó ivóvízért, a kevésbé szenynyezett környezetért, az elviselhetőbb klímájú földrajzi területekért folytatott küzdelem soha nem látott kataklizmák lehetőségét vetítik előre. Meglehetősen sötét jóslatok, de a döntés talán még a mi kezünkben van.
Csak remélhetjük, hogy nem fog megvalósulni az ökológusok jól ismert hasonlata: bár a forró vízbe dobott béka rémülten kiugrik, de ha a hideg vizet fokozatosan forraljuk fel alatta, bizony megfő benne.
A szerző környezetvédő
origo.hu
Ezt nem hisszük el – ilyen vízi lények élnek a borsodi tóban
