Ha felépül végül a házunk…

Először is nem lakásügyről van szó, hanem egy hazugságügyről van szó, méghozzá a Magyar Nemzet hazugságügyéről – ez a veretes mondat Gál J. Zoltán, az MSZP és az SZDSZ alkotta kormányzat társadalmi munkás szóvivője ajkát hagyta el a Nap-kelte szerdai adásában, mikor lakásügyéről kérdezték. Később további minősítésekkel látta el lapunkat: „Ez talán egy olyan fogalmazás, amit még annál a lapnál is meg tudnak érteni” – mondotta. Mégiscsak létező lakásügyéről pedig úgy vélekedett: „Ez az én személyes ügyem. Tehát én nem fogom tűrni, senkitől nem fogom eltűrni, hogy az én szavahihetőségemet, az én becsületemet, az én tisztességemet (sic!) megkérdőjelezze, különösen azoktól nem, akiknek ezekhez az erkölcsi alapja (sic!) nulla, hogy az én ügyeimmel foglalkozzanak.” Mondta ezt egy demokratikusan választott kormányzat szóvivője; demokráciában meg lapzártáig engedélyezve volt az ellenzéki sajtótevékenység, úgy törvényi, mint erkölcsi alapokon.
A kormány magyar hangja azonban a lelke mélyén érezhette, hogy ő azért mégiscsak hivatásos közszereplő, s egy kormányzati közszereplő lakhatási körülményeiben bekövetkezett robbanásszerűen pozitív változás – összhangban a vonatkozó alkotmánybírósági állásfoglalásokkal – mégiscsak a legszélesebb közérdeklődésre számot tartó ügy, mert kisvártatva árnyalta álláspontját (a fogalmazásbeli zavarokért felelősséget nem vállalunk): „Hajlandó vagyok még a kormányszóvivői szerepből is kilépni (sic!), hogy a magyar sajtó 99,9 százaléka a média szabályai szerint működik, és nekem az a kötelességem, hogy ezeket a szabályokat betartsam, és a kormánytagok számára is elfogadhatóvá tegyem, és őket is arra szólítsam föl, hogy ezt betartsák. Ez így működik a világon mindenhol. Van egy kicsiny szelete a magyar sajtónak, ami nem a média szabályai szerint működik, hanem a politika szabályai szerint működik. Nem újság, csak annak látszik, nem tényeket ismertet, és nem informál, hanem rágalmaz, és lejáratni akar. Ez, ez a fajta vélekedés azért ez elég széles körben meg- volt már nemcsak bennem, hanem a magyar társadalom más köreiben is.” A kontextusból nem következtethetünk egyébre: Gál J. mélyreható elemzése szerint a magyar ellenzéki sajtó zászlóshajója képezi a hazai médiának azt a kicsiny, 0,1 százalékos szeletét, amely nem a média, hanem a politika szabályai szerint működik. Azon túl, hogy ez kapitális ostobaság (és aki ilyet hasonló pozícióban bármelyik nyugati demokráciában kiejtene a száján, másnap már be se kellene mennie dolgozni), örömest megtudakolnám a matematikus kormányszóvivőtől: vajon melyek a politika szabályai? Kik játsszák e játékot a baloldalon, hogy kirekesztik belőle a politikai újságírókat, s ha tényleg szabályok, akkor mi a problémája velük egy hamisítatlan demokratának?
Ne mélázzunk most azon, vajon milyen általános felzúdulást, nemzetközi visszhangot, kékszalagozást és aláírási járványt okozott volna, ha Borókai Gábor 2000 januárjában „újságnak látszó tárgyként” definiálta volna az akkori ellenzéki sajtó vezérhajóját, a Népszabadságot – figyeljünk inkább arra, hogy Gál J. államtitkári rangú társadalmi munkást (korábban a Népszava érettségizett főszerkesztő-helyettesét) a Nap-keltében Aczél Endre, a Népszabadság vezércikkírója interjúvolta. (Objektíven mondható: nem izzasztva meg túlságosan, olykor pedig egyetértőleg bólogatva.) Ők ketten beszélték meg, mi tartozik manapság Magyarországon a sajtóhoz (nagyjából az, ami az MSZP-hez és az SZDSZ-hez tartozik). Itt az ideje újfent nyomatékkal felszólítani Gyárfás Tamás producert: adjon világos magyarázatot arra, hogy a közszolgálati televízió reggeli magazinjában miként lehet moderátor a legnagyobb „mértékadó” kormánypárti lap embere, Aczél, illetve a legnagyobb kormánypárti bulvárlap két vezetője, Pallagi Ferenc és Bánó András. Gyárfás mindaddig jól fizetett kormánypropagandistának tekintendő, amíg érvekkel és statisztikával alá nem támasztja: miként érvényesül az általa jegyzett műsorfolyamban a pártatlanság és kiegyensúlyozottság médiatörvényben megfogalmazott követelménye, ha még a fő káderei, kirakatarcai is ilyen feltűnően balra billentik a libikókát.
Gál J. Zoltán kirekesztő, a sajtószabadság alkotmányos jogával ellentétes kirohanása nem tekinthető egyszeri botlásnak: a kormányszóvivő a Magyar Nemzetre folyamatosan dehonesztáló kijelentéseket tesz hivatalos szereplése során, sőt az európai gyakorlatban példátlan módon, a dupla kormányszóvivői tájékoztatók rendszerének bevezetésével intézményesen diszkriminálja az egyetlen országos ellenzéki napilapot. (A dupla tájékoztatók információink szerint 2004-ben sem szünetelnek.) Talán nem haszontalan emlékeztetni a demokratikus alaptételre: a politikai sajtó legfőbb feladata a végrehajtó hatalom ellenőrzése. Ebben a misszióban pedig nincs helye szelektálásnak aszerint, hogy válogatott politikai elvbarátaimnak engedem az ellenőrzést, ellenlábasaimat viszont kirekesztem belőle – ez a diktatúra gyakorlata. Gál J. Zoltánnak, aki gyermek- és ifjúkorát a kommunista nómenklatúra védernyője alatt töltötte, különösképpen érzékenynek kellene lennie e demokratikus elv érvényesítésére: még a lehetőségét is el kellene kerülnie annak, hogy cselekedetei és megnyilvánulásai révén dinasztikus asszociációk támadjanak az adófizetőkben.
Verbálisan zseniális fiához hasonlóan nyilván a tisztességét védte idősebb Gál Zoltán, a diktatúra belügyminisztériumának vezetője, majd szocialista házelnök is, amikor ugyancsak a Wallis cégbirodalommal keveredett aggályos lakásvásárlási ügyletbe, s a két eset között összekötő kapocs Pölz Krisztina, az anya és feleség, aki egy ideig e cégcsoport jogi képviselője volt. Mielőtt tehát a dinasztikus utalás miatt bárki is helyreigazítás ügyében emelné fel a tollát, gondoljon a régi bölcsességre: olykor az alkalmazott módszerek is családon belül maradnak.
Sajátos fordulatot vett Gál J. lakásbotránya azzal, hogy belekeverték az ügybe Schmitt Pált, a Fidesz alelnökét. A szóvivő szerint egy tévéstúdió előterében Schmitt azt mondta volna: „tévedtünk” a lakásügyeddel kapcsolatban. Ezzel ugyebár a polgári politikus nemcsak Gál J.-t mentette volna fel (a botrány kellős közepén) morálisan, de indirekt módon azt is kikotyogta volna, hogy a lakásügylet kiszivárogtatása mögött a Fidesz áll. Mi a Magyar Nemzetnél tudjuk, honnan származott az értesülés, de informátort nem adunk ki: elég erről csak annyi, hogy mindezt a Fidesz vezérkara is csupán újságnak látszó hasábjainkon olvashatta. Schmitt határozottan cáfolja, hogy bármit mondott volna többes szám első személyben vagy másképpen az üdvözlésen kívül. Schmitt úriember, s úriember Gál J. is (szavahihetőségéről épp tőle értesülhettünk), így két úriember szava áll egymással szemben. A vitát egy harmadik úriember, a szocialista Földes György volna hivatott eldönteni (ő párttársát támogatja), de ilyen módon a kereskedelmi tévék előszobái politikailag éppúgy kiegyensúlyozásra szorulnának a baloldali túlerő miatt, mint az egész média. Gondoljunk csak bele, mit állít a páratlan páros!
Ha Schmitt tényleg mondott ilyet, akkor talán úriember, de egy füst alatt politikai hulla is: elszólása ugyanis a Fidesz aknamunkájaként állítja be a 0,1 százalékos szabad magyar sajtó tényfeltáró bravúrját. Ha mondott ilyet, de nem igaz (s mi a Nemzetnél tudjuk, hogy ez nem volna igaz, bár nem kívánjuk ehhez tanúként szólítani Földes Györgyöt vagy bárki mást), akkor Schmitt idióta. (Elnézést az alelnök úrtól.) Ha nem mondott semmit, s a két szocialista úriembert mégis egyformán csalja meg az emlékezete – nos, az az igazán izgalmas verzió. Vajon miért venné védelmébe Földes úr szorult helyzetében Gál J. urat (már persze túl a pártszolidaritáson)?
Földes legutóbb abban a Népszabadság-beli interjúban exponálta magát, aminek az volt a lényege, hogy el a kezekkel a szocialista párt által létrehozott sajtóalapítványnak a Népszabadságban birtokolt tulajdonrészétől. E tulajdonrész garantálja az MSZP befolyását a Szabad Nép jogutódjánál – erre hivatkozva nevezhetjük szocialista (párti) napilapnak azt követően is, hogy ez a Horn-kormány jöttére lekerült a fejlécről. Ha ez a tulajdonrész is multik kezébe kerülne (ilyenkor bezzeg előkerül érvként a „magyar érdek”), semmi nem garantálná, hogy Eötvös Pál, az MSZMP által kinevezett, a MÚOSZ fair play-díjával ékesített főszerkesztő továbbra is a székében maradjon. Nem tudni, kinek volt az ötlete a tulajdonrész eladása, s az sem, hogy miként került képbe az a magyarázat, hogy a befolyt összeget a sajtóalapítvány esetleg a csődhatáron egyensúlyozó Népszava megsegítésére fordítaná – szerencsére ez az interjút követően gyorsan lekerült a napirendről, Földes és a Népszabadság fellélegezhetett. Nyilván kicsi a világ, s merő véletlen, hogy Gál J. Zoltán népszabadságos pályafutását később a Népszava főszerkesztő-helyetteseként folytatta, s a szíve azóta is visszahúzza. A Népszava kerek születésnapján például a fél kormány ott sorakozott a tortáért: már-már azt hihettük, hogy a Medgyessy-kabinet kollektíven be akar lépni Németh Péter alapszervezetébe. (Vessük össze ezt azzal: mennyit kapott a fejére Orbán Viktor balról azért, mert lapunk előfizetésére buzdított…) Nem kétséges hát, hogy a Népszava megsegítésére kerül majd pénz máshonnan: Pelikán elvtárstól meg mindig kérnek valamit. S ha ezek után valaki az után érdeklődne: miért érné meg bárkinek is hirdetni a hovatovább elenyésző példányszámú Népszavában, vegyük úgy, hogy ez a vörös segély egyik lehetséges formája.
A „Magyar Nemzet hazugságügye” különös fénytörést kapott azáltal, hogy Gál J. Zoltán korábban hivatalos szereplései során többek között azért illette a hazug jelzővel lapunkat, mert több ízben megszellőztette: küszöbön áll László Csaba pénzügyminiszter leváltása. Most, hogy a költségvetési piszkos munkát elvégző, karácsonyi csomagot kézbesítő László Csaba pénzügyminisztert a pedánsan tisztességes és szavahihető kormányszóvivő minden ékesszólása ellenére mégis leváltották, s mindjárt újabb mélyrepülésbe kezdett a forint, ki-ki döntse el, kinek a hazugságügyéről kell beszélnünk. Gál J. lakásügyével hasonlatos a helyzet: most épp azt kommunikálja, hogy neki semmiféle lakáshitele nincsen, holott ezen a felbukkant dokumentumok ismeretében jócskán túlhaladt az idő. Kiderült, hogy a kormány szóvirtuóz társadalmi munkása még mélyebb pénzügyi bugyorba került: azt kellene megmagyaráznia, miként kerülhetett az ő lakóparki ingatlana egy Wallis-féle barterügylet tételei közé. Ő most a dokumentumokat várja, mi meg azt, hogy milyen magyarázatot lehet adni a fedezet nélküli vagyongyarapodásra, különös tekintettel a Medgyessy-kormány által tető alá hozott üvegzsebtörvényre.
Az általános helyzet a kormánypártok szemszögéből már nem is lehetne aggasztóbb. Válságba került a gazdaság, sikertelen és népszerűtlen a kormányzás, bajban a forint. A lakáshitelek megnyirbálása után kiderült: számos (szocialista és szabad demokrata) kormánytag – élve a kormányüléseken szerzett bennfentes információkkal – lakásügyének rendezésekor erkölcstelen előnyökhöz jutott. Gál J. – aki érettségivel vett részt a lakáshitelek átalakítási koncepciójának kidolgozásában – maga is elismerte ezeknek az ügyleteknek a tarthatatlan voltát, amikor arról beszélt, hogy ő a hitelét már az új feltételek szerint kívánja felvenni a bizonytalan jövőben (feltéve, ha még egyáltalán szükség lesz rá). Az orwelli utópia megvalósult: minden állampolgár egyenlő, de a kormány tagjai egyenlőbbek. Muszáj ismét a diktatórikus reflexekre utalni: az átkosban az egy párt tagjai mindig két nappal előbb értesülhettek a tervezett áremelésekről, hogy mindenből jól be tudjanak spájzolni.
Ráadásul jött még az európai médianormákat követő 99,9 százalékba tartozó sajtóslepp keresztényirtó akciózása – ilyenkor még a szokásos antiszemita-kártyát sem lehet kijátszani a kényelmetlen tényfeltárókkal szemben. Mindazonáltal Medgyessy és szóvivője azt a politikát követi: ha nem lehet változtatni a látványon, össze kell törni a tükröt. Összehangolt offenzívával perek tucatjait indítják hát a Magyar Nemzet ellen, majd összemossák az indított pereket a megítélt helyreigazításokkal. A szándék nyilvánvaló: ha – Gál J. értékvilágának megfelelően – „a magyar társadalom más köreiben” sikerül elfogadtatni, hogy a vezető ellenzéki orgánum mindig és mindenkor hazudik, akkor nem kell az egyes kínos tényállításaival bajmolódni. Nem nehéz észrevenni ebben a logikában a Lukács György-i alapvetést: azt gondolják, a mennyiség előbb-utóbb átcsap minőségbe. Természetesen nem állítjuk, hogy sohasem hibázunk – de szerényen figyelmeztetnénk arra, hogy épp háromszor annyit hibázhatunk, mert három kormánypárti napilap áll velünk szemben. (Gál J. logikája szerint pedig a hibázási arány épp ezerszeres lehetne.) Talán már unalmas emlékeztetni, de a tények kedvéért megismétlem: a Magyar Nemzet nem hamisított Teller-levelet (sem). Nem a Magyar Nemzet hamisított Teller-levelet. (Ilyen bravúr után egy folyosói Schmitt-nyilatkozatot összehozni már csak bagatell rutinmunka.) Ha a Magyar Nemzet nem volna, ma sem tudnánk, mivel egészítette ki keresetét a Kádár-rendszerben Medgyessy Péter – hogy mást ne is mondjak.
Lapunk Gál J. ügyében még jóhiszemű is volt: azt hittük, a földhivatali szerződés valós tényállításokon alapul, s álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a Gál família másodszor is képes belelépni ugyanabba a folyóba, „kedvezményt fogadva el a Wallis Rt.-től”. A dolog ott fordul át arcátlanságba, hogy nem elég a Fideszt a lakásügyletbe belerángatni akaró kimosakodási kísérlet, Gál J. a maga kimagyarázkodásából egyúttal még politikai tőkét is akar kovácsolni az európai választásokra. „Van egy közügy, amire Schmitt Pálnak ez a, hát nevezzük így, elszólása, de szerintem őszintesége és tisztessége utal, az pedig az, hogy ideje arról beszélgetnünk, hogy miről szól majd a magyar politika következő fél éve, milyen stílusban akarjuk ezt megvívni, hiszünk-e még a sportszerűségben, amiben Schmitt Pál, azt gondolom, még mindig hisz. Nyugodt, higgadt hangnemben valódi fontos kérdésekről fogunk-e beszélgetni az európai parlamenti kampányban, érvelünk-e vagy vádaskodunk, vitázunk-e fontos kérdésekről vagy rágalmazunk. Itt az ideje, hogy néven nevezzük a dolgokat, és ezekre a kérdésekre választ kapjunk. Egyébként lehet választ kapni azon a módon, ahogy tegnap az MSZP kezdeményezte, hogy a négy parlamenti párt kampányfőnökei haladéktalanul kezdjenek egyeztetést egy etikai kódex tartalmának kimunkálásáról.” Ha felépül végül a házunk, az jó – ne firtassuk, milyen malter tartja össze. S ha még a saját etikai kódexünket is le tudjuk nyomni az erkölcsileg és politikailag fölénybe került ellenlábas torkán, az csak külön nyereség. De hát hogy is nyilváníthatna véleményt a Magyar Nemzet bármily etikai kódex dolgában, ha egyszer „az erkölcsi alapja nulla”?