Lendvai Ildikó „antikommunista fordulata”

Miután a marxista-leninisták, az egykori forradalmárok hatalomra jutottak, maguk váltak konzervatívvá, és a konzervativizmus ősrégi dogmáit vallják: magasztalják a nemzeti egységet, s elítélik azokat a személyeket és csoportokat, akik ártanak ennek az egységnek.
(Reymond Aron, 1969)

A két ünnep közötti politikai uborkaszezont színesítette, hogy – a jóléti állam végével és a megszorító intézkedésekkel párhuzamosan – Lendvai Ildikó jobboldali szocdemeket megszégyenítő határozottsággal vádolta leninista hatalmi törekvésekkel a legnagyobb ellenzéki pártot, és ment neki az alkotmányos jogaival élő köztársasági elnöknek.
A szocialista frakcióvezető ezzel sikerrel zárkózott fel Gyurcsány Ferenchez, akinek fixa ideája, hogy a PSZÁF, a Legfőbb Ügyészség és más közhivatalok birtoklásával a Fidesz árnyékállamot működtet. Gyurcsány még kezdő ifjúkommunista volt, amikor Lendvai Ildikó már jó ideje a dolgozó nép hatalmát gyakorolta és – ahogy azt büszkén vallja – marxista-leninista ideológiai képzésben is részt vett, ezért nem esett neki nehezére a sportminiszter állításait elméletileg is alátámasztani: a Fidesz a lenini kettős hatalom jegyében politizál. A jelenség mögött identitásválság és politikai frusztráció húzódik meg. Ha Popper Péter nem lett volna Horn Gyula tanácsadója, Veér András meg az MSZP képviselőjelöltje, akkor a Gál J. Zoltán politikai ízlésének megfelelő napilapok már régen a két ismert pszichológus tollából közöltek volna pártpolitikailag semleges szakértekezéseket Gyurcsány és Lendvai előítéletes gondolkodásáról vagy autoriter személyiségéről. A felettes én irányába való – a kettőjük kognitív disszonanciájában egyaránt megragadható – irracionális beállítódásaikról. A rangsorban előttük álló Kovács László pártelnök és külügyminiszter ugyanis huszonhárommillió román beözönlését prognosztizálta. Még korábban pedig azzal vádolták a szocialisták Orbán Viktort, hogy atomfegyverekkel fenyegeti a magyar népet, a kormányváltás után pedig Kovács szükségét érezte annak is, hogy távolítsák el Schmitt Pált a nagyköveti karból. Medgyessy Péter eddig lényegében csak azzal a demokratikus és jogállami kommunikációjával vétette észre magát, hogy „Szász Károlynak mennie kell”, de zokszó nélkül élvezi különböző rangú beosztottainak hatalompolitikai aktusait.
A Magyar Köztársaság republikánus kormányfőjének elszólása még úgy-ahogy rímelt a demokratikus ellenzék egykori programjára (Kádárnak mennie kell!), ami lehetővé teheti, hogy a szocialisták és a szabad demokraták a pszichológiában autostimulációnak vagy önkondicionálásnak nevezett folyamat révén jussanak közös nevezőre: egynémely szocialisták remélhetik, hogy a Kádár-rendszer demokratikus ellenzéke (SZDSZ) azt hiszi: a kádári kommunista párt egykori belső ellenzékével (Lendvaiékkal) közösen vívják meg a végső harcot a Fideszben utóvédharcot folytató kádárista erőkkel szemben. Gyurcsány és Lendvai antibolsevista kommunikációja azonban nehezen redukálható ideológiai komplexitásként rombolja Kuncze Gáborék már eddig is megrendült „felépített én”-jét, és kiprovokálja belőlük a „reaktív én” megnyilvánulását: kik vagyunk, mik voltunk mi, ha Lendvai Ildikó antibolsevista?
A leninizmusban képzett frakcióvezető antileninizmusa része a szocialisták körében kialakult tünetegyüttesnek. Míg Pozsgay Imre bevallottan levetette kígyóbőrét, addig Németh Miklós a rendszerváltás kellős közepén azt állította, hogy soha nem volt kommunista. Horn Gyula szavaiból az derül ki, hogy a rendszerváltást a párt tervelte ki és hajtotta végre, ő meg maga volt a rendszerváltó. Medgyessy Péter a KGB ellen küzdött, Kovács László meg már a nyolcvanas évek elejétől a Közös Piacba akarta beléptetni a KGST és a Varsói Szerződés tagját, a Szovjetunió örök és megbonthatatlan barátságát élvező Magyar Népköztársaságot. Ebben a játékban nincs szerep a szabad demokratáknak, ha meg mégis van, az negatív: ellenzéki radikalizmusukkal és voluntarizmusukkal csak akadályozták a Medgyessy, Horn és Kovács vezérelte politikai evolúciót.
Lendvai Ildikó az antibolsevista kommunikációval zárkózik fel a nagyok személyiségdinamikájának utólagos és visszamenőleges megváltozásához: a hetvenes és nyolcvanas évek „jobboldali”, azaz antikommunista szociáldemokratáinak nyelvét kezdi beszélni, mintha maga is kispolgári revizionista pártellenzéki lett volna abban az időben. Ez az antibolsevizmus azonban nincs teljes összhangban Medgyessy Péternek a Kádár-korszak kisemberei lelkét megcélzó, baloldali populizmusával. Medgyessy rutinosan fordított hátat a kommunista rendszer antidemokratizmusával, hogy a rendszer osztályjellegére apelláljon, azaz kiaknázza a demokrácia iránt közömbös rétegek szociális nosztalgiáit. A Lendvai által felemlegetett lenini kettős hatalom lényegéhez viszont hozzátartozott a bolsevikok párhuzamos hatalmi struktúrájának osztályjellege. Leninék egyáltalán nem a polgári kormányzat bolsevik zárványain keresztül próbáltak hatalomra kerülni, mint azt Gyurcsány és Lendvai sejtetik, hanem a polgári kormányzat lerombolásával. Szétkergették az alkotmányozó nemzetgyűlést, amikor nem szereztek benne többséget, és helyette a munkás-, paraszt- és katonatanácsokra támaszkodtak, amelyeket addigra jórészt kisajátítottak. Mindezt azzal legitimálták, hogy a tanácsok (szovjetek) tagjai a lakosság többségét képező alsóbb osztályokból verbuválódtak.
Amikor Medgyessy Péter és Lendvai Ildikó magas pozíciókat töltött be a munkás-paraszt kormányzatban, a lenini normákat már visszaállították a párt- és az állami életben. A szocialista rendszer belső elnyomófunkciói már nem az osztályellenség szétzúzására irányultak, mivel az osztályellenséget addigra már likvidálták, hanem a szocializmus más ellenségei, az ellenséges osztályok maradványai, a szocialista tulajdon fosztogatói, a huligánok és a bűnöző elemek ellen. A Medgyessy Péter és Lendvai Ildikó képviselte szocialista állam, mint a dolgozó nép szerve, a dolgozó tömegek érdekeit szolgálta. A lenini instrukciók szerint bevonta a dolgozók millióit a hatalomba, s bár elnyomta a dolgozók ellenségeit, békepolitikát folytatott. Többek között Medgyessy és Lendvai garantálta az állam osztályjellegét, a munkásosztály érdekeinek érvényesülését. Medgyessy és Lendvai állama, a szocialista egyetemes népi állam tette lehetővé, hogy a dolgozók érdekében kizsákmányolásmentes társadalom jöjjön létre, amelyben a dolgozók jólétben élhettek, szabadon bontakoztathatták ki képességeiket, és teljes, igazi életet élhettek. (Ezt tette tönkre az MDF és Antall József „úri” kormánya.) Személyükben Medgyessy és Lendvai is dialektikusan egyesítették a munkásosztály történelmi és napi érdekeit, s mint az egész dolgozó társadalom érdekeinek hivatott képviselői és eszközei léptek fel a munkásosztály érdekeit gátló törekvések ellen. Most is elvi szilárdsággal mutatnak rá: az ellenzék (reakciós erők?) nem engedi, hogy az emberek örüljenek a kormányzat intézkedéseinek. Komolyra fordítva a szót: azt tehát, amit Csontos János e lap hasábjain frappánsan örömállamnak nevezett, a szocialisták identitását kifejező ideológiai köldökzsinór köti össze a Kádár-korszak népboldogító marxizmus-leninizmusával.
Medgyessy baloldali populizmusa, valamint Gyurcsány és Lendvai agresszív ideológiai akciói egyaránt és együttesen leplezik a szocialista elit éppen uralkodó csoportjának hatalmi törekvéseit. A „Több pénzt az embereknek!” jelszavával olyan szavazókat hódítottak meg elsősorban, akik adott esetben érzékenyek tudnak lenni a demokrácia és jogállamiság megsértésére, de hajlandók túltenni magukat azon, ha a demokráciát olyanok sértik meg, akik több pénzt ígérnek nekik, és egy kormányzati ciklus alatt megvalósítható jóléttel kecsegtetnek. Az antibolsevizmussal megtámogatott kormányzat gazdaságpolitikája alkalmatlan arra, hogy a több pénzt és jólétet ígérgető szociális demagógiának szétosztható pénzügyi alapokat nyújtson, ezáltal pedig biztosítsa az MSZP-nek a győzelmet az európai uniós és az esedékes országgyűlési választáson. A hatalomban maradás elemi feltétele ezért a politikai és társadalmi hatalom, a hatalmi pozíciók újraelosztása, amelytől mindenekelőtt azt remélik, hogy radikálisan beszűkíti a politikai ellenzék mozgásterét.
A stratégia tehát az, hogy mivel a társadalmi javak újraelosztásával nem garantálható a ciklus felére elvesztett szavazói csoportok visszacsábítása, a hatalom újraelosztásával helyezzenek ékeket a szavazók és az ellenzék közé. Ez a stratégia nem teljesen alaptalan és hatástalan, mivel a Fidesz nem tudta eddig megnyerni az MSZP-ből kiábrándult szavazókat. Gyurcsány, Lendvai és mások antibolsevista kommunikációját ennek felismerése magyarázza. Jobb híján célszerű az elbizonytalanodott szavazókat elriasztani a Fidesztől annak „bolsevizmusára” (a nácizás talán már unalmas), no meg a törvényes rendre, árokbetemetésre, konszenzusra, nemzeti egységre és közmegegyezésre hivatkozva. A ciklus végén, 2006 elején aztán közérzetjavító intézkedésekkel lehet újra bizonyítani, hogy a rendszeresen luxushelyeken nyaraló szocdem miniszterelnök kormánya képes és akar is több pénzt és jólétet biztosítani. Szocdem koktélról és népi demokratikus whiskyről még talán a búzaégető Karsai József dühös proletár asszonyai is álmodhatnak majd, akik Orbán Viktor egyszerre antikapitalista és népellenes kormányzata alatt a létminimum alatt tengődtek. Ők azt is elfelejtik majd, amikor megint magukra öltik a kapitalista kormányfő sárga sálját, hogy a kommunista és munkáspártok 1960. évi moszkvai nyilatkozata leszögezte: minden szocialista országban megszüntették a kapitalizmus visszaállításának társadalmi-gazdasági lehetőségeit.
Lendvai Ildikóék mint jobboldali szociáldemokraták rendkívül érzékenyek a demokrácia és a diktatúra kapcsolatára. Félnivalójuk azonban csak Tamás Gáspár Miklós egyszemélyes baloldalától van, aki előbb-utóbb csak-csak felvilágosítja Karsaiékat egy battonyai szemináriumon a ’68-as lázadók, Gabriel és Daniel Cohn-Bendit nézeteiről: „Nincs találóbb annál, hogy a kommunista párt a »rend pártja«, s hogy az általa ellenőrzött szakszervezettel együtt helyreállította a nyugalmat és a rendet. Azt a rendet, amely nem más, mint burzsoá rend.”

A szerző politológus