Amikor a kisebbségek jogairól szóló törvény megalkotásáról emlékezünk meg, egy korszakot próbálunk meghatározni. Ez a korszak a kisebbségpolitikai rendszerváltozás korszaka. Helytálló értékeléséhez ismerni kell a történelmi hátteret és mindazt, amit akkor a társadalmi szereplők megtettek, és azt is, amit elmulasztottak.
Jogállamban a parlament hozza a törvényeket. Bő egy évtizeddel ezelőtt Európa keleti részén ez nem volt még ennyire nyilvánvaló. Ám a demokrácia fontos fokmérője az, hogy a jogszabályok megalkotásában milyen mérvű a civil társadalom részvétele.
Az 1989–90-es társadalompolitikai fejlemények a kisebbségi közösségeket sem hagyták érintetlenül; a kisebbségek is éltek az egyesülési törvény nyújtotta lehetőségekkel. 1990-ben feloszlott a nemzeti önazonosságot negligáló Délszláv Szövetség, és megalakultak a hazai szerbek, horvátok és szlovének demokratikus egyesületei. A cigányság is kikerült a Hazafias Népfront gyámkodása alól, és immár szabadon számos szerveződést hívott életre. A többi kisebbség is létrehozta vagy előbb-utóbb megújította szervezeteit.
Eközben a kormányzati oldal sem maradt tétlen. Már a Németh-kormány idején megkezdte működését a Minisztertanácsi Hivatalon belül a Nemzeti és Etnikai Kollégium, valamint Titkárság. Korántsem kívánom lebecsülni az említett társadalmi törekvéseket, sem a kormányzati keretek között folyó munkát, mégsem osztom azt a vélekedést, hogy ez lett volna maga a kisebbségi rendszerváltozás, amiként a magyarországi politikai rendszerváltozás sem köthető a pártállami reformkezdeményezésekhez. Rendszerváltozásról csak akkor beszélhetünk, ha abban a folyamatban a hatalomból korábban kirekesztettek legitim képviselői saját jogon vesznek részt, és annak eredményeként minőségileg más, törvényekkel garantált, működő intézményrendszer jön létre.
Magyarországon a politikai rendszerváltozás előszelét az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása jelentette, valódi kezdete azonban az első szabad választások megtartása volt. A kisebbségi rendszerváltozás fáziskéséssel, de már kedvezőbb körülmények között, az új parlamentáris demokráciában járhatta végig a fejlődés hasonló szakaszait.
A 90-es évek elején a bel- és külpolitikai helyzet kedvezett a kisebbségi jogok törvényi szabályozásának. A parlamenti pártok között a NATO- és EU-csatlakozásban, valamint a határon túli magyarság és a hazai kisebbségek ügyében létrejött a szükséges elvi és gyakorlati egyetértés. A demokratikus választások után, 1990 augusztusában az Antall-kormány létrehozta a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalát, a kisebbségi ügyekért felelős központi szervet. A kormányzat a korábbi fél évszázad nemzetietlen, internacionalista politikájával szemben felelősséget érzett a kisebbségi sors iránt. Érthető módon elsősorban az egyetemes magyarság iránt volt felelősségérzete, de tisztában volt azzal, hogy csak akkor léphet fel hitelesen a határon túli magyarok jogaiért, ha a hazai kisebbségek ügyével is érdemben, a korábbi pártállami gyakorlattól merőben eltérő módon foglalkozik.
Az 1991 januárjában megalakuló Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztala (NEKH) egységbe tömörítette a hazai kisebbségeket, szervezeteik felhatalmazása alapján képviselte a kisebbségi társadalmat, megfogalmazva annak alapvető céljait. A kerekasztal kidolgozta törvénykoncepcióját, elkészítette saját törvénytervezetét. 1991 májusában konszenzussal elnököt, titkárt és tárgyaló küldöttséget választott. A kerekasztal többfordulós egyeztetés után 1991 szeptemberére a NEKH-val együtt közös konszenzusos törvénytervezetet dolgozott ki. Képviselői részt vettek az ezt követő törvényalkotási folyamatban: egyeztettek a tárcákkal, a kormányküldöttséggel, a parlamenti pártok képviselőivel, hallatták hangjukat az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságában is.
1993. július 7-én az Országgyűlés olyan törvényt fogadott el, amely a változtatások után is élvezte a kisebbségi szervezetek többségének támogatását, hiszen az alapelvek érintetlenek maradtak. Az idézett törvénynek és a választási jogszabályoknak köszönhetően 1995-re létrejött egy merőben új, működőképes intézményrendszer, a kisebbségi önkormányzatiság, és ezzel lezárult a kisebbségi rendszerváltozás döntő szakasza. Lezárult, de nem fejeződött be, hiszen még mindig nem valósult meg a kulturális autonómia, vagyis az intézmények átvétele és biztonságos működtetése, és nem sikerült visszafordítani a nyelvi asszimilációt sem.
Noha a joganyag módosítása már a Horn-kormány idején elkezdődött, és az Orbán-kormány idején új megközelítéssel parlamenti ad hoc bizottságban folytatódott, a felek abban egyetértettek, hogy a törvény alapjaiban jó, és csak a túlhaladott vagy a változtatásokat igénylő részeket – elsősorban a kisebbségi választások szabályait – kell felülvizsgálni. A legutóbbi helyi kisebbségi önkormányzati választások során például a korábbiakhoz képest jelentősen nőtt a szabad identitásválasztás lehetőségével való visszaélés. Mindennek kapcsán többször elmarasztalták a törvényalkotókat, mert megfelelő jogi szabályozással nem védték ki a visszásságokat. A bírálók csak arról feledkeznek el, hogy a kerekasztal és a törvényhozók az identitásválasztás megvallásának szabadságát és a regisztráció tilalmát vívmányként élték meg, és ellene voltak minden olyan megoldásnak, amely a hajdani retorziók ismételt esélyére akár csak utalt is. Még mindig élénken éltek a háború utáni emlékek, amikor a koalíciós kormányzat a népszámlálási adatokat használta fel a kitelepítések, a lakosságcserék végrehajtására. Sőt emlékezzünk csak rá: a nemzetbiztonsági szolgálatok még a mostani délszláv háború alatt is – törvényellenesen – titkos adatokat gyűjtöttek a Baranyában élő kisebbségiekről. Mindez történelmi, politikai okokból elképzelhetetlenné tette a szabad identitásválasztás korlátozását és névjegyzékek alkalmazását a 90-es évek elején. Akkor ezt semmiképp nem lehetett volna megtenni, ma meg, tíz év demokratikus fejlődése után, ha lehetne is, akkor sem szabad. Ha az új testületek létrehozását regisztrációhoz kötnénk, szűkítenénk a jövendő kisebbségi önkormányzatok jogosítványait, kizárnánk a kisebbségi kötődésű állampolgárok számottevő körét állampolgári jogaik gyakorlásából, és bizalmatlanságot keltenénk.
Úgy vélem, más eszközökkel lehetne és kellene a kérdést kezelni. Így például a passzív választójog szabályozásával, a nem kisebbségieknek tartott jelöltekkel szembeni jogorvoslati lehetőséggel, és csak a népszámlálási adatok által bizonyítottan kisebbségiek lakta településeken élőknek szabadna az önkormányzat-alakítás kezdeményezési jogát fenntartani.
S végezetül: mi volt a kerekasztal legnagyobb mulasztása, ha egyáltalán rajta múlott? Kétségkívül a kisebbségek parlamenti képviseletének kivívása. Az országgyűlési képviseletre vonatkozó törvény előkészítésekor a kerekasztal tagjai abban a hitben éltek, hogy a kisebbségi törvényhez hasonló egyöntetűséggel fogadja majd el ezt is a parlament, mivel a tárgyalások kisebb ellenállásba ütköztek, és jóval rövidebb ideig tartottak. Az 1993. december 23-i parlamenti kudarc után kiderült, hogy még a köztársasági elnök sem állt ebben a kérdésben a kisebbségek oldalára. A Horn-kormány kétharmadosnál nagyobb kormányzati fölény birtokában sem szavazta meg a kisebbségek parlamenti képviseletét, és az egyre kiegyenlítettebbé váló erőviszonyok miatt talán még messzebb kerültünk ettől, mint valaha.
Az EU-ban láthatólag nem járnak igazán jó idők a kisebbségi kezdeményezésekre, sem alkotmányi szinten, sem a meghatározó politikusok megnyilatkozásaiban. Sok mindennel magyarázható a túlzott tartózkodás, de hosszú távon aligha vezet sikerre. Akár tetszik, akár nem az EU befolyásos tényezőinek, a nemzeti kisebbségek ügyének, a romakérdésnek és a migrációs problémáknak a közeljövőben uniós szinten is egyre nagyobb figyelmet kell szentelniük. Magyarország kisebbségi jogalkotása, intézményrendszere, általános gyakorlata, a romaintegrációban elért vitathatatlan eredményei tanulmányozható modellként hamarosan hasznossá válhatnak az unió számára, ha itthon és az unióban egyaránt ténylegesen és lankadatlan lendülettel a kormány és az ellenzék egyesült erővel napirenden tartja a feladatokat.
A szerző szociológus, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztalának elnöke (1991–94), a Bolgár Országos
Önkormányzat elnöke (1995–98) és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke (1998–2000). Az írás
a Tízéves a kisebbségi törvény című szakmai konferencián
2003. október 8-án elhangzó előadás szerkesztett változata
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
