Stier Gábor valamiért nem szereti a baltiakat. Különösen a letteket nem. Egy hónapon belül (Magyar Nemzet, 2003. október 14., november 15.) két olyan írást publikált, amely bántóan elfogult, és alkalmas a kis Balti-tengeri nép lejáratására. És mert bírálatának tárgya a balti ország(ok) nemzetiségi politikája, biztos lehet benne, hogy mondandója kisebbségi problémákkal megvert régiónkban halló fülekre talál.
Jómagam botcsinálta prókátorként több évtizede foglalkozom a kisebbségi sors valóban nem könnyű kelet-közép-európai változatával. Még a nyolcvanas években terjedelmes cikkeket, tanulmányokat és interjúkat adtam közre az erdélyi és a felvidéki állapotokról Finnországban és Svédországban, majd az évtized végén – nem minden célzatosság nélkül – könyvet írtam Észak-Európa kisebbségeinek (lappoknak, kvéneknek, finnországi svédeknek, alandiaknak, dániai németeknek, cigányoknak és zsidóknak) múltbeli és jelen állapotáról. Ezzel természetszerűleg sikerült kellőképp magamra vonnom a hazai és a szomszéd országbeli hatóságok haragját, amivel igazán nem kérkedni akarok, csupán érzékeltetni szeretném, hogy a kisebbségi sors iránt él bennem némi affinitás.
Egyszer, nyolc évvel ezelőtt, válaszoltam már egy észtek elleni támadásra, érveim nagy részét akkori válaszcikkemben (Vad nacionalisták-e az észtek?, Magyar Nemzet, 1995. november 29.) elmondtam, így elnézést kérek, ha helyenként esetleg ismétlem magam. Úgy érzem azonban, hogy egy a szovjet gólem által negyven éven át elnyomott kis nemzet tagjaként nem hagyhatom szó nélkül, ha egy országos napilap (különösen az általam oly nagyra becsült és rendszeresen olvasott Magyar Nemzet) be akarja feketíteni a gólem egy másik (nálunk is kegyetlenebbül megtiport) áldozatát. Mondandóm indítéka tehát a szolidaritás. Annak a fölismerése, hogy két, szabadságát nemrég visszanyert kelet-európai kis nép még vélt nézőpontkülönbségekben sem fordulhat egymás ellen.
De nézzük a cikket! Megpróbálom rövidre fogni. A november 15-i cikk (A száműzött cirill) első mondata mindjárt így hangzik: „A baltikumi oroszok helyzete manapság sok tekintetben hasonlít a határon túl élő magyarokéhoz.” Kérdésem: ugyan miben? A határon túli magyarok a trianoni diktátum következtében kerültek más államok fennhatósága alá, a baltikumi oroszok saját hazájuk gyarmatosító politikája (azaz a Baltikum szovjet megszállása) következtében települtek be egy szuverén kis ország területére. Megszállókként. Ha úgy tetszik, gyarmatosítókként. Akár Algériába a franciák. Helyzetüket leginkább az Erdélybe betelepített (betelepült) románokéhoz hasonlíthatnánk, bizonyára abszurd hipotézisként föltételezve, hogy a terület egyszer valami csoda folytán visszakerül Magyarországhoz. A cikkíró így folytatja: „Bár Lettország gyakorlatilag kétnyelvű állam, a 90-es évek elején a függetlenség lázában szabályosan száműzték a cirill feliratokat az országból.” Ez igaz, csakhogy Lettország nem kétnyelvű állam. Lettországban 1991-ig (az államiság helyreállításig) a hivatalokban, a közlekedési eszközökön, a boltokban, vagyis a közszférában többnyire oroszul beszéltek (a lettekkel is), olyannyira, hogy 1991-ben a letteknek úgynevezett nyelvrendelettel kellett kötelezni a hivatalnokréteget az államnyelv (a lett) használatára. Vagyis: az első teendő az volt, hogy helyreállítsák az államalkotók nyelvhasználati jogát. Amit a lakosság közel 48 százalékát kitevő homo sovieticust (a szovjet időszakban betelepített, odaköltözött, nagyrészt orosz nyelvű lakost) figyelembe véve, akkor a világ nem is akart fölróni nekik. Az már az egynyelvű állam következménye, hogy az utcákról valóban eltűntek a cirill feliratok, például az utcatáblákról, amiről viszont tudni kell, hogy a korábbi cirill betűs utcanevek a látszat ellenére nem voltak orosz nyelvűek (ahogy Észtországban sem), hanem csupán a lett (észt) utcanevek cirill betűs átírásai. Hogy az oroszok el tudják olvasni őket. Mert ők a helyi nyelvet sokáig még az olvasás szintjén sem voltak hajlandók elsajátítani. Egyébként ez az egyik fő oka annak, hogy az állampolgárság megszerzéséhez szükséges nyelvvizsgát igen sokan ma, tizenkét évvel a függetlenség helyreállítása után sem képesek letenni. Lettország valóban négyszázezer hontalannal lép be az Európai Unióba, ennek az oka azonban egyrészt az orosz nyelvű népesség elégtelen lett-tudásában keresendő, másrészt pedig abban, hogy közülük sokan – ahogy a cikkíró is jelzi – nem is törekszenek az állampolgárság megszerzésére, mert „megalázónak tartják a kérelmezéssel járó procedúrát”.
Állampolgárságot a világon mindenütt kérelemre, bizonyos alapfeltételek (nyelvtudás, állampolgársági ismeretek, hűségeskü stb.) megléte esetén adnak. Ha ezt valaki megalázónak tartja, ne akarjon állampolgárrá válni. (Ismerek olyan lettországi magyart, aki, mint mondja, nem ér rá nyelvet tanulni, de olyat is, aki saját szavai szerint jól beszél ugyan lettül, bármikor le tudna vizsgázni, ám úgy véli, ezektől ő nem kér állampolgárságot.) Azt is természetesnek tartom, hogy a jogok egy része állampolgársághoz kötött. Nem ismerek olyan országot, ahol bárki „diplomata, rendőr, közalkalmazott, ügyvéd” lehetne anélkül hogy az illető ország állampolgára lenne. Ez érthetően Lettországban sincs másként.
A szerző cikkében sok az orosz propagandakiadványokból visszaköszönő általános, sommázó frázis („Riga folyamatosan érezteti az orosz ajkú kisebbséggel, hogy a független országban nem látják szívesen őket”, „lakóhelyükön az említettek mellett is diszkriminációk sora éri őket” – mik? –, „számtalan bejelentés érkezik megfélemlítésükről” – hova?). Igen goromba (és jellegzetesen szovjetízű) propaganda a következő megállapítás: „Lett bíróságok olyan volt szovjet katonákat ítéltek el »háborús bűnökért«, akik a második világháborúban harcoltak a hitleri Németország és balti csatlósaik ellen, miközben Riga utcáin SS-veteránok vonulnak fel.”
Szerény ismereteim szerint valóban született néhány ítélet, csakhogy az ezekben elítéltek nem nácik ellen harcoló szovjet hősök (moszkvai szóhasználatban persze nyilván azok), hanem olyan szovjet katonák voltak, akik lett polgári személyek ellen követtek el emberiség elleni bűntetteket. (Például lett polgárok Szibériába való deportálásában vagy felkoncolásában vettek részt. Néhány ilyen ítélet Észtországban is született.) Lettország újabb kori történelme, amelyben a fiatalok egy részét a német, más részét a szovjet hadsereg sorozta be, és ők így gyakorlatilag egymás ellen harcoltak, annyira bonyolult, hogy azt – szerintem – ennél sokkal árnyaltabban szabad csak megközelíteni.
Még valamit. Tudnunk kell, hogy 1938-ban Lettországban megközelítőleg 25 százalék volt a nem lett (többnyire orosz, kisebb részben német, zsidó és litván) kisebbség aránya. Az oroszok nagy része a keleti határ mentén és a nagyvárosokban élt, és történelmi kisebbségnek tekintették őket. (Ők, illetve leszármazottaik 1991-ben automatikusan visszakapták a lett állampolgárságot.) A háború, az orosz, német, majd újabb orosz megszállás, a tömeges külföldre menekülés, a két nagy deportálási hullám (1941-ben és 1949-ben) 30 százalékkal csökkente a lettek lélekszámát (Lettország százalékos embervesztesége nagyobb volt, mint Lengyelországé). A szovjet korszak tudatos és tervszerű betelepítési politikája következtében a háború előtti 20-ról – a 80-as évekig – 48 százalékra (!) nőtt az oroszok aránya, és ma is 40 százalék körül mozog. Vagyis: ha egy – meglehet kissé – abszurd forgatókönyv alapján Magyarország 1949-ben Lettország sorsára jut, akkor ma több millió itt felejtett szovjet lakos problémáját kellene megoldanunk, akik cirill feliratokat és az orosz nyelv hivatalossá tételét követelik, valamint állampolgárságot. És akkor mi is ülhetnénk Európa szégyenpadján, ahova a cikkíró a letteket (sőt általában a baltiakat) szeretné ültetni.
A szerző volt finnországi és baltikumi (1990–1994), illetve észtországi, lettországi és litvániai (1999–2002) nagykövet
Lettország a kisebbségek kezelésének kérdésében sajnos csak erős jóhiszeműséggel nevezhető eurokonformnak. Bizonyítják ezt az Európai Unió erre vonatkozó észrevételei is, amelyek nyilvános honlapokon megtalálhatók. Nem kell tehát e kérdésben az orosz sajtóra hagyatkozni. Az is árulkodó, hogy Riga – Pozsonnyal egyetemben – a legutolsó pillanatig ellenezte, hogy a kollektív kisebbségi jogok a magyar javaslatnak megfelelően bekerüljenek az Európai Unió alkotmányába. Mindez mindenről szól, csak nem szolidaritásról. Az írás egyébként utal arra, hogy e kisebbség jelentős része hogyan került a Baltikumba, de az adott kérdés szempontjából ez indifferens.
Stier Gábor
