Leépülést hoz a 2004-es állami költségvetés

Egy magát szociáldemokratának nevező kormány első számú célkitűzése elvileg a foglalkoztatottság javítása. Különösen így kellene lennie akkor, amikor – mint itt és most – a munkaképes lakossághoz képest kivételesen alacsony a ténylegesen dolgozók aránya. Ez utóbbi tényen nem változtatnak a foglalkoztatottság javulásáról beszámoló, agyonkozmetikázott álstatisztikák sem. Különös tekintettel arra, hogy a foglalkoztatottak számának növekedésére vonatkozó adatok a nyugdíjkorhatár kitolását tükrözik. Ennek, és csakis ennek köszönhető, hogy az új, 62. évhez kötött nyugdíjkorhatár bevezetése után jelentősen javult a foglalkoztatottsági mutató. A tartósan munka nélkül élők megélhetésének költségei mindenképpen a társadalom terheit növelik, ezért a kozmetikázás helyett olyan ötletekre, programokra és kedvezményezésekre lenne szükség, amelyek figyelembe veszik ezeknek az embereknek a képzettségi szintjét és a társadalom igényeit. Nyugat-Európa nem egy országában például adókedvezményekkel segítik a kevéssé kvalifikált emberek elhelyezkedését.
A közigazgatásban uralkodó túlfoglalkoztatottságról szóló kormánypárti érvek sem helytállóak. A számok arról tanúskodnak, hogy a közszférában dolgozók aránya alacsonyabb nálunk, mint az Európai Unióban. Ráadásul a piaci szférában gyakori fekete- és szürkemunka is növeli a költségvetésben foglalkoztatottak túlsúlyának a látszatát. Értelmetlen dolog az adóhivatal karcsúsítása, amikor szakértők 25 százalékra becsülik a feketegazdaság arányát. Nem lenne szabad elbocsátásokat tervezni a vámhivatalokban, amikor virágzik a drog és a cigarettacsempészet. Kell-e csökkenteni az önkormányzati hivatalok létszámát, amikor borsos öszszegekért beruházásban érdekelt külső cégekkel készíttetik el a területrendezési terveket? Miért akarnak utcára tenni egyetemi oktatókat, amikor a felsőoktatásban az egy oktatóra eső hallgatói létszám (18) magasabb az európai átlagnál? Ésszerű dolog-e kikényszeríteni pedagógusok és egészségügyi dolgozók tízezreinek elbocsátását, amikor a magyar lakosság testi és lelki egészsége, demográfiai mutatói, képzettsége katasztrofális állapotot mutatnak? Tévedés azt hinni, hogy a munka nélküli orvos és pedagógus házaló ügynökként, gazdasági tevékenységet segítő kényszervállalkozóként nagyobb hasznára lesz a magyar társadalomnak, mint most. Az alapvető közszükségleti cikkek, a villanyáram, a gáz, a gyógyszerek, a távfűtés, a tömegközlekedés áfakulcsainak általános és drasztikus emelésében ismét a Bokros-csomag idején tapasztalt jövedelemátcsoportosítás köszön vissza. Végső soron a most bevezetendő adófajták, az energiaadó és az ökoadó is a kispénzűek kiadásait növelik majd. Az egészségügyben és az oktatásban második éve nem lesz béremelés, holott az ötvenszázalékos béremelés előnyei mára a felpörgő infláció miatt köddé váltak. A jövő évi adóváltozások mintegy 25-30 ezer forintot vesznek ki havonta egy átlagos család zsebéből. (És akkor még nem is volt szó a jegybanki kamatemelésről, amely tovább emeli az inflációt!) A nyugdíjasok kapnak egyheti nyugdíjat, cserébe viszont elveszítenek kéthavit. A lakásépítéshez kapcsolódó kedvezmények megkurtítása pedig, azon túl, hogy sok fiatal családnak okoz csalódást, hozzájárul az építőipar válságának mélyüléséhez.
Halmozottan sújtja a lakosság nagy többségét kitevő alsó- és középosztályt az önkormányzatok kiéheztetése is. Különösen tragikus következményekkel járhat ezek működési költségeinek elszabadulása. A távfűtési díjak például negyven százalékkal emelkednek az önkormányzatoknál. Nem beszélve az elektromos áram áráról: az áfa várható növekedését az elmúlt egy évben már harminc százalékos áremelkedés előzte meg.
A rászorultságelv mind szélesebb körű alkalmazása a legszegényebb rétegek kiszolgáltatottságát fokozza. A gázár-kompenzációra betervezett hárommilliárd forint fügefalevélként szolgál egy, a legelesettebbeken (is) spóroló gazdaságpolitika önigazolására. Csakúgy, mint a mintegy ötvenezer hajléktalannak a télre tervezett ezer ideiglenes szálláshely (a meglévő nyolcezer mellé). A látszat uralkodik a vállalkozások támogatási rendszerében is, ahol a kisebb befolyással rendelkező kis- és középvállalkozások hiába várnak segítséget a rájuk váró kíméletlen piaci versenyben. Jó példa erre azoknak a középvállalkozásoknak a sorsa, amelyeknek a gázár emelése 47 százalékos költségnövekedést okoz, míg a nagyfogyasztók csak egy százalékkal kénytelenek többet fizetni. A baloldali kormányok szövetkezés- és családigazdaság-ellenes politikájának következményeként a tej-, a hús-, az almatermelők és a baromfitenyésztők tömeges csődje várható.
A legelesettebb, kevésbé szervezett, kisebb érdekérvényesítési képességű emberek hiába várnak a korábbi ígéretek teljesítésére. Hiába várják a lakótelepek lakói, hogy felújítsák a lakótelepeket és korszerűsítsék a fűtési rendszereket (pedig Csiha Judit, Lendvai Ildikó személyesen vállalt erre kötelezettséget). Az erre betervezett évi forintmilliárd ismét csak a fügefalevél kategóriájába tartozik. Hiába várják a szív- és érrendszeri betegségben, csontritkulásban szenvedők, hogy ingyen kapják gyógyszerüket; az egészségügyben dolgozó szakápolók, hogy felvehessék hűségjutalmukat; az allergia áldozatai a parlagfű irtását. Megfeneklik a rákbetegségek megelőzésében sokat ígérő népegészségügyi program is. Egyelőre nem lesz semmi a megígért tízezer kollégiumi férőhelyből, a bérlakás-építési programból, a 38 órás munkahétből, az egyetemisták – lakóhelyük és oktatási intézményük közötti – ingyenes utazásából. Ígéret marad a kutatás-fejlesztésre szánt összegek növelése is.
A 2004. évi költségvetés tehát az emberek túlnyomó többségének: az állástalanoknak, a munkavállalók elsöprő többségének, ifjaknak és időseknek, családoknak és gyermeküket egyedül nevelőknek, kicsi és közepes jövedelműeknek, falun és lakótelepeken lakóknak, hajléktalanoknak és fogyatékkal élőknek nem az építkezést, hanem az építkezés félbemaradását, sokaknak a leépülést hozza. Magyarázatként pedig mindig ugyanazt a bokrosi időkből jól ismert szlogent halljuk: nincs pénz. Akik ezt az érvet hajtogatják, ugyanakkor a katasztrofális makrogazdasági adatokra és az előző kormányra mutogatnak.
A legnagyobb ajándékot azonban a felső decilisbe tartozó jómódú magánszemélyek kapták a költségvetéstől – hála az SZDSZ adópopulista kampányának. Kunczéék diadalittasan ismételgetik: elértük, hogy csökkenjenek az adók, több pénz marad az embereknél, több forrás jut a gazdaság fellendítésére. Csakhogy az adók összességében véve nem csökkennek, hanem jelentősen nőnek! És a változások nem is a gazdaság fellendítését szolgálják. Az állam összes adóbevételén belül radikálisan növekszik a világ legigazságtalanabb adója, az áfa aránya. És jelentősen csökken annak az adónak, az szja-nak a részesedése, amelyet Nyugat-Európában mindenütt a túlzott jövedelmi különbségek mérséklésére, az igazságosság elvének érvényesítésére használnak. Szemfényvesztő és adópopulista az a szabad demokrata érvelés, hogy az szja-csökkentésre a gazdaság fellendítése érdekében van szükség. A felső decilisben megspórolt adóforintok ugyanis nem a hazai gazdasági növekedést, hanem – magáncélú luxusfogyasztás és tőkebefektetés formájában – a pénz külföldre vándorlását vagy, ha úgy tetszik, a tőke menekülését szolgálják. Éppen ellentétesen a tőkevonzó-képesség növelésének hirdetett céljával. A negyedik kulcs körüli alkuk eredményeként a kis és közepes jövedelemmel rendelkező alsó- és középosztály a Nyugat-Európában megszokottnál lényegesen nagyobb terhet lesz kénytelen magára vállalni.
Az alsó- és középosztálynak, a döntési központoktól távol kerülő hátrányos helyzetűeknek és elesetteknek, a csendes többségnek a 2004-es költségvetés vitathatatlan leépülést hoz.

A szerző közgazdász