Versenysporttörvény – és más semmi

A parlamenti szavazás előtt álló új sporttörvény (aligha kétséges, hogy mi lesz a szavazás eredménye) előszava szerint a Magyar Köztársaság állampolgárait a legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog illeti meg; a sport jelentős szerepet tölt be az ifjúság erkölcsi-fizikai nevelésében; az állam az ifjúság egészséges fejlődése érdekében biztosítja a közoktatás és a felsőoktatás testnevelését és sportját, valamint az intézményen kívüli diáksportot. Az előszó szerint az Országgyűlés a törvényt az Európai Sport Chartával (ESC) összhangban alkotta meg.
Az előszó – ha igazat mond – kifejezi, hogy a törvényalkotó elkötelezetten támogatni kívánja az iskolai testnevelést és a diáksportot, és ezzel megnyeri az olvasó jóindulatát. Feszült figyelmet is kelt az ígért támogatás módozatai iránt. A bevezetés azon zárómondata pedig, hogy a törvény összhangban van az ESC-vel, még azokat is megnyugtathatja, akik az EU-csatlakozás ellen szavaztak, mert nemcsak a nemzeti szuverenitás elvesztését, hanem a magyar sportnagyhatalom bástyáinak megtépázását is látták a globalizáció megállíthatatlan térhódításában.
A törvény kíváncsi és türelmetlen tanulmányozója azonban többé nem is találkozik azzal a fogalommal, hogy „iskolai testnevelés”, és az ESC-vel való jogharmonizációt is hiába keresi. (Azokat az ajánlásokat, amelyeket 1992. május 15-én Rodosz szigetén fogalmaztak meg.) Legtöbb honfitársunk számára (és a jelek szerint a törvény szövegezőinek nézete is ez) a sport elsősorban versenysport, sőt még inkább élsport.
A fenti szemlélet abból adódik, hogy néhány évtizeden keresztül a sporthivatal – egy-két kivételtől eltekintve (például Hegyi Gyula) – félretett káderek parkolóhelye volt. A vezetők az olimpiákon, világ- és Európa-bajnokságokon megszerzett aranyérmek számával biztosították székük szilárdságát. És közben bezárták a nagyközönség elől a stadionokat, a sportcsarnokokat, a teniszpályákat stb., úgyhogy legfeljebb csak kocogni lehetett. A hagyomány annyira beivódott az emberek tudatába, hogy a gondolkodásukat is átformálta. Az Antall-kormány sportminisztériumának egyik elnökhelyettese első külföldi konferenciáján büszkén emlegette a közhelynek számító szlogent: „Magyarország sportnagyhatalom.” „Éreztem – mondta később –, hogy a hallgatóság nem fogadja be, amit mondok, és elkezdett csorogni a verejték a hátamon. Akkor jöttem rá, hogy rossz helyre tettem a hangsúlyt, amikor az első kérdés elhangzott: – Tessék mondani, a magyar lakosság hány százaléka vesz részt mindennapos, egészségmegőrző és kondicionáló sportban?” Magyarországon ez akkoriban 10-12 százalékra volt tehető, ma legfeljebb 15 százalék, miközben Hollandiában, a Benelux államokban vagy Skandináviában tíz évvel ezelőtt 50-60 százaléknál tartott.
Ez az alapvető különbség az uniós sportszemlélet és a magyarországi között.
A sporttörvény szövegezőinek a magyar közgondolkodással azonos felfogását az bizonyítja, hogy annyira belemerültek a sportolók, sportszervezetek és sportszövetségek jogállásának, a versenyrendszerek és szerződések aprólékos részletezésébe, hogy teljesen elfelejtődni látszanak a már említett előszó fennkölt megállapításai a sport szerepéről az ifjúság erkölcsi és fizikai nevelésében. Hogy ez az elfogadhatónak, sőt dicsérendőnek mondható kijelentés milyen álságos tényt takar, arra a Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete (MTTOE) 2003. augusztus 28–29-én Gyulán megtartott szakmai konferenciáján derült fény.
A 2000. évi CXLV. számú sporttörvény a testnevelési órák számát – az akkori hat parlamenti párt egyetértésével – a közoktatás 1–4. évfolyamain (a 6–10 évesek számára) heti öt órára emelte. Ezzel végre-valahára megteremtődtek a mindennapos tanórai testnevelés megvalósításának törvényi feltételei. A törvény hatására a helyi tantervekben megkezdődött a testnevelési órák számának növekedése.
Ezt a jó irányú fejlődést akasztotta meg – az MTTOE és a közvélemény tiltakozása ellenére – a 2003. június 24-én kihirdetett módosított közoktatási törvény, amely a korábbi jogszabály mindennapos testnevelést előíró rendelkezését hatályon kívül helyezte, és a heti öt testnevelési órát három órára csökkentette. „A mindennapos testnevelés a helyi tantervben meghatározott legalább heti három testnevelési óra és a játékos testmozgás keretében valósul meg” – áll a megfogalmazásban. Az MTTOE a „játékos testmozgással” kapcsolatos szakmai kritikáját – a törvénymódosítás előkészítése során – közölte az oktatási miniszterrel, sajnos azonban a tekintélyes szakmai testület figyelmeztetése eredménytelen maradt.
A törvénymódosítás teljesen ellentétes a korábbi kormányhatározatokban 1066/2001. (VII. 10.) megtalálható népegészségügyi programmal, ami a kormányváltást követően az Országgyűlés 2003. április 7-i ülésén hozott határozata alapján Az egészségügy évtizedének Johan Béla nemzeti programja elnevezéssel fogalmazódott meg, továbbá a kormányprogram VI. B 1.6. pontjában található elvekkel. Sőt a módosított közoktatási törvénynek a testnevelési órák számát szabályozó része ellentétes az Európa Tanács (70) 7. számú, a tagállamok egészségügyi miniszterei által 1970. március 7-én elfogadott határozatával is, amely szerint „mindennap egy óra testnevelés szükséges az alsó- és középfokú iskolákban”.
A sporttörvény tehát megalapozatlanul hivatkozik e tekintetben az ESC-re.
Az oktatási miniszter megbocsáthatatlan vétket követett el a magyar ifjúság ellen, amikor egy évszázados igény végre konszenzussal elfogadott törvényi feltételeit önkényesen és képmutató módon eltörölte, illetve megváltoztatta, s így az iskolai testnevelést száz évvel visszavetette.
Az iskolai testnevelés ügyében Trefort Ágoston (1817–1888) vallás- és közoktatásügyi miniszter 1881-ben a következőképpen rendelkezett: „A testgyakorlat minden tanintézetben akként szervezendő, hogy mindegyik növendék hetenként négyszer legalább egy-egy óráig részesüljön korához és testi erejéhez mért gyakorlatokban.” Gróf Klebelsberg Kunó (1857–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter 1924-ben (!) az alábbiakat mondta parlamenti beszédében: „Egy nép egészségügyi állapotát jelentősen meghatározza a nép fizikuma. A test megerősítése, edzése elengedhetetlenül fontos, mert a betegségnek ezáltal képes ellenállni. Az értelmi és erkölcsi nevelés a test nevelése nélkül alapjait veszítheti. A mai pedagógiai rendszer csak ideges, korán elfáradt embereket ad az országnak, akik aztán a maguk nyugtalanságával vagy tehetetlenségével csak bajt okoznak.” Klebelsberg tett is az általa leírt állapot megváltoztatásáért: megalapította a Magyar Testnevelési Főiskolát (1925), és szorgalmazta a sporttörvény megalkotását is, mondván: „A gazdaság felemelkedését segíti elő a testnevelés törvénnyel történő szabályozása.”
Trefort Ágoston 122 évvel ezelőtti rendelete előremutatóbb, mint a mostani sporttörvény az iskolai testnevelés szabályozása terén. Ráadásul a kor követelményeit szem előtt tartva, a testnevelés helyzete ma sokkal roszszabb az iskolai oktatásban, mint annak idején lehetett. Az EU-országokkal összehasonlítva, közoktatásunkban a testnevelési órák aránya a 12–14 éves korosztályok tantervében csak hat százalék, szemben például az osztrákkal és a franciával (11 százalék). Az Országos Egészségügyi Intézet (OEI) munkatársai által felmért 5350 alsó- és középfokú közoktatási intézmény közül csupán tizenegy százalék felel meg az alapvető egészségügyi rendelkezéseknek. Mértékadó becslések szerint hatszáz tornaterem hiányzik az iskolákból, továbbá tisztálkodási lehetőség hiánya miatt a tanulók 48 százaléka nem tud megmosakodni a testnevelési órák és a sportfoglalkozások után. Márpedig tudomásul kell venni azt az élettani törvényszerűséget, hogy az emberi szervezetben változásokat, alkalmazkodási folyamatokat megfelelő terhelést jelentő mozgásingerek váltanak ki. Ehhez el kell fáradni, meg kell izzadni, ami nem mindig kellemes. Az erőkifejtés jutalma az öröm érzése, hogy az ember az akadályt, önmagát győzte le, és a kitűzött feladatot a kanti kategorikus imperatívusznak megfelelően teljesítette. Ez néha szenvedéssel jár együtt, és a Doros-féle eudémonikus (tiszta, zavartalan) közérzetet csak teljes értékű testnevelési órán lehet elérni.
A közoktatási törvényben előírt, tanórák közötti szünetekben, utcai cipőben, felöltözve végzett tizenöt perces játékos, „egészségfejlesztő mozgás” nem képes helyettesíteni a testnevelési órát. E sportfoglalkozásokban ugyanis csak a tanulók tizenöt-húsz százaléka vesz részt, azok sem rendszeresen.
A közoktatási törvényből most a sporttörvénybe, a testnevelő tanárok előzetes felszólamlása ellenére átvett óraszámcsökkenést nem menti a magát szociológusnak valló oktatási miniszter együttérzésből fakadó, a gyermekeket túlterheléstől féltő aggodalma sem, mivel az téveszméből fakad. Ha a miniszter történészként kicsit nagyobb idő távlatából nézi a tudás társadalma felé csetlő-botló magyar ifjúságot a mi digitális szép világunkban, az alábbi, egyáltalán nem virtuális helyzetképet láthatja: az emberiség háromezer generációja nehéz testi munkával, verejtékezve küzdött meg mindennapi betevő falatjáért. Még a XIX. század közepén is a globális energiaszükséglet hetven százalékát az ember izomereje és tevékenysége adta, ami mára öt százalékra csökkent. Egy 1971-es megállapítás szerint ma már olyan generációk élnek, amelyek anélkül nőnek fel, hogy életük során egyetlenegyszer is nehéz terhet kellett volna felemelniük, és nem ismerték meg a látástól vakulásig végzett nehéz testi munka okozta kimerülést sem. Ma a városban élő óvodás és kisiskolás gyermekek nagy része autón közlekedik a kocsi hátsó üléséhez szíjazva, a drága gyereküket fúvó széltől is óvó szülők majomszeretete miatt. Az ilyen gyermeknek később sem lesz kényelmetlenebb az élete, emiatt a felső tagozatos és középiskolás fiatalok egyre ügyetlenebbekké válnak. Nem tudják uralni a testüket, hiszen hiányoznak a természetes életfeltételek, akár futkosva, ugrálva, fára mászva, egymással kakaskodva-dulakodva kifejlődhetne erejük, ügyességük, kitartásuk. (A sporttörvény azt sugallja: készítői nem érzékelik, mit jelent az évtizedekre előre mutató sportlétesítmény-fejlesztési hálózat – ami megtalálható például a németeknél vagy az olaszoknál –, amelynek során – „a sport mindenkié” mozgalomból kiindulva – maguk a települések, aztán a tartományok, végül pedig a kormány pénzemeg a totóból eredő biztosítja a törvény előírásának megfelelően a tornacsarnokot, a fedett uszodát és így tovább az adott lélekszámú helységben.)
A fentiek érzékeltetik, hogy milyen nagy bűnt követett el az oktatási miniszter a magyar ifjúsággal szemben, és a felelősségben osztozik a sportminiszter is. És nemcsak a módosított közoktatási törvény téves koncepciójának átvételéért, hanem azért is, mert félrevezette a magyar társadalmat, amikor a kormányprogram ígéretét („minden tanítási napon legyen testnevelés”), azaz a heti ötször egy óra helyett heti háromszor egy óra, plusz háromszor tizenöt perces pótcselekvéssel teljesítettnek tüntette fel a sporttörvényben. Félrevezető módon azt is állította, hogy a sporttörvényt az Európai Sport Chartával összhangban alkotta meg.
A magyar sporttörvény tehát – mondjuk ki – egyértelműen versenysporttörvény, amely az iskolai és a szabadidősportot félvállról kezeli. (A versenysporttal kapcsolatos paragrafusok és ellentmondások külön fejezetet érdemelnek.) Ha így marad, a jövő sem túlságosan biztató, és az iskola nem fogja betölteni nevelői hivatását.