Megszoktuk már, hogy ha a lövészárok baloldalán tárja fel a tényeket az újságíró, akkor elfogulatlan, szakszerű, független, míg ha a jobboldalán teszi ezt, akkor a szakmához nem értő pártkatona, elfogult sajtómunkás, legújabban „felkért vagy kéretlen áderista” – mint ahogy azt Aczél Endre írta lapjában. („Áder János majdhogynem kimondta: az a bizonyos – most már nevezzük így – »harmadik ember« a bal(liberális) oldal fizetett ügynöke volt. A tényfeltárók meg felkért vagy kéretlen áderisták, ezt viszont én mondom. A »provokátor – nem provokátor« irányba viszik az ügyet, s személyes tapasztalatból tudom, nem eredménytelenül.” Népszabadság, 2004. január 19.)
„Takaros riport – írja Várkonyi Tibor a Magyar Hírlapban (2004. január 19.) –, aki hinni akar, azzal azt igyekszik elhitetni, hogy mennyire igaza van az ellenzék vezető pártjának, amikor politikusai a Kinizsi utcai happeningről most már mint aljas provokációról beszélnek.”
Pedig Szarka Ágotával közösen írt cikkünk nem szól többről, mint hogy volt egy harmadik főszereplője is a zászlóégetésnek, akit senki nem keres.
Megszoktuk már, hogy a baloldali sajtóban tevékenykedő tényfeltáró újságíró magasztos és nemes célja soha nem a kormánybuktatás, még ha akad is olyan országos baloldali lap, ahol ezt szakterületének választhatta egy újságíró, míg munkatársai a pártok, minisztériumok, makro- avagy mikrogazdaság felosztásában követik az eseményeket, látják el információkkal az olvasót.
Én is egy ilyen lapnál tártam fel korábban a tényeket a gazdasági rovat munkatársaként, tekintet nélkül arra, hogy a köznek okozott kárért mely politikai párthoz kapcsolhatók a felelősök. Ezért is okozott számomra lelkiismereti válságot, hogy a belpolitikai rovat tényfeltáró újságírójának a szakterülete, mint megtudtam, a kormánybuktatás volt (legalábbis az Orbán-kormány idején). Mégsem emiatt keltem át a lövészárkon. Több oka is volt. Az egyik például az, hogy korábbi, jobboldali sajtóorgánumokhoz szegődött munkatársaimra egyre gyakrabban használták jelzőként a balliberális lapoknál dolgozó újságíró kollégáim például a szélsőséges, sőt a „nettófasiszta” jelzőt. Ezt igaztalannak és felháborítónak tartottam. És fájt nekem. Egyre inkább úgy éreztem: az én helyem is a megbélyegzettek között, odaát van, a lövészárok túloldalán, ahol a pártállami múlttal nem rendelkező polgári kormány iránt lojális a sajtó.
Még akkor is, ha változatlanul nemzeti liberális a gondolkodásmódom, még akkor is, ha írásaimból gyakorta tetten érhető: rokonszenvezem a szociáldemokrata értékrenddel, de keresztyén családi gyökereim miatt sem maradhattam odaát, ennek indokára később visszatérek.
Egyszer például szeretetteljes humorral jegyezte meg egy kolléga egy balliberális hetilapnál, ahol azelőtt publikáltam: „te vagy a mi reformátusunk.”
A döntést a munkahely-változtatásról mégis akkor hoztam meg, amikor a Magyar Hírlap Rt., a régi lapom kiadója talán a több haszon elérése, talán a csökkenő példányszámból eredő kár enyhítése céljából a szerkesztőség alagsori könyvtárával szemben lévő szobába olyan hölgyeket telepített, akik szextelefon-szolgáltatást folytattak. Ez összeegyeztethetetlen volt puritán keresztyén neveltetésemmel, és mert elfogadhatatlan számomra a nők szexuális tárgyként való kezelése, és különösen felháborított, hogy egy politikai lap tulajdonosa, a szakmai befektető teszi ezt haszonszerzés céljából. Sokkal elfogadhatóbb volt számomra, hogy olyan laphoz szegődjek, amelyet állami vállalatok támogatnak hirdetéseikkel egy olyan kormányzat idején, amikor a koalíciót rendszerváltó pártok alkotják.
A lövészárok innenső oldalán a véleményemre is kíváncsiak a szerkesztőim, odaát kevésbé érdekelte őket, miről mit gondolok. Odaát szinte csak híreket írhattam és nehéz, munkaigényes tényfeltáró cikkeket. Vélhetően nyílt hangú publicisztikáimnak köszönhetem, hogy az elmúlt három évben számos dehonesztáló, szakmai hitelemet aláásó írás jelent meg munkáimról, például Vásárhelyi Mária tollából az Élet és Irodalom hasábjain. Ez a lap egyébként akkor, amikor a Magyar Hírlap munkatársa voltam, még szívesen közölte volna írásomat a Fidesz holdudvarához sorolt Tóth Bélának az 1994-es választási kampány idején elkövetett gazdasági machinációiról. Mondtam, szívesen, egy csomó más ügy is feldolgozásra vár a tarsolyomban, az ÉS munkatársaként sort keríthetek valamennyire, de őket külsős szerzőként csak a Tóth Béláról szóló megrendelt leleplező írás érdekelte. Nem írtam meg nekik. Az elmúlt három évben egyébként nem tettem mást, mint korábban: dokumentáltam a túlnyomórészt a pártállami nómenklatúrához köthető személyek gazdasági, politikai visszaéléseit. Aki nem hiszi, járjon utána a Magyar Hírlap, a Magyar Narancs, a Magyar Nemzet archívumában.
Amíg a lövészárok túloldalán tettem ezt, addig szakmailag elismerték a munkámat, még egy szakmai díjra is jelöltek mint „gazdasági újságírót”, egy kétes kórháziműszer-beszerzés ügyében leírhattam egy izraeli cég nevét anélkül, hogy antiszemitizmussal vádoltak volna, riportot írhattam a közgazdasági egyetem klubjáról Cigányoknak belépni tilos címmel, anélkül, hogy rasszizmussal vádoltak volna a cigány szó használata miatt.
Most, ha Kertész Imre Nobel-díját a liberális elit kórusától némiképpen eltérően ünneplem, vagy ha szóvá teszem a polgárháborús övezetből importált werberi kommunikáció káros voltát, a zámolyi gyilkosság mögötti drogelszámolási vitát, a strasbourgi útiköltségek izraeli finanszírozását, akkor „irodalmi barométer”, az Antiszemita közbeszéd című könyvbe beszerkesztett újságíró, „polgári tényfeltúró”, „szerencsétlen” „neofita”, felkért vagy kéretlen áderista címkéket ragasztják rám. Áderista volnék hát úgy, hogy életemben nem beszéltem és nem cseréltem politikai eszmét névadómmal.
A legújabb támadást annak köszönhetem, hogy kolléganőmmel utánajártunk egy rendelkezésünkre bocsátott dokumentumfilm által rögzített tényanyagnak a Tilos Rádió előtti zászlóégetésről. Megdöbbentünk azon, hogy bár számtalan vakuvillanás jelzi, hogy egy sötét kabátos fiatalamber szerepe nem lehet titok számos szerkesztőség – és a felvételeket állítólag összegyűjtő rendőrhatóság – előtt, mégis napokig csupán kétszereplős volt az izraeli zászlót elégető csoportból kiválasztott gyanúsítotti kör.
Az írásban nem foglaltunk állást arról, hogy provokáció történt-e, mint ahogy arról sem, mennyire tetszett a tűz körül állóknak a látvány. Tekintettel arra, hogy írott sajtó a műfajunk, nem dokumentáltuk azt sem, mi hangzik el a zászlóégetés közben, legyen ez az elektronikus médiumok dolga.
Mivel a Népszabadság és a Magyar Hírlap vezető publicistája – az én Hálózat által nem érintett pártállami politikai és újságírói múltamnál sokkal figyelemre méltóbb múlttal terhelt újságírók – intézett dehonesztáló támadást tényfeltáró írásunk ellen, és ellenünk, nem rejtem hát véka alá a véleményemet a zászlóégetési ügyről és előzményeiről, amiről nem állt szándékunkban elterelni a figyelmet.
Mint ahogyan a miniszterelnök thaiföldi teleléséről, vagy a kiválasztott pénzügyminiszter afrikai vadászatáról sem akartuk elterelni a figyelmet, sőt a kormány gazdaságpolitikájának bukásáról, az államháztartási hiány brutális növekedéséről, de még az országeladósító hitelfelvételi tervekről sem. Sőt, arról sem, hogy még mindig egy pártállami titkosrendőr van hatalmon, a hálózati titkosrendőrség naponta fel-felbukkanó ügynökeinek szakmai segédletével.
De lássuk, mit gondolok a Tilos-botrányról.
A Tilos Rádió balliberális médiába beágyazott munkatársai több ízben durván megsértették a magyarországi keresztény és keresztyén egyházak híveit és azokat az ateistákat, akiket keresztény vagy keresztyén szülő nevelt.
Nemcsak a keresztfákból lehet ugyanis egy jó kis tüzet rakni, hogy melegedjenek az emberek, hanem a sok hazugsággal megtöltött sajtótermékből is, amelyeket ez a Tilos Rádió sértéseit bagatellizáló szellemi elit állít elő nap mint nap, megsértve mindenkit, aki keresztény gyökerű és magyar.
Nemcsak a keresztekre lehet apróhirdetéseket kitűzni, hanem a köztörvényes Berkowitz menóráira is – keresve a lóvá tett hatóságokat és bíróságokat, megnevezve az ájtatos zsidó kereskedőt védjegybitorlás miatt beperelő, magát megkárosítottnak tartó magyar céget.
A közpénzből támogatott Tilos Rádió egyik műsorvezetője – még ha kapatosan is – arról tesz tanúbizonyságot, hogy ő bizony legszívesebben kiirtaná az összes keresztényt, egy másik neves rádiós meg arról értekezik, hogy Mária megesett, gyermeke pedig tulajdonképpen egy zsidó fattyú. Amikor pedig sajtótájékoztató keretében rebegnek bocsánatkérést, ráerősítenek, szemmel láthatóan színjózanul, hogy Jézus bizony-bizony egy zsidó fattyú. Majd beszáll a balliberális média színe-java, és magyarázzák a megmagyarázhatatlant. Eörsi István például Mária fogantatásának ateista megítéltetéséről értekezik szabadon a Soros pénzelte ÉS-ben.
Lovas István és Döbrentei Kornél valóban gyújtó hangú beszédet mondott ezek után a Tilos Rádió előtt. A szónokok a tüntetéseken már csak ilyenek: gyújtó hangú beszédeket mondanak. Ha ugyanis nem olyan ügy miatt hívják az embereket össze egy politikai tüntetésre, ahol nincs helye a gyújtó hangú beszédnek, akkor nincs is létalapja a demonstrációnak. A Tilos Rádió elleni tüntetésnek jó oka volt. Lovas István és Döbrentei Kornél pedig nem lépte át azt a határt, amit a szabad vélemény kinyilvánításának jogáról a magyar alkotmány megszab. Akinek nem tetszik, fogja be a fülét.
Azt még nem tudjuk, hogy a zászlóégetés ötlete kié volt, mint ahogyan azt sem, ki vitte a zászlót a rádió elé. Tagadhatatlan, az eseményeket rögzítő fotók és filmfelvételek alapján, hogy a tüntetőknek nem volt ellenére az izraeli zászló elégetése.
Véleményem szerint helytelen volt Izrael zászlaját politikai tiltakozás gyanánt elégetni. Még akkor is az, ha a Tilos Rádió munkatársai az egyik adásban magukat zsidóknak mondták, a keresztények sértegetése ilyenformán nem csupán hívő és ateista ellentétből, sokkal inkább a hívők megalázásának szándékából fakad. Izrael Államnak ugyanis semmi köze ahhoz, hogy magukat zsidónak valló elmeháborodottak hülyeségeket beszélnek, vagy szándékosan sértegetik a keresztényeket.
Ugyanakkor ha egy médiumban ilyesmi sorozatosan előfordul, nem biztos, hogy az a médium normális viszonyok között megőrizheti sugárzási engedélyét és a kereszténygyalázó tevékenységéhez kapott állami támogatást. Azzal nekem semmi bajom, ha a Soros Alapítvány székháza elé kiállnak egy hordó tetejére, és mondják a magukét az alkotmányos véleménynyilvánítás jogának keretei között, de ezt ne tehessék államilag támogatott frekvencián.
Aczél lapja, az MSZP résztulajdonában lévő Népszabadság pedig, úgy vélem, az ál-Teller-levél közzététele óta bajosan vindikálhatja magának a jogot arra, hogy a Magyar Nemzet tényfeltáró írását minősítse. Az mindenesetre magáért beszél, hogy a Magyar Hírlap mekkora elánnal igyekszik felhívni olvasóik és a fekete kabátos zászlóégető figyelmét arra, hogy nem kötelező feljelenteni őt, és nem kötelező jelentkeznie sem.
Hiszen itt nem az a baj, hogy elégettek egy izraeli zászlót. Itt az a baj, hogy a „jobboldali szélsőséges csőcselék”, a polgári körök, amelyeket Orbán Viktor hívott életre, nem hajlandók már a sértésekre keresztényi megbocsátással reagálni, hanem néven nevezik a sértőt, ők is élni mernek a véleménynyilvánítás szabadságának jogával.
Egyébként a keresztényi megbocsátás csak azokat illeti, akik őszintén megbánják bűneiket, nem mondhatjuk ugyanis, hogy bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek, ugyanis ők pontosan tudják, mit és miért és milyen médiahatékonysággal cselekszenek.
Emlékezzünk csak, Jézus (nekik „zsidó fatytyú”) mit cselekedett az elszemtelenedett kufárokkal: korbáccsal kergette ki őket Isten házából.
origo.hu
Magyar Péter hiúsága minden határon túlmegy
