Máraival a forradalom országútján

A rendszerváltás előtti időszakban Nyugat-Európa ritkán kínálta föl országútjait, így többnyire a Kárpát-medence – taposóaknákkal nem, de egyéb akadályokkal igencsak megtűzdelt – ösvényein barangoltam. A határon túli magyar irodalom mindennél jobban foglalkoztatott, így rengetegszer megfordultam Erdélyben és a Délvidéken, de Kárpátalján és a Felvidéken is.
Elsősorban azokat akartam magamhoz ölelni, akik alól a történelem a trianoni határtologatással kihúzta a szülőföldet.
Nem is a szülőföldet, hanem a hazát. Az impériumváltozással nemcsak a jogaik szegényedtek el, hanem – mert az iskola és a templom szintén veszélyben volt – az anyanyelv is. Sütő András nem véletlenül hívja az övéit nyelvkárosultaknak. Akiknek csaknem naponta meg kell szenvedniük azért, hogy magyarnak születtek.
Ezt az irodalmat segíteni, értékeit népszerűsíteni, kell-e ennél izgatóbb és fölemelőbb feladat?
Európa országútjai tehát nekem évtizedekig úgy kacskaringóztak, hogy ha képzeletemben a bécsi Stephansdom vagy a párizsi Notre Dame jelent is meg, mindig a kassai Szent Erzsébet-székesegyház vagy a kolozsvári Szent Mihály-templom felé vitt az utam. A belőlük hitet merítőket szerettem volna a magam módján megtámogatni. Azokat, akik velünk, az anyaországban élőkkel szemben mindenképp hátrányban voltak. Akiknek a kiáltása alig hallatszott át a határon, ha pedig valahogyan átsurrant a szó, azt alig akarták meghallani. A panasz igazi politikus fülébe jutva fölperzselte volna a hallójáratokat. De nem, vagy alig voltak igazi politikusaink. Tehát nekem és a hozzám hasonló szegénylegényeknek sosem Párizs, Róma és London kínálta a megváltást, hanem Kolozsvár, Pozsony, Újvidék és Sepsiszentgyörgy. Ezek voltak a mi Európa-útjaink. És Bázel helyett Kós Károly harangszava, London (jobban mondva Brook) helyett Harag György totális színháza jelentette az igazi élményt.
Provinciálisak lettünk volna? Csak naivak voltunk. Azt hittük kezdettől fogva, hogy a mi kissé kopottas, a hagyományokat jobban tisztelő Európánk utoléri vagy tán el is hagyja azt a gőgöset, amelyet csak a csillogás, a fogyasztói javak Himalája-magas karácsonyfája érdekel. Igazunk volt, vagy tévedtünk? Ma talán már mindegy. Róttuk az utat, és megfordultunk mindenütt, ahol egy kicsit is várták a jöttünket. Sosem a varázslatos táj, a hegyvonulatok mély kékje-zöldje, a Szent Anna-tó, vagyis a természet szépsége bódított el bennünket, hanem a szellemi ember szava, büszke tartása, jövőhite.
S amikor a ritka alkalmak egyikén Luganóba, az olasz Svájc paradicsomába eljutottam, akkor sem a vonat ablakából látható meredélyek, sziklaalagutak sora, a napfényt magukba ivó tisztások aranya, később a város ékének számító tó percenként változó színe fogott meg, hanem a kinti szépségesen belüli zord szépség. Ami leginkább a Flora Szállóban zajlott konferencia előadásait, vitáinkat jellemezte. 1988-at írtunk, október 12-től 16-ig tartott a tanácskozás. Címe: Arcok és eszmék a nyugati magyar irodalomban. Én a nyugati magyar irodalomkritikáról beszéltem. Fél évig készültem az előadásra, hiszen ma már klasszikus folyóiratok – a müncheni Új Látóhatár, a párizsi Magyar Műhely, a római Katolikus Szemle és a londoni–párizsi Irodalmi Újság – évtizedekre visszanyúló folyamait kellett elemeznem. Fáradtságomra alig emlékszem, ám egy-egy arcra annál jobban. A müncheni történész, Bogyay Tamás tiszta tekintetében ott tükröződött a tudós tények iránti alázata, talán innen az ajkát alig elhagyó kesernyés mosoly. Borbándi Gyula, Sárközi Mátyás, Csiky Ágnes Mária és Kabdebó Tamás előadásai is értékmegvilágító esszék voltak. Zord szépségeik egyik, ha nem a legfontosabb összetevője, az önismeret.
Luganótól Zürichig megint csak vonattal utaztam, onnan Budapestre repülőgéppel. Hogy a levegőben hazafelé is a forradalom országútján, az máig emlékezetes olvasmányomból is kitűnik. Tudniillik erről az útról egy Márai-verseskötetet hoztam magammal, amelyben hamar rátaláltam – korábban már ismertem – az engem is izgató versre. 1988 októberében vagyunk, a letagadott forradalom ünnepe előtt; csendes imám legyen az én ünnepem. „Mennyből az angyal, menj sietve, / Az üszkös, fagyos Budapestre, / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen aranydió a fákon, / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. / Mond el nekik, úgy, hogy megértsék. / Szólj hangosan az éjszakából: / Angyal, vigyél hírt a csodáról.”

A szerző irodalomkritikus