Ünnepek és üzenetek

A dualista kormányok legfőbb bűne a hazai progresszió szemében az volt, hogy ismerték a történelmi Magyarország heterogenitását, tisztában voltak Bécs centralizációs kísérleteivel, s hallottak a szomszédok területi ambícióiról is. Így a szerves építkezésben gondolkodtak, az ország stabilitásának megőrzését tartották a feladatuknak. A minimális politikai mobilitás következtében számos, önmaga tehetségében bízó politikus gondolta azt, hogy csak egy gyökeres felfordulás szolgálhatja karrierjét. A nyugatitól eltérő magyar fejlődés miatt nálunk számos kérdésről már a külföldi tapasztalatok birtokában lehetett vitatkozni. Így döntően a legfrissebb nyugati divatok importjával magát legitimálni kívánó hazai „progresszióval” szemben a szabadelvűek keményen érvelhettek. Károlyi és köre 1918. október 23-án a szociáldemokratákkal és a súlytalan Jászi-féle polgári demokratákkal megalakította a magát ellenkormányként deklaráló Magyar Nemzeti Tanácsot. A hatalomért a puccstól sem riadtak vissza, amelynek október 31-i sikeréhez hozzájárult a budapesti városparancsnokság tehetetlensége s az alkalmatlan uralkodó, IV. Károly habozása. E napon gyilkolták meg Tisza Istvánt, a politikai kibontakozás talán egyetlen lehetséges vezetőjét. S amíg Budapesten alig voltak hadra fogható csapatok, addig a fővárosban sok ezer dezertőr bujkált.
Az október 31-én megalakult Károlyi-kormány nem rendelkezett komoly társadalmi bázissal. Főként a szökevényekből álló, a káosz állandósításában érdekelt katonatanácsokra támaszkodhatott. Féken tartásukhoz szükség lett volna megbízható haderőre, Károlyiék azonban tartottak a királyra felesküdött tisztikartól, és féltek a konzervatív beállítottságú, a történelmi határokat védeni kívánó, döntően paraszti származású magyar katonáktól. E tényezők magyarázták a magyar csapatok Linder Béla „honvédelmi miniszter” által történt szélnek eresztését is. Az átgondolatlan intézkedések következtében hatalmas mennyiségű fegyver és hadianyag került a fosztogatók kezébe, amely keservesen hiányzott a védelmi harcokban. Ezekből a készletekből szerelték fel később a Magyarországra rongyosan és éhesen érkező cseh, román és szerb hadsereget. A november 3-i padovai fegyverszünet meghagyta Magyarország történelmi határait, így a hódító céljait veszélyeztetve látó prágai vezetés november 5-én megkezdte egységeinek beszivárogtatását a Felvidékre. A cseh foglaláskor egy-egy falu elérésekor túszokat szedtek, kivégzésükkel fenyegetőztek, amennyiben kísérlet történne az elfoglalt területek visszavételére.
A rendfenntartó csapatok iránti óhaj motiválta Károlyi belgrádi útját, amelynek a katasztrofális, november 13-i katonai konvenció lett a következménye. Ezután lehetetlenné vált a szerb és román fronton a történelmi határok mögötti védekezés, s a győztesek az ország bármelyik pontját mondvacsinált indokokkal megszállhatták. Az antant-rendfenntartók hiányában Károlyiék végleg a katonatanácsok foglyaivá váltak. A törvénygyártásban megnyilvánuló koncepciótlanságot szimbolizálta – hiszen kiderült: üres ígéreteken kívül semmit a tudnak adni a lakosságnak – a népköztársaság november 16-i kikiáltása.
Sokat elárul e „demokratákról”, hogy bukásuk után a csonka országból is hajlandók lettek volna további területeket a szomszédoknak adni, ha ismét hatalomra juttatják őket Budapesten. Akkor bujtogatták egy újabb invázióra a kisantantot, amikor a román csapatok 1919–20-as ittlétükkor a csonka ország teljes nemzeti vagyonának mintegy negyedét vitték magukkal. Jászi Oszkár, a dualizmus kíméletlen kritikusa naplójában szinte egyetlen szóval sem említi az utódállamok kisebbségellenes intézkedéseit, a magyarok és zsidók elüldözését, vagyonukból történt kiforgatásukat, sőt visszataszító módon figurázta ki naplójában a magyarságukat kisebbségi sorban is büszkén vállalókat, például az aradi rabbit. Magyarország szervezett fegyveres ellenállással a trianoninál lényegesen kedvezőbb békeszerződést harcolhatott volna ki magának. A magyar szabadcsapatok Nyugat-Magyarországért folytatott eredményes küzdelmükkel Sopron térségében népszavazást tudtak kiharcolni. A fegyveres honvédelemnek megvoltak az alapjai, de egy szűk csoport abszolutizálta érdekeit, a felkészülés helyett társadalmi kísérletezéssel töltötte az ország drága idejét. A tanácsköztársaság döntően a területi integritás gondolatával motivált csapatai sokkal kedvezőtlenebb helyzetből indulva komoly sikereket értek el a felvidéki hadjáratukban, felbomlásuk is az értelmetlen visszavonulás elrendelésekor kezdődött.
A szomszéd államoknak megérte a Károlyi-emigráció kitartása, hiszen saját erejükből képtelenek lettek volna 1918–1919-ben Magyarország megszállására. S az országból történő távozásuk után információkat szolgáltattak a kisantantnak és érvekkel látták el Magyarország elleni propagandájukat. Többek között Jásziék kiterjedt munkásságának köszönhetően a nyugati tudományosság máig megtelt a dualista időszak, majd a Horthy-korszak hiperkritikus bírálatával, amelynek különös értékét az adja a történelmi állam ellenségeinek szemében, hogy éppen magyarok bizonyítják Nagy-Magyarország halálraítéltségét. Károlyiék hazaárulásukat azzal próbálták magyarázni, hogy olyan borzalmas állapotok uralkodtak Magyarországon 1918 előtt, majd 1920 után, hogy ez ellen még Bukarest vagy Belgrád zsoldjának elfogadása is a kisebb rossznak tűnt.
Minden színpadias Deák-évnél vagy az ötvenhatosok rituális megkövetésénél többet mond arról, mit gondolnak hazájukról a baloldali koalíció pártjai, hogy elődjüknek tekintik Károlyiéket. Ezen baloldali ősbűn vállalása számukra érthető, hiszen Károlyiék is saját uralmukkal azonosították a demokráciát. Ahogy 85 éve az elődök feláldozták a fegyveres honvédelem lehetőségét a hatalmon maradásukért, úgy Kovács Lászlóék számára is sokkal fontosabb volt 2002-ben a választások megnyerése, mint a nemzeti megerősödést hozó kedvezménytörvény sikerének biztosítása. Ezért nincs a gyakorlatban másfél éve budapesti külpolitika, hiszen Kovácsék hatalmát a maradék Magyarországon nem Bukarest vagy Pozsony veszélyezteti, hanem az MSZP-n belüli pártütők és a még mindig létező polgári ellenzék. A politikai ellenfél felszámolása közepette nem lehetséges az erők összefogására alapuló külhoni érdekérvényesítés, ami magyarázza a budapesti külügy feltétlen alkalmazkodási kényszerét.