1956: a megtorlás baloldali volt

Az 1956. október 23. utáni napokban a világsajtó nem győzött álmélkodni azon, hogy a betört kirakatok mögött érintetlenül sorakoztak a különböző árucikkek: a nélkülözők nem nyúltak semmihez. Pedig nem volt rendőr (sokunkat lepett meg a rettegett hatalom erőszakszerveinek nyomtalan eltűnése), a felkelők sem szervezték még meg önmagukat, elég volt a forradalom tisztaságára hivatkozni, s ebben mindenki annyira akart hinni, hogy betartotta a senki által nem felügyelt rendet. Az utcán hömpölygő tömegnek nem volt vezére, a hullámzó hangulat irányította. Követelte a szabad választásokat, a többpártrendszert, majd Nagy Imre és Kádár János hatalomátvételét. A közkívánatra megszólaló későbbi miniszterelnöknek mégis elsöprő erővel adta tudtára, hogy nem akar elvtársakat. Egyeseknek nyilván voltak elképzelései a jövőről, egyetértés azonban csak a hazugságra és megfélemlítésre épülő hatalom elutasításában volt. Meg abban, hogy a többség az 1848-as márciusi fiatalok örökösének hitte magát, s velük vallotta: Rabok tovább nem leszünk! Ennek érdekében többen, több helyen fogalmazták meg – sokban egyező – követeléseiket. Az utca az emberi és nemzeti értékek érvényesítését kívánta, de nem volt ideje közmegegyezést kialakítani abban, mi legyen a törvényesség jogforrása. Egyesek (későbbi fogalmat használva) emberarcú szocializmust akartak, mások a jugoszláv önigazgatás példájáért lelkesedtek, ismét mások visszatértek volna az önkényuralom (diktatúra) valamelyik kezdőpontjának jogrendjéhez. Volt, aki ez utóbbit az 1948-as fordulathoz kötötte; volt, aki a szabadon választott kisgazda kormány hatáskörét korlátozó szovjet beavatkozáshoz; volt, aki a német megszálláshoz. A Moszkvában kinevezett Kádár János forradalmi munkás-paraszt kormánynak nevezte minisztereit. Szocializmust építő rendszerének törvényességét nem a joghagyomány, hanem az önkényuralmi erőszak biztosította. Történelmi előzményét a Darutollasok című könyvet jegyző Karsai Elek és Pintér István az 1919-es vörös terrorban jelölte meg, amire ellenforradalom volt a válasz. (A nemzeti hadserege különböztette meg a vörösöktől. Mire azonban Hitler a történelem színpadára lépett, már nem voltak darutollasok. Nem tudhatjuk, hogyan fogadták volna. Mindenestre vezérük, Horthy Miklós a vörös zászlós szocializmus nemzeti vállfaját is határozottan elutasította.)
A történelem tanulságai ellentmondásosak, de csak ok-okozati rendben elbeszélhetők. Enélkül lehetetlen a megértés, az emberek közti beszéd, üzenettovábbítás-befogadás, véleménycsere. Amikor ellenforradalomnak kellett nevezni a forradalmat; amikor munkás-paraszt hatalomról beszéltek és népi demokrácia címen gyakoroltak önkényuralmat; amikor törvényes volt a törvénytelenség; amikor szabadnak kellett nyilvánítani azt az állapotot, amelyben minden cselekedetet és gondolatot felülről ellenőrzött korlátok közé szorítottak; a szavak elvesztették jelentéstartalmukat. Deák nem csupán a felebaráti szeretetben és az elvhűségben hitt, de abban is, hogy az igaz megkülönböztethető a hamistól, a látszat a lényegtől. A tömegmédiumok ezt a feltételezést eltüntették. Amerikai filmekben sokszor látható, amint a hős őrült iramban száguld, átlép minden szabályt, nyomában romok, roncsok és halottak. De aki Amerikában átlépi a szigorú sebességkorlátozás határát, számíthat a következményekre. Igaz, bíróságuk mentett már fel bűnöst (a sok közül), ítélt halálra ártatlant, az amerikaiak mégis hisznek igazságszolgáltatásukban. Magyarország olyan, mint az amerikai filmek csak képzeletben létező világa. Megállíthatatlanul árad az üres beszéd, az ésszerűségnek az a rendje, ami kizárja két ellentétes állítás együttes igazát, eltűnt. Ezzel eltüntettek az egymásra épített érvek. A közéletet indulatok, rágalmak, a gyűlölet- és félelemkeltés uralja. (Legtöbbször az beszél a gyűlölet ellen, aki félelmeket táplál.) Baloldali gondolkodók is vallják: „ha az ember egészen azt csinálná, amit szeret, akkor nemcsak a szomszédait, de önmagát is tönkretenné. A szabadság csak egy érték a többi közt, s nem valósítható meg szabályok és korlátok nélkül” (Isaiah Berlin). De a szabadság rendje nem épülhet alattomosságra, besúgásra, csalásra, törvénykijátszásra, sanda hazudozásra, megvesztegetésre, gátlástalanul érvényesíthető önérdekre; csak a polgári együttműködésre, a meggyőződésre, az öntudatos alkalmazkodásra.
Az erőszakos érdekérvényesítés – rettegést fakasztó, félelmet szülő – eszközeivel ma csak az utódpárt rendelkezik. Nem a gyakran emlegetett médiára, még csak nem is a gazdasági hatalomra gondolok, hanem arra, hogy 1990 előtt Magyarországon a hivatalos irányzat elfogadása nélkül senki nem szerezhetett a fegyveres erők szervezésére, irányítására, vezetésére szóló képesítést. Tizenhárom év alatt nem halhattak ki proletárdiktatúra védelmére felkészített tisztek (és titkosszolgálati ügynökök) úgy, ahogyan az idő múlása eltüntette a darutollasokat. S annyira mégsem becsülhetjük le a közel fél évszázadig működő – megtapasztaltan rendpárti – rendszert, hogy feltételezzük, egykori haszonélvezői valamennyien megtagadták, elárulták, hithagyottak, renegátok lettek. A taxisblokád arra figyelmeztetett, hogy a kormány törvényessége önmagában nem biztosítja a rend fenntarthatóságát. Erőszakos jobboldali hatalomátvételre Magyarországon semmiféle esély nincs, és nem lehet. Szavakkal, utcai felvonulással hatásosan lehet tiltakozni: de ötvenhat távlatában a szabad választás állt. Az önkényuralomnak Lenintől, Hitlertől Fidel Castróig és Pol Potig mindenütt jól szervezett erőszakra van szüksége. Csak így képes elhallgattatni az ellenvéleményeket, felhangosítani az uralkodó jelszavakat, s kikényszeríteni a vezető akaratának elfogadását.
Minden jel közmegegyezésen alapul. Ezért akarják néhányan a vezér szó egyedüli értelmévé tenni a Führert (ami Derrida szerint mindennapos kifejezés), ezért gerjesztenek álvitát arról, hogy Orbán Viktor Bethlen István, avagy Gömbös Gyula útját járja-e. Ma nincs és nem lehet olyan politikusunk, aki hozzájuk hasonló előélettel, társadalmi beágyazottsággal léphetne a közélet színterére. Egyikük világképét a történelmi arisztokrácia jellegzetes világa, másikukét a monarchia tiszti iskolái alakították ki. Az előbbi réteg gazdasági és közéleti befolyása rég elenyészett, az utóbbi neveltjei közül legfeljebb néhány aggastyán él még. Felszívódtak az akkori idők meghatározó fontosságú földbirtokos, paraszt, gyáros, kereskedő, iparos rétegei. A mai társadalomnak alapvetően más a szerkezete, vagyoni helyzete, kapcsolatrendszere; mások a hagyományai, más a műveltsége, érdeklődése; érzékenysége, hangulata; más a közgondolkodás, a közerkölcs. Száz éve csak kevesek olvastak újságot, ma a tv mindenkire hat. Régen nincsenek kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes urak és úrnők; nem kell tisztelettel előre köszönni a magasabb rangúnak. Nyoma sincs azoknak a tekintélyeknek, akik a XX. század első felében okkal számíthattak a többség alázatos engedelmességére. Eltűntek a hajdani cselédek, napszámosok, kubikusok, de a munkásmozgalom történetében sokat emlegetett szervezett munkásság is. A változásokat azonban a társadalom csak átélte, de nem tudta feldolgozni.
Igaza van annak, aki arra hivatkozik, hogy ötvenhatban együtt mentek az utcára bal- és jobboldaliak (akik e megkülönböztetésre nem is gondoltak). Mindkét táborból voltak áldozatok; a megtorlásban viszont csak a baloldal vett részt. A halál ugyan mindig megrendítő, mégsem mosható öszsze az idevezényelt szovjet katona sorsa az ÁVO kegyetlen szervezetében önként belépőkével és a kivégzettekével. Hiller István október 23-i beszédében – akaratlanul is – kimondta a lényeget. Fél évszázad alatt megváltoztak a körülmények, a gondok és az érzelmek. A diákok többsége unalmas tananyagot lát az ötvenhatos eseményekben. Így tanítják, lehetőleg még a szülők – zavaró – ellenvéleményét is kiváltva. Ez azonban nem a misztikus végzet eredménye, hanem jól meghatározható következmény. A forradalom-ellenforradalom szójáték már a tanárokat is elbizonytalanította, mindkét fogalom elvesztette érzelmi tartalmát. A fiatalok hősiességről, áldozatkészségről, hazáról leginkább csak gúnyos, jó esetben ironikus szövegkörnyezetben hallanak. A miniszter is gondosan vigyázott, hogy a megtorlás szóból kivonja a drámai tartalmat, ne szóljon a forradalom eszméiről, mert e láng lángot lobbant. Ne essen szó arról, hogy az egyikre lőttek, a másik lövetett. Arról sem, hogy a pesti srác gyűlölte azt a hatalmat (ezért lázadt fel), amit tudatában a retteget erőszakszervezet, az ellene felvonultatott szovjet tankok és az általuk támogatott párt jelenített meg. S ha élve kikerült a harcokból (néhány kivétellel), korábbi megfélemlítői nevezték ellenforradalmárnak, fasiszta csőcseléknek, osztályellenségnek vagy osztályárulónak.
Ijedtében talán az ötvenhetes május elsejei felvonulásra is elment, hogy a fenyegető következményeket megússza. Megitta az ingyensört, de szívében és elméjében a nyilvánvaló színjáték szereplőjének tekintette magát, s csak azzal azonosult, amiről nem beszélhetett. Gyermekeinek sem, vagy ha mégis, hozzátette: nehogy elmondd! A titok összetartó erejét idővel szétmállasztották az új gondok és lehetőségek. Az a kérdés azonban változatlanul nyitott maradt: mit is jelentenek a közéletben elhangzó szavak? Egyfelől felsorakoztathatók a folyamatos változás előnyei; másfelől a hátrányai. Mondhatjuk, a késői Kádár-korban jobban, békésebben élhettünk más diktatúrák alattvalóinál; és észrevehetjük, hogy közben nem csökkent, hanem nőtt – az általános életszínvonal, az egészségügyi ellátás, a közlekedési viszonyok, a technológiai terén – elmaradásunk azoktól az európai országoktól, amelyek egyesülésébe jövőre szegényen és megnyomorító mértékű államadósság súlya alatt görnyedve lépünk be. Pedig igyekeztünk megfelelni kapott feladatainknak. Kinevezett vezetőink 1989-ben nem a mi elveinket, hanem éppen saját világképüket minősítették tévedésnek. Tévedni emberi dolog, mondták a rómaiak, de a tévedések következményeinek felelősei vannak. Ha véletlenül meglökünk valakit az utcán, elmormogott bocsánatkéréssel továbbmehetünk. Ha embert gázolunk, meg kell állnunk. Közös érdekünk, hogy a tettes ne távozhasson felelőtlenül.
A proletárdiktatúra két önkényes címert kényszerített ránk. Az elsőre a lyukas ötvenhatos zászlók hiánya emlékeztet, a másodikra semmi. Ma ismét a hagyományos címert használjuk, de a történtek velünk élő következményeinek szövete lyukas maradt. Érthetetlen, mi miért történt. A szavak csak akkor nyerik vissza jelentésüket, ha mögéjük felsorakozik az okok és következmények rendje. Ez az egyetértés előfeltétele.

A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár