Látványpékség

Újszerű szellő fodrozza a kultúra hazai vizeit: a hatalom nagyvonalú gesztusokat tesz az alkotóknak. Szokatlan jelenség ez ebben a bűnösen elhanyagolt – mert aktuálpolitikailag improduktívnak tartott – szférában, amelyet utoljára talán Aczél György tartott döntően valóságformáló tényezőnek. Meglehet, szentségtörésnek hat, de a kultúra nagy garral beharangozott államtalanítása, kvázipiacosítása nagyobb dúlást vitt végbe ebben az érzékeny rendszerben, mint amennyi előnyt a demokrácia hozott a számára. A cenzúra megalázásait persze egy pillanatra sem szabad feledni, miként azt sem, hogy a kutyák dala kiegészülhetett a farkasok dalával is – igaz, ez utóbbit a kellő dotáció hiányában olykor a kutya se hallhatta. Aczél, a nagy kommunista sakkjátékos a „három T” atyjaként vonult be a magyar kultúrhistóriába, pedig fontosabb úgy számon tartanunk, mint aki az „oszd meg és uralkodj” ókori elvét emelte művészi magasságokba: miként lehet a szellem embereit minél hatékonyabban kijátszani egymás ellen.
A kultúra munkásai közül a rendszerváltozás utáni sanyarú években jó néhányan éppúgy viszszasírták az aczéli időket, mint a lumpenizálódott választópolgárok a 3,60-as kenyeret. A lumpenizálódás és a kultúra leromlása szorosan összefüggött, de a politika nem látta egyértelműnek az ok-okozati viszonyt. A politika érdeke – a kormányok színétől lényegében függetlenül – az volt, hogy a kulturális mechanizmusokat elemi szinten működtesse, ne csináljon magának (még egyszer) konkurenciát. A kulturális költségvetés részben a létező szocializmus kijárásos rendszeréhez, részben a hűbérúri szisztémához hasonlított. A nyomorszinten túli lehetőségekért feltétlen lojalitás járt cserébe. Az Orbán-kormány az elsöprő ellenszélben, a Soros-féle módszeres építkezés ellentételezéseként meg sem kísérelte a korhadó kultúrszisztéma átfogó reformját – ehelyett a politikai kirakatban jól mutató megaprojektekbe menekült. Ez fontos és látványos teljesítményekhez vezetett ugyan, de csupán a felszínt karcolta.
A jelenlegi kormánynak szintúgy nincs átfogó kulturális koncepciója, de – a Görgey-féle ámokfutás után – mostanára legalább felismerte a terület kulcsfontosságú voltát. Stratégiája még nincs, stratégiai tanácsa már igen. (Bár a rossz nyelvek szerint sosem hívják össze.) Meg van egy ambiciózus minisztere, aki rájött arra: a kultúra kiváló ugródeszka a hatalom csúcsai felé. Egyelőre kirakatrendezést folytat, de nem kicsinyesen: jól tudja például, hogy százmillió forint a tárcának nem pénz, de ha odaígéri versre, drámára, prózára, egy ekkora összeg tematizálni képes az egész irodalmi életet. Egy jól sikerült novelláért még senki nem ajánlott tízmilliót ebben az országban, ahol a Kossuth-díj ennek a negyede; József Attila-díj meg hatvan-hetven is kijönne belőle.
Látványpékség – legyintenek azok, akik nem reklámszerű akciókban, hanem rendszerben gondolkodnak. Igaz, hogy megkaphatják a lelkesedőktől: savanyú a szőlő – s talán van is benne valami. A probléma gyökere azonban mélyebbre nyúlik annál, semhogy egyszerű kenyérféltési vagy kultúrideológiai szembenállásra lehetne a kérdést leegyszerűsíteni. Félő, hogy az efféle kirakati gesztusok képesek elfedni a nemzeti kultúráról való vízió ordító hiányát. S félő az is, hogy eme gesztuspolitikára nincs hatékony konzervatív válasz. Tagozatokat már látunk, ütőképes gondolatokat kevésbé. Soros György országának lassan vége, de nincs, ami a helyére lépne. S még rágondolni is rossz, hogy a tetszetős kirakatok mögött miféle áru porosodik hátul a raktárban…